Vajon büntetés lett volna Ádám és Éva számára a halál, ha utánna a lelkük tovább él?

[link]

[link]

[link]

Nem lehet kétszer ugyanazt megcsinálni, mert ha az utolsó atomig megegyezik valami a másikkal, akkor se ugyanaz lesz. Az Kb olyan, mintha belenéznél a tükörbe és azt hinnéd, hogy amit látsz, az Te vagy, pedig nem, csak a visszaverődő fény.

Amúgy kicsit pontosíts, melyik vallástól, milyen hitűektől kérdezed ezt?

tegnap 16:14

A Kérdező csak ennyit tud reagálni a bibliai bizonyítékokra?...

Isten óvta Ádámot, hogy ne egyen 'a jó és rossz tudásának fájáról', különben meghal azon a napon (1Móz 2:17). Adám és Éva mégis evett belőle, de azon a napon nem biológiai halált halt, hiszen még sokáig élt (1Móz 5:5). Ádám azonban elvesztette az Istennel való közösséget (ki lett űzve az Édenből) és az örök életet (többé nem ehetett az élet fájáról, 1Móz 3:23-24). Ádám (az ember) halála tehát "azon a napon" lelki-szellemi-vallási értelemben vett halál volt (vö. Ef 2:1), amely aztán biológiai halálhoz vezetett.

A halál lelki-szellemi és biológiai értelemben Ádám minden utódjára, minden emberre átterjedt, mert mindenki vétkezett és vétkezik (Róm 5:12-14, 1Kor 15:22,56). Az viszont, hogy "a bűn zsoldja a halál" (Róm 6:23), nem azt jelenti, hogy a bűn Istentől kapott büntetése a halál, hanem azt, hogy a bűn szolgálatáért a bűntől kapott zsold a halál, szemben az örök élettel, amit viszont Istentől lehet ingyen ajándékként megkapni (a szövegkörnyezet alapján a kérdés ez: kit akar a hívő szolgálni, a bűnt vagy Istent?).

"Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül..." részt a keresztény egyházak alap hitvallásából összevetve Jézus kereszfán tett kijelentéseivel „Még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). „Éli, Éli, lamma szabaktani ('Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?') (Mt 27,46; Mk 16,34) „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Lk 23,46) - nekem úgy tűnik, hogy a Jehova

tanokat jobban alátámasztja. Jézus szavaiből az tűnik ki,

hogy számára is megszűnik a kontinuitás az Atyával, tehát

teljes megsemmisülés. Hová kerül Jézus a Hiszek egy szerint: "poklokra". A földi kínok után szükség van, még

két napi lelki kínokra is. Én sem gondolnám ezt. Azt sem

gondolnám, hogy teremtő Atyának szüksége van lelki kínzó-

kamrára a halál után. Pedig nem is vagyok Jehova tanait követő ember. Elvileg katolikus neveltetésben részesül-tem, de vallásomat nem gyakorlom. A korábbi széleskörű eszmefuttatás alapján Platonistának sikerült becímkéznem magamat, de lehet, hogy ez sem teljesen helytálló. Isten létét nem tagadom, de nem úgy képzelelem, aki minden-napjaink szerves része lenne. Túl nagyképűnek tartom az embereknek azt az elgondolását, hogy az Isten az emberek apró-cseprő ügyes-bajos dolgaival van elfoglalva, csak értük és róluk szól minden. Ezen előző kijelentésemmel nem kívánok senkit sem vallásos és egyéb ideológiai meggyőződésében megbántani, csak magamról tudok beszél-ni, aki kicsi ahhoz, hogy Istenhez képest pozíciónálni tudná magát. A világegyetem méretét tekintve a mi Földünk

elenyészően kicsi. Mi magunkat (az egyetlen) tudatos lényként az összes földi élőlény fölé helyezzük el. Én

abban sem vagyok biztos, hogy ebben a földi környezetben csak mi vagyunk tudatos lények. A tágabb Univerzumban

pedig szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyenek

rajtunk kívül is tudatos lények, akár magasabb, akár hasonló, vagy alacsonyabb intelligenciával, akik szintén

Isten teremtményei lehetnek. Mi történne a Földön az

ideológia rendszerekkel, ha sor kerülne egy más civilizá-cióval egy kézzelfogható kapcsolat felvétel? Hogyan

magyarázná el egy keresztény ember egy idegennek azt,

hogy Jézus értünk emberekért, a Mi üdvösségünkért...?

