Fontos Isten nevét használni?

A Yahweh (Jahve) név, amelyben Isten megnyilatkozott az ószövetségi zsidóságnak, annyit jelent „Aki Van”, aki létezik, aki a létezés attribútumaival b ír. A szó a hayah igéből ered, ami annyit jelent - lenni, létezni, illetve minden bizonnyal ugyanezen ige első személyéből, a eheih- ből, ami annyit tesz „Vagyok”. Ugyanakkor ennek az igének van egy dinamikus értelme is: nem pusztán a létezés tényét jelzi, hanem valamiféle állandóan érvényes létezést, élő és tevékeny részvételt. Amikor Isten azt mondja Mózesnek: „Vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14), az azt jelenti: élek, itt vagyok, melletted vagyok. Emellett ez a név kiemeli Isten létének mindenek felettiségét a többi létező létéhez képest: ez önálló, elsődleges, örökkévaló lét, a létezés teljessége, ami maga a mindenek feletti lét. „Jelentőségénél fogva az, Aki van, természetfelettien felette áll a létezés egészének, lévén egyetlen Oka és Alkotója minden létezőnek: az anyagnak, a lényegnek, a létezésnek; az, Aki van, kezdete és mércéje az örökkévalóságnak; oka és mércéje az időnek minden létező számára, és mindennek, ami keletkezik, létrehozója. Tőle ered az örökkévalóság, a lényeg, a létezők, az idő, a keletkezés és az összes keletkező, lévén, hogy Benne nyugszik minden létező, a változóak csakúgy, mint azok, melyek változatlanok… Isten nem pusztán az, Aki van, hanem maga a Létező, aki a létezés minden formájának teljességét magába foglalja – a jelen idejűeket csakúgy, mint a jövő idejűeket” – írja az „Isteni nevekről” szerzője, Areopagita Dénes.

Az ősi hagyomány az mondja, hogy a babiloni fogságot követő időktől a zsidók a hozzá fűződő áhítatos flelem miatt nem ejtették ki a Jahve (Aki Van) nevet. Csak a főpap, amikor évente egyszer bement a szentek szentjébe, hogy megtömjénezze azt, ejtette ki ezt a nevet. Ha pedig egy egyszerű ember vagy akr egy pap szeretett volna mondani valamit Istenről, a Jahve nevet felcserélte valamilyen más névvel, vagy azt mondta „ég”. Létezett egy olyan szokás is, mely szerint ha Isten nevét kellett kimondani, az ember elhallgatott és szívére tette a kezét, vagy kezével az égre mutatott, és mindenki megértette, hogy Istenről van szó, de maga a szent Név nem hangzott el. Írásban a zsidók Isten nevét a szent tetragrammal (YHWH) jelölték. Az ószövetségi zsidók tökéletesen megértették, hogy emberi nyelven nem létezik olyan név, szó vagy kifejezés, amellyel le lehetne írni Isten lényegét. „Az isteni megnevezhetetlen – mondja Teológus Szt. Gergely. Nem csak maga az értelem mutatja ezt, de […] a legrégebbi és legbölcsebb zsidók is. Hiszen azok, akik az Istenit úgy tisztelték, hogy különleges jelekkel írták le nevét, és nem tűrték, hogy egy és ugyanazon betűkkel legyen leírva Isten neve és a teremtményeké […] vajon valaha is bátorkodhattak szertefoszló hangon kiejteni az elpusztíthatatlan és egyetlen természet Nevét? Ahogyan soha senki nem tudta magába szippantani az összes levegőt, ugyanúgy az értelem sem fogadhatta tökéletesen magába, és a szavak sem ölelhették fel az Isten lényegét”. Azzal, hogy nem mondták ki Isten nevét, a régi zsidók megmutatták, hogy Istennel nem annyira szavak és kifejezések, mint inkább az áhítat és az alázatos hallgatás útján lehet kapcsolatba kerülni…

Isten neve nem Jehova, hanem maximum Jahve. A "Jehova" kiejtést katolikus papok és szerzetesek találták ki tévedésből, mert azt hitték, hogy az ADONÁJ (Úr) szó magánhangzóihoz passzol a JHVH. Szerencsére azóta belátták, hogy tévednek...

Isten neve nem olyan értelemben vett név, mint az ókori isteneké, akiket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni. Isten úgy mutatkozott be Mózesnek, hogy "Vagyok, aki vagyok (ehjeh, aser ehjeh) … a Vagyok (ehjeh) küldött … az ÚR [JHVH] küldött" (2Móz 3:14-15). A héber írás csak mássalhangzókat rögzített, és amikor a zsidók az Írást felolvasva a négy betűhöz (JHVH) értek, tiszteletből Adonáj-t (az Úr, Uram) mondtak, így a szó pontos kiejtése feledésbe merült. A szó a kutatók szerint a létigéből ered, ezért a ma leginkább valószínűsített JaHVeH változat tkp. a létige jövő idejű, műveltető alakja: "aki léteztetni fog" = aki majd éltet? (Ez azonban bár nyelvtanilag elfogadható, de nem használt alak.) A modern Ószövetség-fordítások többsége a Jahveh szót is az "Úr" szóval, de kis kapitális betűformával jelzi: "Úr". A Károli fordításból, a magyar irodalomból és Jehova Tanúi révén közismert "Jehova" változat középkori eredetű teológiai műszó. A JHVH mássalhangzói alá odaírták az Adonáj magánhangzóit, hogy a JHVH-t olvasó Adonájt mondjon, de egyes középkori teológusok a JHVH mássalhangzókat ezekkel a magánhangzókkal egybeolvasták. Így keletkeztek a Jahovah vagy Jehovah stb. változatok. (A "Jehova" változat héber fülnek éppen olyan lehetetlenül hangzik, mint magyarul az "Isten" mássalhangzóiból és az "Uram" magánhangzóiból összerakott "Ustan").

A zsidók Istent a mai napig úgy is hívják: "a Név" (ha Sém). A bibliai héberben ugyanis nincs szó a "személy"-re, ezért használja a "név" szót: pl. "Isten nevét segítségül hívni" = magát Istent segítségül hívni; "Isten nevét magasztalni" = magát Istent magasztalni azért, aki Ő. Ez a számunkra furcsa szóhasználat átment az Újszövetségbe is, pl. Csel 1:15 "százhúsz név sokasága" = százhúsz főnyi sokaság, vagy Csel 4:12 "nem is adatott az embereknek az ég alatt más név" = nem adatott senki más.

A név a héber gondolkodásmódban nem csupán a megkülönböztetést (megszólítási módját), hanem az illető tulajdonságait, jellemét is kifejezi. Istennek is sok neve van a tulajdonságai és tettei, illetve a hívők tapasztalatai alapján, pl. az Úr, a Mindenható, a Legfelsőbb (Magasságos), Király, Vigasztalás Istene, Féltőn Szerető Isten, Kőszikla, Atya stb.

Attól, hogy az Újszövetség az adott helyeken utal az Ószövetségre, még nem válik ténnyé, szöveggé, adattá az a ti mögöttes feltevésetek, hogy ott az eredeti, apostoli-evangélistai szövegben is JHVH állt. Ti pedig saját írásaitokban mondjátok (bár a tényszerű vita során már nem tudjátok megvédeni), hogy a hitehagyott másolók hagyták ki a Nevet stb. De egy fia újszövetségi kéziratot nem tudtok kiizzadni, amely itt benneteket támogatna. A "hitehagyott másolók" hipotézise mindenre jó és semmire sem jó. Ezzel a módszerrel azt is igazolni lehetne, hogy a lélekvándorlás benne volt a Bibliában, csak azok a fránya hitehagyott másolók kihagyták.

Ne feledd: az újszövetségi írók nagyon sokszor a Septuagintát idézik, nem a maszoréta héber szöveget. És a tiáltalatok előásott pár kézirat dacára a Septuagintában megtalálható az a tendencia (és nem is csak oldalvízen, hanem főáramlatként, és már jóval az Újszövetség leíratása előtt), hogy a JHVH nevet az Úr szóval adják vissza. Lehet ezzel a tendenciával vitázni, és indítóokát babonásnak minősíteni - de úgy látszik, az újszövetségi szerzők nem gondolták sem babonásnak, sem Istent sértőnek, mert valahányszor az Ószövetséget idézik, nem írják át görög betűkkel a tetragrammát, hanem Úrnak mondják. E tekintetben tehát ők jóváhagyták a tiáltalatok babonásnak mondott zsidó szokást. És legalábbis abban ellenetek tanúskodnak, hogy az Újszövetségben is olyan fontos és elengedhetetlen volna a JHVH név, hogy annak hirdetése nélkül maga az egyház omlana össze.

Arra a kérdésedre, hogy ha szabad az Ószövetségben a JHVH nevet fordításainkban átírni, akkor nektek miért nem szabad az Újszövetségben visszaírni, ezt felelem: te figyelmen kívül hagysz egy nagyon fontos szempontot. Mi szabadok vagyunk arra, hogy a JHVH nevet Jahve vagy Jehova néven következetesen kiírjuk fordításainkban (mint pl. J. N. Darby vagy a magyar Komáromi Csipkés György), és nem harapjuk le a fejét annak, aki talán a "ne vedd hiába" parancs miatti túlzott félelemből vagy más okból (pl. mert nem akarja helytelenül kiejteni) inkább körülírja a Nevet. Nálunk tehát szabadság van: a JHVH név ki (nem) mondása, le (nem) fordítása nálunk nem hitkérdés. Ráadásul az újabb fordítások is különbséget tesznek Úr (Adonáj) és ÚR (JHVH) között, így aki akarja, a szokott helyettesítésen keresztülnézve rekonstruálhatja magának az eredetit. Így tesz az Új prot. ford. és sok idegen nyelvű fordítás.

Ezt a mi szabadságunkat nem használhatod ki annak igazolására, ahogy ti meghazudtoljátok az újszövetségi görög kéziratokat, amelyek - mint az előbb megmutattam - ugyanígy hűvösen bánnak a tetragrammával, és ugyanolyan szabadon fordítják Úrnak, mint mi. Sőt: ti hitehagyottnak szidalmazzátok mindazt, aki eltávolította a JHVH nevet mindkét szövetségi irataiból. De bizonyossá vált, hogy ez a vádatok az apostolokat találja el először. Mert ha ők hitkérdésnek vették volna, amit ti annak vesztek, akkor úgy kerülték volna a Septuagintát, mint a pestist.