A korábbi tekintélyes tekintélyes teológia tudással bíró

személy megvilágította számomra azt, hogy a Zsidóknál

rendszeres volt a gyermekáldozat Isten felé. Ilyen téren

nem különböztek a dél-amerikai indiánok bizonyos törzsei-

től, akik szinten gyermekáldozatokat végeztek. A zsidó

kiválasztott nép lett, melyben nem csekély szerepet ját-

szott, egy majdnem kivitelezett gyermekáldozat. A dél-

amerikai indiánok vallásos meggyőződésével Isten több

ezer éven át nem foglalkozott, holott ők sem tettek le

kevesebbet az asztalra (akarom mondani az oltárra), mint

saját gyermekük életét. Amikor pedig hozzájuthattak az

"Igé"-hez, azt nem mondhatni, hogy keresztényi felebaráti

szeretet jegyében kapták meg a konkvisztádoroktól. Visszatérve az alapkérdésre, szerintem a halál nem Isten

büntetése, hanem egy Önszabályozó mechanizmus, melyet

Isten épített be a teremtett nagy egészébe. Amennyiben

van szabad akaratunk, akkor a halálunkat előrébb tudjuk hozni, vagy más szabad akarata is előrébb hozhatja a halálunkat. Tehát korlátlan szabad akaratunk nem lehet,

mert az egyes szabad akaratok egymást erősíthetik, amíg

másokéi korlátozhatják egymást. Spirituális lényünkkel nem tudom mi történik halálunk után, de egy magasabb rendű Teremtőtől nem egy kínzó kamrát remélek (hiszek).

Kedves 17:14!

Akkor te félreérted az apostoli hitvallás kérdéses részét.

Mit jelent a „poklok”, ahová Jézus alászállott?

A „poklok” nem a pokolt, a kárhozat helyét jelenti, hanem a Krisztus előtt meghalt – mind a jó, mind a rossz – embereknek az állapota. Jézus isteni személyével egyesült emberi lelke elment ezekhez az igazakhoz, akik várták a Megváltót, hogy végre megláthassák Istent. Krisztus, miután halálával legyőzte a halált és az ördögöt, „akinél a halál hatalma volt” (Zsid 2,14), kiszabadította a Megváltóra váró igazakat és megnyitotta számukra a menny kapuját.

KRISZTUS ALÁSZÁLLT A POKLOKRA

Az Újszövetségben gyakran előforduló állítás, mely szerint Jézus "föltámadott a halálból" (1Kor 15,20), [Vö. ApCsel 3,15; Róm 8,11.] föltételezi, hogy föltámadása előtt a holtak honában időzött. [Vö. Zsid 13,20.] Az apostoli prédikáció Jézus pokolraszállásának ezt az elsődleges jelentést adta: Jézus, mint minden ember, megismerte a halált, és a lelke leszállt hozzájuk, a holtak honába. De mint Üdvözítő szállt le oda, hirdetvén a jó hírt az ott fogva tartott lelkeknek. [Vö. 1Pt 3,18--19.] A halottak honát, ahova a meghalt Krisztus alászállt, az Írás alvilágnak, seolnak vagy hádésznak [Vö. Fil 2,10; ApCsel 2,24; Jel 1,18; Ef 4,9.] nevezi, mert akik ott vannak, meg vannak fosztva Isten látásától. [Vö. Zsolt 6,6; 88,11--13.] A Megváltóra várva ebben az állapotban voltak az összes megholtak, gonoszok és igazak egyaránt, [Vö. Zsolt 89,49; 1Sám 28,19; Ez 32,17--32.] ami nem azt jelenti, hogy azonos volt a sorsuk, miként Jézus az "Ábrahám kebelére" fogadott szegény Lázárról szóló példabeszédben megmutatta. [Vö. Lk 16,22--26.] "Az igazak lelkét, akik Ábrahám kebelén vártak az Üdvözítőt , a pokolraszálló Úr Krisztus kiszabadította". Jézus nem azért szállt alá a poklokra, hogy a kárhozottakat szabadítsa ki, nem is azért, hogy a poklot, a kárhozat helyét megszüntesse, hanem hogy az igazakat szabadítsa ki, akik őelőtte éltek. "A halottaknak is hirdették az evangéliumot (...)" (1Pt 4,6). A pokolraszállás az üdvösség evangéliuma hirdetésének megvalósulása a beteljesedésig. Ez Jézus messiási küldetésének utolsó szakasza, mely az időben sűrített, ugyanakkor mérhetetlen jelentőségű, mert a megváltás művét kiterjeszti minden hely, minden idő összes emberére, mindnyájan ugyanis, akik üdvözültek, a megváltásnak lettek részesei. Krisztus tehát alászállt a halál mélységébe, [Vö. Mt 12,40; Róm 10,7; Ef 4,9.] hogy "a megholtak" hallják "Isten Fiának szavát, és akik meghallották", éljenek (Jn 5,25). Jézus, "az élet Szerzője" [Vö. ApCsel 3,15.] "a halál által" lerombolta azt, "akié a halál birodalma volt, tudniillik az ördögöt, és" kiszabadította "azokat, akiket a haláltól való félelem egész életükre rabszolgákká tett" (Zsid 2,14--15). Ezek után a föltámadott Krisztusnál vannak "a halál és az alvilág kulcsai" (Jel 1,18), és "Jézus nevében" meghajol "minden térd, az égieké, a földieké és az alvilágiaké" (Fil 2,10).