Arra nem fogok neked válaszolni, hogy szerintünk "nem ez a neve" stb. Te eltorzítod és kiforgatod ellenfeleid álláspontját. Senki nem képviselte veletek szemben azt az állítást, hogy "JHVH nem neve Istennek." Csak azt, hogy nem egyetlen neve Istennek, és nem is elengedhetetlen neve neki. Tanuld meg ellenfeleitek állításait abban az értelemben felfogni, ahogy ők azt képviselik, és ne vetíts oda a helyükbe valami mondvacsinált, bár nyilván könnyebben támadható zöldséget. És ne várd el, hogy ezt a zöldséget én majd mindenki helyett védelmezni fogom. Nem: itt a te tudathasadásos, vagy-vagy logikád vezetett félre téged, amely azt kiabálja a füledbe, hogy Istennek csak egy igazi és elengedhetetlen neve lehet (a JHVH), és aki ezt tagadja, az máris tagadásba veszi azt is, hogy JHVH neve Istennek.

Mondvacsinált piszkálódás ezek után a részedről az, hogy Károliék honnan vették a Jehova nevet. Tudhatták a zsidóktól vagy koruk hébertudósaitól - ez a pofonegyszerű válasz. De te ezt mint valami megfejthetetlen rejtvényt adod fel nekem, amiből csak az válik világossá, hogy nem tudod valódi álláspontunkat cáfolni, csak valami annak helyébe képzelt madárijesztőre lövöldözöl.

Végül felteszed a szónoki kérdést: megváltozott-e az Isten? A válasz egyértelmű nem. Isten akkor sem változott, amikor azt mondta, hogy a pátriárkák előtt még nem volt ismeretes az ő JHVH nevén. És akkor sem kezdett el változni, amikor Jézusban mint Atya (mint Jézus Krisztus Atyja és a mi Atyánk) jelentette ki magát. Ez már átvezetne a másik vitaszálra, ezért itt nem is fejtegetem tovább.

...igen újkeletűnek látom azt a vihart, amellyel JT-i a JHVH nevet rátornyozzák az Újszövetségre. Hogy a Septuagintával meg a mai fordításokkal ki hogyan járt el, azt semmiképpen nem tartom üdvösségi kérdésnek, és ugyanolyan szívesen olvasom Darbyt, mint a King Jamest, úgy Komáromi Csipkést, mint Károlit. Nem tudom, hogy ez náluk programként le van-e fektetve, de úgy érzem, hogy ebből ők csináltak először üdvösségi kérdést. Ha pedig a vita már idáig jutott (hogy az egyik fél a másikat eretnekíti és hitehagyottnak nevezi azon az alapon (is), hogy az a JHVH nevet Küriosszal, ÚR-ral, Örökkévalóval akarja fordítani), akkor eléggé tehetetlen az, aki eddig szabadosnak, ártatlannak vélt szokását továbbra is mint szokást akarja fenntartani. Mert mi elismerjük, hogy nálunk ez nem törvény, nem üdvösségi kérdés, és elvban bármikor megváltoztatható (persze a fordítások átírása nem megy egyik napról a másikra, különösen ha nincs rá kényszerítő ok) - de ők ránktörnek, és mindennek elmondanak bennünket emiatt.

Arra a kérdésedre, hogy milyen nyelven beszélt Jézus, egyszerű választ tudok adni: arámul. A görögbe is bekerültek az általa e nyelven mondott mondattöredékek, mint Éli, Éli, láma sabaktáni, Effata, Ráka és hasonlók. A például hozott zsoltáridézet azonban nem igényli, hogy a kedvéért az Újszövetség szövegét átírjuk. Ha az evangélistának jó volt az "Így szólt JHVH az én Adonim-hoz..." visszaadására az, hogy "Így szólt az Úr az én Uramhoz", akkor jó lesz nekünk is.

Másrészt nem tudom névértéken elfogadni, hogy a JHVH név kultikus használata bármiképpen is feltétele volna annak, hogy a pogányok Őhozzá tartozzanak. Az általad idézett prófétai szó ("szeressék JHVH nevét és a szolgái legyenek") egyszerű körülírás arra, hogy "szeressék Jahvét és a szolgái legyenek." (Ez a körülírás egyébként is szokásos Ószövetség-szerte.) Bizony továbbra is megáll, hogy annyira, amennyire az apostolok szerették Jahvét (az Atyát), úgy mi is szeretjük Őt. Amennyire ők pogánykeresztény környezetben használták a JHVH nevet, úgy használjuk mi is. Felvetéseddel és sürgetéseddel, amely az Újszövetség dokumentáló pecsétjét megkerülve kívánja (ráadásul egy próféciát a maga szakállára értelmezve és tételes paranccsá formálva) a nem zsidó származású keresztényekre a JHVH név valamiféle "használatát" rátolni - szóval e sürgetéseddel az apostolokat kerülöd meg, és olyat követelsz meg tőlünk, amit ők nem. Még a jeruzsálemi tanácskozáson sem került szóba ez a dolog, s bizonyára nem azért, mert az apostolok és vének kiindulásként feltételezték, hogy a megtért pogányok azonnal elkezdték Jahvénak szólítani Istent. Nem: ha ők sem ott, sem máshol nem szorították rá amazokat, hogy Izraellel való egybeköttetésük jeléül vagy feltételéül kezdjék "használni" a tetragrammát, akkor mi igenis gyanakodva fogjuk szemlélni azokat a kísérleteket, amelyek hol ezt, hol különféle étkezési tilalmakat, hol más ószövetségi rendeléseket akarnak az üdvösség elvesztésének terhe alatt ránk tornyozni.

"A “Jehova ” név-az üdvösség kulcsa?

Akik találkoztak már személyesen Jehova tanúival,tapasztalhatták,hogy egyik Nagy Témájuk a "Jehova" Isten-név. Sok megszólított emberrel kikerestették a Biblia Károli Gáspár fordításából a II. Mózes 6:3,és a Zsoltárok 83:19-et: "

Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes. " ***

"Hogy megtudják, hogy te, a kinek neve Jehova, egymagad vagy felséges Isten az egész földön." Nekem az a meggyőződésem volt éveken keresztül,hogy a Biblia a Nagy Titkok Könyve,ami a keresztény egyházak előtt "le van kódolva"-míg Jehova tanúi nyitott könyv-mert Ők tudják a "PIN-kódot": JEHOVA ! Tehát az Őrtorony Társulat "kezében" van a Biblia-értelmezés "kulcsa" Hét éve voltam már aktív "királyság-hírnök" ( missziós-szolgálatot végző Jehova tanúja),amikor kezdtem elgondolkodni:Ha Isten-csak,és kizárólag- egyetlen Személy,akkor minek Neki (megkülönböztető) Név? Kitől kell megkülönböztetni? Mi lehet az üzenete a II.Mózes 6:3-nak? Én úgy hiszem / értem, hogy szembeállítja önmagát a Mindenható a tehetetlen,a Tíz Csapás alatt Egyiptomot megvédeni nem tudó hamis "istenekkel". Ők-a nem létezők ("Anti-JHVH") vereséget szenvedtek az abszólút Teljhatalmú Létezővel,a "Vagyok,aki Vagyok" (JHVH) -tól. De az Úr Isten megelégedett avval,hogy úgy ismerjék meg Őt az emberek: "Vagyok,aki Vagyok"? Én úgy értem a Szentírásból,hogy tovább akar lépni! Jézus Krisztus Személyében az ÚR elmozdítja az akadályt az Ember és az Örök,és Teljes Élet közott van.Ez az örökölt (Ős)bűn,és az Ítélet,amit Jézus Krisztus szenvedett el értünk,és helyettünk-hogy aki hisz az Úr Jézusban "el ne vesszen,hanem örök Élete legyen" (János3:16) Az Úr Jézus Krisztus a Teremtőt,mint Atyát mutatta be,és tanítot Róla. Néhány példa: János 6:37: "Senki sem jöhet énhozzám,ha nem vonzza őt az Atya,aki elküldött engem" *** János 14:11:" Higgyetek nekem,hogy én az Atyában vagyok,és az Atya énbennem van,ha pedig másért nem magukért a cselekedetekért higyjetek" Szembetűnő, hogy Jézus nem a "JHVH" nevet hangsúlyozta-tanította...újra,és újra Istenről úgy tanít,hogy Ő a hívők Atyja (Apja). A Jézustól tanult Imádságban ( A "Mi Atyánk" kezdetűben) sem említi...pedig simán helyet kaphatott volna-ha tényleg a JHVH név lenne az "üdvösség kulcsa"! Nem így szólt Jézus:"Mi Atyánk,akinek neve Jehova..."-hiszem,hogy n e m v é l e t l e n ü l ! Hiszem,hogy Jézus nem végzett "fél-munkát",abban az Imádságban minden benne volt! Megszentelődik Isten neve: A t y a ! Jézus Krisztus mondta: "Kijelentettem a Te Nevedet az embereknek" (János 17:3) De ez semmiképp sem a "JHVH" (Jahveh / Jehova) név-amit korábban is ismerhettek. Jézus Krisztusnak több konfliktusa is volt Pl.:a farizeusokal,de egyszer sem üldözték a "Jehova" név használata miatt! Pedig biztosan "ugrottak volna"! Népszerű érv még Jehova tanúitól még az Ap.Csel 15:14: " Simon elbeszélte,hogyan gondoskodott Isten először arról,hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének." Akár az Ószövetségi Gyülekezetet,nézzük,akár az Újszövetségi Gyülekezetet,egyik csoport sem a "Jehova" névről lett elnevezve: Izrael/ Jiszra Él: Isten harcosa. (Él= Elohim,azaz Isten) Az újszövetségi hívőket keresztényeknek nevezték,( Krisztus követője)-amit már az ős-keresztények elfogadtak,felvállatak. Ez sem a "Jehova" névből származik. Jézus Krisztus kereszten elhangzó utolsó szavait az eredeti (arámi) nyelven örökítették meg az Evangéliumok írói,ami így szólt:"Éli,Éli Lama Szabaktani" (Én Istenem,én Istenem miért hagytál el engem?) Ha az üdvösség kulcsa a "Jehova" név lenne,biztos hogy legalább az egyik "Istenem" szó helyében a Jahve / Jehova szó lett volna! Ahogy én értem a Bibliát,Jézus egészen közel hozta Istent,az akarja a Megváltó,hogy megtagadva az Istentől elidegenedett életet ismerjük (f)el önmagunkban a bűnöst,aki csak bűnbocsánatot tud kérni-és ismerjük fel Istenben nem csak a Bírót,a Királyt-hanem az Atyát is. Ennek fényében értem meg,hogy az első századi keresztények nem "Jehova tanúi",hanem Krisztus tanúi voltak! Nem történt "sérülés" a fenntmaradt Bibliai kézíratokban,nem "vágták ki" a Jehova nevet,hanem felváltotta a teljesebb Név:Mennyei Atya Jézus Krisztusról mondja a Szentírás: "És nincsen üdvösség senki másban,mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név,amely által üdvözülhetnénk" (Ap.Csel.4:12)"