"Ma nagy csönd van a földön; mélységes hallgatás és néma csönd; nagy csönd, mert a Király alszik; a föld megremegett és elnyugodott, mert Isten testben elaludt, és a régóta alvókat fölébresztette (...). Bizony, először az ősszülőt megy keresni mint elveszett bárányt. Azokat akarja megkeresni, akik teljes sötétségben és a halál árnyékában ülnek; a teljesen fogoly Ádámhoz és vele együtt a fogoly Évához jön Isten és az ő fiuk, hogy eloldja őket a fájdalmaktól (...): Én a te Istened, aki miattad lettem a fiad (...). Serkenj föl, aki alszol: mert nem azért alkottalak téged, hogy az alvilág foglya légy. Ébredj föl a halálból; én vagyok a halottak Élete."

Összefoglalva: A hitvallás a "Jézus alászállt a poklokra" kifejezéssel vallja, hogy Jézus valóban meghalt, és halála által számunkra legyőzte a halált és az Ördögöt, "aki birtokolta a halál birodalmát" (Zsid 2,14). A meghalt Krisztus isteni személyével egyesült Lelkével szállt alá a holtak honába. Az Őelőtte élt igazaknak megnyitotta a mennyország kapuját.

Jézus pokolraszállása: üdvtörténeti esemény a Jézus kereszthalála és föltámadása közötti időben, Jézus pokolraszállása az apostoli hitvallás ágazata. - A vallástört-ben találunk elb-eket hősöknek a holtak országába való leszállásáról. E hősök kimagaslóan nemes érdemeik (erejük, bátorságuk, áldozatvállalásuk) jutalmaként kapták az istenektől a lehetőséget, hogy élő emberként úgy lehessenek jelen az alvilágban, hogy az nem árt nekik. Ezzel szemben Jézus pokolraszállása Jézus istenségéből következik: azt fejezi ki, hogy neki mindenkor hatalma volt és van a halál és alvilág fölött. - A Jézus pokolraszállása kifejezésben a pokol nem a kárhozottak bűnhődésének helyét jelöli, hanem a holtak országát, ahol az összes halott tartózkodik. Az ósz-i kinyilatkoztatás szerint a holtak lenn, a seolban, a sötétség országában vannak, s létük egyedüli alapja az, hogy Isten ismeri és számon tartja őket („Én vagyok Ábrahám, Izsák, Jákob Istene”). Isten hatalma abszolút hatalom a holtak világában is (Zsolt 115,17; Iz 38,11). A föltámadásba és a Messiás eljövetelébe vetett hit gyarapodásával együtt terjedt ki a messiási-eszkat. remény a holtak világára is. Az ÚSz-ben Jézus föltámadásánál adva volt a tétel, hogy a megváltás javára vált azoknak is, akik már előbb éltek és meghaltak. Erre utaló helyek az ÚSz-ben: Mt 12,40; 27,51; Lk 23,42; ApCsel 2,24; Róm 10,7; 1Pt 3,18; 4,6; Zsid 13,20; Jel 1,18. - Föltámadásával és a holtak orsz-ából való kiszabadulásával Krisztus megtörte a halál és az alvilág (a holtak országa) hatalmát. Ezért mondja a Jel 1,18, hogy az Ő kezében van a halálnak és az alvilágnak a kulcsa. A Szentírás szerint az alvilágban, mely több részből áll (vö. Lk 16,19-31; hádesz), más-más helyük (sorsuk) van a jóknak és a rosszaknak (megfizetés). A Hitvallás a hagyományos értelmezés szerint azt mondja, hogy Jézus az alvilágnak abba a részébe szállt le, melyben az ósz-i igazak megváltásukra vártak (limbus Patrum v. pokol tornáca). - Az egyhatyák Jézus pokolraszállását részben megváltástani, részben krisztológiai szempontból dolgozták föl. Megkülönböztették a Krisztus előtt meghalt igazakat és kárhozottakat. Krisztus az igazaknak viszi meg az örömhírt, tehát igehirdetéssel üdvözíti őket, s olyan elképzelés is van, hogy részesíti őket a keresztségben. Más magyarázat szerint amíg Krisztus teste a sírban nyugodott, maga a Logosz, a Fiú ment el a megholtakhoz (egyes atyák szerint teljes megváltói alakjában ment le hozzájuk), s így rájuk is kiterjesztette a megváltást. - Az „alászállt a poklokra” kifejezést mint a keresztségi hitvallás részét (D 3) először Pontianus említi. - A teljes teol. értelmezés szerint Krisztus „alászállása” nem más, mint maga a halál átélése. Az Egyh. a hitével tanúsítja, hogy Krisztus valóban meghalt, mégpedig a mi halálunkkal. Magára vette az egész emberi sorsot, s a halál vállalása a teljes engedelmesség kifejezése volt. Egészen vállalta az Atyától kapott küldetést, hogy emberi életével megdicsőítse őt. Ugyanakkor kifejezte azt is, hogy velünk van a halálban, és bennünket is ki tud vezetni a halál átkából. - Az Egyh. nem fogadta el Kálvin véleményét, hogy Krisztus lelke a pokol kínját is magára vette, s így a büntetés elviselésével mentett meg bennünket a kárhozattól. Amikor Krisztus, magára véve a halált, osztozott a teremtmény sorsában, majd átment a megdicsőülés állapotába, ezzel azt is jelezte, hogy a megváltásnak megvan a kozmikus hatása is: föltámadása az egész kozmoszt átvezeti a dicsőségbe.

"És kilencz óra tájban kiálta Jézus nagy szóval, mondván: Éli! Éli! lamma szabaktáni? azaz: Én Istenem! én Istenem! miért hagytál el engem?"

(Mt 27,46)

Ezen szavak értelme:

Miért vonsz tőlem minden vigasztalást, annyira, hogy nemcsak a test gyötrelmeit szenvedem enyhűlés nélkül, hanem lelkemben is annyira el vagyok hagyatva, mintha nem is volnál velem egyesűlve? Krisztus emberi lelke az isteni Igével benső egyesűlésben lévén, fensőbb erejénél fogva szünet nélkül örvendett Atyja szeretetének, hanem önként alávetette magát Atyja akaratának, hogy a szenvedés utolsó perczeiben a vele egyesűlt Istenségnek és Atyja szeretetének minden vigasztalását nélkülözni fogja. Ezen nélkülözésből fakadt az ő emberi természetének e panasz-szózata: Én Istenem! én Istenem! miért hagytál el engem? Igy a sz. atyák. Ez igék a 21. Zsoltárból vétettek, melyben az Úr kínszenvedése megjövendöltetett. Krisztus azokat hazájának akkor divatozó nyelvén mondotta, mely sem tisztán héber, sem tisztán szírus nem volt, hanem a kettőnek vegyítéke.