Tetragrammaton, Isten, Jézus

1. A tetragrammaton a Szentháromság minden személyére, tehát Jézusra és a Szentlélekre is vonatkozik. Ez következik a Név jelentéséből. A Szentírás szerint Isten egyszer nevezte meg magát, és önmaga lényegének kifejezését a létezésben látja: „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Azután folytatta: „Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok” (Kiv, 3,14). Ez azt jelenti, hogy Isten minden léttartalom birtokosa, másképpen szólva: Isten szükségképpen létezik, Ő a legvalóságosabb lét, a tiszta lét, maga a Lét, magától való létező (ens a se). Ha pedig Jézus Isten, akkor ezek rá is vonatkoznak. Sőt Jézus azt is mondja: "Mindent átadott nekem Atyám". Tehát a nevét is. Ez egyébként következik az istenfiúságból is. „Ő a láthatatlan Isten [tehát az Atyaisten] képmása” (Kol 1:15) A zsidók éppen ezért akarták megkövezni: "mivé teszed magad?" Ha ui. Jézus fia a mindenható Istennek, akkor örökli Isten hatalmát, jogait és Nevét. Éppen ezért írják bele a keleti ikonfestők Krisztus gloriolájába a Ho ón (aki van) betűket.

2. A tetragrammaton a keresztények számára is szent név, éppen ezért használjuk templomainkban is, azonban az Egyházi hagyomány szerint csak ritkán, és a legnagyobb tisztelettel ejtjük ki. Ezért szerintünk helyes volt a régi gyakorlat, mely szerint a bibliafordításban a Jahve név helyett Urat fordítottak, ahogyan a zsidók is Jahve helyett Urat (Adonáj) olvastak. Egyébként ennek a gyakorlatnak lett a következménye a Jehova szó. JHVH mássalhangzók az Adonáj magánhangzóival. A katolikus igazság tehát középen van: Sem azt nem mondjuk, hogy nem ejthető ki a Név, sem azt, hogy minden megkülönböztetés nélkül, úton-útfélen lehet használni, mint pl. manapság a modern teológiai fakultásokon.

3. A Törvény valóban nem várta el, hogy a zsidók Adonájt olvassanak JHVH helyett, azonban ez egy kegyes hagyomány volt, mely aprópénzre váltotta, hogy "ne vedd hiába az Úr nevét!" Most ne menjünk bele abba, hogy mit jelent hiába venni az Úr nevét.

4. Amikor azt mondjuk, hogy Isten, akkor a szövegösszefüggéstől függően hol az Atyára, hol a Szentháromság más személyeire, hol a legfölségesebb Háromságra gondolunk. Általában ha az imában kimondjuk, hogy Isten, és azt nem célzom egyik személynek sem kifejezetten, akkor a Szentháromságra gondolok, aki három az egységben, és egy a háromságban.

5. A Biblia alapján tökéletesen igazolható a Szentháromság tanítása.

6. A theosz - hó theosz megkülönböztetést már Áriusz is használta állításának alátámasztására. Csak arra nem tudott felelni a níceai atyáknak, hogy a Szentírás hogyan süllyedhetett bálványimádásba, amikor egy embert következetesen kis istennek állít be.

Pl. a Jn 1,18 ("Istent senki nem látta") a theosz-t (ill. hát itt "theon"-t) névelő nélkül használja, mégis világosan Istenről van szó. Még a jehovisták saját fordítása is "Istent" hoz. Ezzel eleve megdől a logikájuk. De ez csak egy példa a sok közül.

A Szent Teragrammaton megtestesülése Jézus neve.

Egyébként az 1992/1997-es KEK is azt mondja, hogy a Szent Teragrammaton Isten lényegét fejezi ki, így mint Név az EGÉSZ Szent Háromsgára vonatkozik, mind három isteni Létalany (hypostasis) sajátosan bírja, és a Krisztusban kimondhatóvá lett, aki a láthatatlan Isten képmása.

Másrészt a Szent Tetragrammaton emberi vagy angyali nyelven is azért "kimondhatatlan" mert misztréium, nem pedig azért mert tabu. Isten lényegvalósága meghaladja a világot. Hozzá képest mi nem is létezünk. Másrészt ír helyesen ezzel kapcsolatban Huber arról, hogy a Szent Teragrammaton tisztán nyelvi változatát más semita népek is használták, sőt a zsidók is Mózes előtt. Azonban ebbe a tisztán emberi szóba való beletestesülés Jézusba való beletestesülés előképe volt, ahogy az élő csipkebokor is előképe volt a Thábor hegyi színeváltozásnak. Ha tagadjuk Krisztus megtestesülését, az ilyenformán a Szent Tetragrammaton tagadásához is vezet. Ők csak kiejtenek egy általánosan használt semita istenségmegjelölést, ráadásul a latin Szent Hagyomány latinos olvasatában (Jehova => latinul kiolvasva a Szent Tetragrammaton), azaz csak azt csinálják, mintha valaki Jézus emberi természetét méricskélné, amit lehet, hisz valóságosan ember volt. Ám így ők nem jutnak el a Szent Tetragrammaton lényegéig, csak a "ruhájáig", és sohasem, ejtik ki, mint eretnekek, hisz nem "birtokolhatják" a Név tudását, csak gyalázhatják, ahogy Krisztust is keresztre feszítették, mivel tagadták isteni természetét, amely a "szégyentáblájának" arameus föliratában megjelent (Szent Tetragrammaton). Ezzel is igazolt az, hogy a valóságban nem ismerik a Sém-ha Meforást, hisz tagadják a megtestesülést.

Erről is, a Név zsidó hagyománybeli, sőt kabbalisztikus értelmezéséről is ír részletesen Huber Lipót, amelyben Isten benső, lényegbeni emacáióit értelmezik. Egyébként a Szent Háromság előképekhez is ez vezetett már az Ószövetségben is, így helyesen állapította meg a Katekizmusában, hogy igenis van ószövetségi szentháromságtan.

„Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: "A názáreti Jézus, a zsidók királya!" A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva.” (Jn 19:19-20)

Latinul: IESVS•NAZARENVS•REX•IVDÆORVM ( INRI)

Görögül: Ἰησοῦς ὁ Ναζωραῖος ὁ Bασιλεὺς τῶν Ἰουδαίων

Héberül pedig a szöveg a következőképpen szól:

ישוע הנצרי ומלך היהודים

Ennek fonetikai átírása:

J eshua’

H a’ Natz(e)rí

V’ Melech

H a’ Jehudím

Nazareus (Názáreti) Jézus a Zsidók Királya.

Egészen pontosan ez az alak ezt jelenti: Jézus a Náráreti és Zsidók Királya.

Fordításokban szerepel a ha'mélekh kifejezés is.

A "nocri" ill. többesszámban "nocrim" kifejezést használják azóta is a keresztények megnevezésére héberül.

Valószínűsíthető, hogy nem óhéber alakban volt fölróva ez a szégyentáblára, hanem a korabeli arameus dialektusban. A címtáblára írták az elítélt nevét és bűnét. Ezt viselte a keresztúton s ezt függesztették föl keresztjére.

Mindenesetre nem véletlen, hogy tiltakoztak a zsidók Pilátusnál, hogy cserélje ki a tábla feliratát:

„A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: "Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok." De Pilátus azt felelte: "Amit írtam, azt megírtam!"” (Jn 19:21-22)

Maga a Ha Natzerí kifejezés is érdekes, mert a nazirátussal is kapcsolatba hozható, így Istenért mindenről lemondó Ébed Jahvé (Jahvé szolgája) küldetését is kifejezte.

Istenért időleges fogadalmat tevő nazireátusi intézmény megtalálható a Tórában. Nem nyírták testszőrzetüket ezek a férfiak, a fejüket sem, nem éltek tudatmódosító szerrel (alkohollal), és nem érintkeztek nőkkel. Érdekes, amit Jézus mond az Utolsó Pászkán ami egyben az Első Szentmise: „Nem iszom többé a szőlő levéből, amíg be nem megyek Atyám Királyságába.” Szimbolikus volt ez a Mel Gibson-féle „The Passion of the Christ” c. filmben, mikor borral kínálja Pilátus és elutasítja. Ám biblikus alapjai is megvannak, mikor epével és ecettel kínálják, hogy öntudatlanságba esve ne szenvedjen.

Fontos, hogy nem lehet CSAK a Szentírásból kiindulni, ugyanis azt Krisztus Egyháza írta, állította össze, hagyta jóvá, nyilvánította ki kinyilatkoztatásnak, azaz sugalmazottnak, valamint Ő magyarázta azt mindenkor, mert erre Ő kapott megbízást. Mindez magában a Szentírásban is benne van, azaz, ha csak a Szentírásból indulunk ki, akkor is az Egyházhoz kell jutnunk, vagyis, hogy minimum nem tekinthetünk el az Egyház szavától, és az Általa megőrzött Szenthagyománytól. A Niceai és a többi zsinat egyértelműen, de az ezt megelőző keresztény írók is egyöntetűen tanúságot tesznek Jézus istenségéről, és az ariánus eretnekséget kezdettől elvetették.

Nem szabad, hogy kétségeink támadjanak szócsavarások (2Pét 3,15-16) és "oktalan szőrszálhasogatások" (Tit 3,9) miatt.

A tetragrammatont illetően figyelembe kell venni, hogy Istennek nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega. Akkor miről van itt szó? A héber neveket elsődlegesen nem egy nominális emblémaként használták, hogy valakit megkülönböztessenek mástól, vagy hogy valakit meghatározzanak, identifikáljanak (mint a mai korban, pl. a magyar nyelvben), hanem minden esetben egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb. (mint pl. az indián nevek esetében: „Sebes Nyíl”, „Felkelő Nap”, „Nagy Medve”). Isten a nevét ilyen értelemben nyilvánította ki, ami minden nyelvben egyformán áll: Az Ő neve JHWH, azaz „Aki van”, „Aki létezik”, „Aki a létezés”. Ő zsidóknak nyilatkoztatta ki magát, így lett JHWH, azonban, ha a görögöknek tette volna ugyanezt, akkor a neve „Ho Esztin” lenne (ha a magyaroknak, akkor meg „Aki Van”). Ennek a párhuzama megtalálható az Újszövetségben az egó eimi (azaz „Én Vagyok”) jézusi kijelentésekben. Ez leginkább a Jn 18,5-6-ban látható, ahol amikor Jézus kimondja, hogy „Én vagyok”, akkor meghátrálnak és a földre esnek. De ugyanígy lásd a Jn 8,24-28-at is (vö. még Mt 14,27; Mk 6,50; 13,6; 14,62; Lk 22,70; Jn 4,26; 6,20; 13,19).

A görög nyelvű Újszövetség a héber JHWH (vagy mondhatnánk a Kr.u. 9-10. században a maszoréták által megalkotott JeHoVaH) helyett – a Kr.e. 300-ban zsidók számára készült Septuaginta gyakorlatát követve – a Küriosz szót használja (vö. pl. MTörv 6,5 – Mt 22,37) (ebből is látszik, hogy nem KELL héberül utalni Istenre). És ezt a Küriosz szót is használják Jézusra (rengetegszer, pl. Mk 16,19-20; ApCsel 5,14; 9,10-17; Róm 14,8; 1Kor 6,13-14; Kol 3,23-24; Ef 6,6-11; hitvallási formulaként: Róm 10,9; 1Kor 12,3; vö. 8,6; Fil 2,11, különösen: Jn 20,28).

Jézus nem vetette el a zsidó hagyományt egészében. Ő konkrétan megmondta, hogy miket kifogásol, és miben kell az Ő szavát követnünk. A Szent Névvel kapcsolatban semmit sem mondott.

Teljesen mindegy, hogy tévedés folytán vélték úgy a zsidók, hogy ki lehet-e, vagy nem lehet kiejteni a Szent Nevet. (Ez nem botrányos tévedésként kell beállítani, hanem kegyes tévedésként). A fentiekből látható, hogy ki lehet ejteni, de nem szükséges (csak) így nevezni Istent. Az Egyház saját hagyománytiszteletéből nem használja a Nevet. Ezt 2001-ben és 2008-ban az Istentiszteleti Kongregáció ismét megerősítette: nem szabad használni liturgikus alkalmakon, szentírásfordításban, és ezeken kívül is csak tisztelettel.

Jézusra ezenkívül használják a „ho theosz” kifejezést is: Pl. Jn 20,28; Róm 9,5; Zsid 1,8; vö. még Tit 2,13; 1Jn 5,20; 2Pét 1,1.

A keleti Krisztus-ikonok egy részében is a "Ho Theosz" fölírás megtalálható Krisztus kereszttel osztott glóriájában.

A Szent Tetragrammaton egyrészt kinyilatkoztatás, másrészt elutasítása a Névnek. Isten lényege, léte lényegileg különböző e világtól, így Istent nem tudjuk "lényegileg" megismerni - azt tudjuk csak mondani, "mi nem Ő". megnevezhetetlen. Ez a lelki kiüresedés (kenósis), az aszkétika theológiája - az apophatikus (tagadólagos) theológia. A "rejtőzködő istenség", akit keresett a próféta is mindenben, és végül a lágy szellőben találta meg.

Ez a kiüresedés (kenósis), "elsötétülés", a "lélek sötét éjszakája" a Fénytől való elvakítottságban áll (három apostol a Thábor hegyén), "gnophos" és nem "skótos". Ez vezet el a misztika theológiájához, a kataphatikus theológiához, ami Istennel való betöltekezés - theósis -, megvilágosodás (phótismos).

Ekkor Istent mint három Létalanyban, Szeretet-áramlásban létező Valóságot tapasztaljuk meg, a világot átható "tevékenységében" (énergeia).

Az pedig, hogy a zsidók nem ejtették ki az Isten nevét, nem babona, és én nem tudok róla, hogy Jézus ez ellen szólt volna.

Azt viszont tudom, hogy Szt. Máté apostol - nyilván a sugalmazás hatása alatt - megőrizte ezt a zsidó szokást. Sehol sem ejti ki Isten nevét, sőt ő még az Isten szót sem (vö. ami Lukácsnál Isten országa, az Máténál a mennyek országa).

1) A JHVH kiejtését nem ismerjük. Egy biztos: Jehova nem volt soha. A zsidók - a második parancsolat okán, "Isten nevét hiába ne vedd" – végül úgy döntöttek, hogy mivel olykor nehéz eldönteni, mi számít hiába vételnek, inkább soha nem mondják azt ki. Évente egyszer mondta ki a főpap a Nevet a Szentélyben, ezért a közember már Jézus korában sem tudhatta pontosan, hogy ejtendő, mivel a héber írás csak mássalhangzókat ír, magánhangzókat nem. A Kr.u. IX-X. században (sok esetben Európában) kezdték el a szent szövegekben (a betük alá, mellé és fölé tett pontokkal) rögzíteni a magánhangzókat, hogy elkerüljük a további szövegromlást. A szent négy betű alá az Adonáj (= Úr) szó magánhangzóit pöttyögették, hogy a felolvasónak rögtön eszébe jusson, hogy nem mondhatja ki a szót, hanem helyette Adonájt kell olvasni. A kevéssé művelt, héber ábécét megtanuló keresztények pedig összeolvasták a JHVH magánhangzókat és az aoá (Adonáj) magánhangzókat, s a törvényszerű hangzómodosulás révén így jött ki a Jehova. Ez egyszerű félreértés, amely szentírási és héber nyelvi járatlanságból fakad. Istent több néven szólítja az Ószövetség: JHVH, Él, Elohím, Adonáj – és akkor még nem beszéltünk a többi nevéről (a Seregek Ura, a Magasságbeli, a Fenséges stb.). Ezek közül egyedül az első nem volt kimondható, mert ez az a név, amelyet Mózes az égő csipkebokorról szóló részben firtat, és Isten maga tagadja meg a kimondását - ekkor hangzik el: "Vagyok, aki van", más fordításban: "Vagyok, aki vagyok". Egyszóval a kiejtési tilalom mögött a legmélyebb tisztelet áll, amelynek alapja Isten döntése - ezt az egy nevét nem nyilatkoztatta ki nyilvánosan, az csakis a Szentély belsejében, évente egyszer, csakis a főpap szájából, fültanúk nélkül hangozhatott fel. A legmélyebb tisztelet jele ez a végtelenül Fölséges Istennel szemközt, akit semmilyen emberi szó le nem írhat, be nem fogadhat. Ő a kimondhatatlan (Deus ineffabilis, ahogy a latin egyház fogalmaz). Amikor mi azt mondjuk, Isten, ez nem a neve, hanem a természete (mint nálunk: van egy nevem, mondjuk Miklós, és van egy természetem: ember vagyok). Egyszóval mi keresztények sem mondjuk ki Isten nevét. XVI. Benedek újabban többször intett, hogy a keresztények ne feledjék, őnekik is tisztelettel kell viszonyulniuk az istennévhez, és ezért figyelmeztetett, hogy a JHVH forma felelőtlen alkalmazásától, méginkább pedig felelőtlen kiejtésétől tartózkodjunk. A templomokban sokszor feltűnik a négy betű, mert ez Isten neve, a megragadhatatlan Titok, a végső Misztérium, amely előtt mi is imádással borulunk le. Csak a mássalhangzókat írjuk le, ezért a pontos kiejtés is rejtve van, és nem mondjuk ki. Ugyanígy áll leírva a Szentírás lapjain. A magyar fordítás - követve az évezredes hagyományt - ott, ahol a szent négy betűvel találkozik, Úrként (Adonáj) fordítja azt.

2) Való igaz, amikor az Újszövetség a ho theosz kifejezést alkalmazza (az Isten), az szinte mindig (a fentebb említett kivételektől eltekintve) az Atyaistenre vonatkozik. A névelő nélküli forma Krisztusra vonatkoztatva többször is előfordul (Jn 1,1b. Jn 20,28; Tit 2,13; Zsid 1,8-9). Ez azonban nem érinti az istenség kérdését, ez szóhasználat kérdése. A Megváltó neve ugyanis Jézus volt, a Krisztus nem név, hanem felségcím, titulus és teológiai szempontból funkció. Egy szóval: a Krisztus szó az újszövetségi teológiában egyértelműen az Istentől küldött, Istennel egyenlő, egylényegű Felkentet (Messiást, ennek görög fordítása a Krisztus) jelöli. Ezért a Krisztus szó - akárcsak a theosz szó - határozott névelővel áll (Iészousz ho Khrisztosz, szó szerint: Jézus a Krisztus).

Isten neve nem olyan értelemben vett név, mint az ókori isteneké, akiket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni. Isten úgy mutatkozott be Mózesnek, hogy "Vagyok, aki vagyok (ehjeh, aser ehjeh) … a Vagyok (ehjeh) küldött … az ÚR [JHVH] küldött" (2Móz 3:14-15). A héber írás csak mássalhangzókat rögzített, és amikor a zsidók az Írást felolvasva a négy betűhöz (JHVH) értek, tiszteletből Adonáj-t (az Úr, Uram) mondtak, így a szó pontos kiejtése feledésbe merült. A szó a kutatók szerint a létigéből ered, ezért a ma leginkább valószínűsített JaHVeH változat tkp. a létige jövő idejű, műveltető alakja: "aki léteztetni fog" = aki majd éltet? (Ez azonban bár nyelvtanilag elfogadható, de nem használt alak.) A modern Ószövetség-fordítások többsége a Jahveh szót is az "Úr" szóval, de kis kapitális betűformával jelzi: "ÚR". A Károli fordításból, a magyar irodalomból és Jehova Tanúi révén közismert "Jehova" változat középkori eredetű teológiai műszó. A JHVH mássalhangzói alá odaírták az Adonáj magánhangzóit, hogy a JHVH-t olvasó Adonájt mondjon, de egyes középkori teológusok a JHVH mássalhangzókat ezekkel a magánhangzókkal egybeolvasták. Így keletkeztek a Jahovah vagy Jehovah stb. változatok. (A "Jehova" változat héber fülnek éppen olyan lehetetlenül hangzik, mint magyarul az "Isten" mássalhangzóiból és az "Uram" magánhangzóiból összerakott "Ustan").

A zsidók Istent a mai napig úgy is hívják: "a Név" (ha Sém). A bibliai héberben ugyanis nincs szó a "személy"-re, ezért használja a "név" szót: pl. "Isten nevét segítségül hívni" = magát Istent segítségül hívni; "Isten nevét magasztalni" = magát Istent magasztalni azért, aki Ő. Ez a számunkra furcsa szóhasználat átment az Újszövetségbe is, pl. Csel 1:15 "százhúsz név sokasága" = százhúsz főnyi sokaság, vagy Csel 4:12 "nem is adatott az embereknek az ég alatt más név" = nem adatott senki más.

A név a héber gondolkodásmódban nem csupán a megkülönböztetést (megszólítási módját), hanem az illető tulajdonságait, jellemét is kifejezi. Istennek is sok neve van a tulajdonságai és tettei, illetve a hívők tapasztalatai alapján, pl. az Úr, a Mindenható, a Legfelsőbb (Magasságos), Király, Vigasztalás Istene, Féltőn Szerető Isten, Kőszikla, Atya stb.

Olvassátok ezt el:

[link]

[link]

A „Jehova" név

Az Istenről szóló tanítás vizsgálatának kezdetén már az előző fejezet végén említett istennév-kérdés áll. Jehova Tanúi számára, mint saját elnevezésük is mutatja, fontos szerepe van a névnek. A tetragrammot (JHVH) „Jehová"-nak fordítják, bár bevallják, hogy ma senki sem tudja teljes bizonyossággal, hogyan ejtették ki eredetileg Istennek a nevét (vö. Az ISTENI NÉV, amely mindörökké fennmarad, 8. o.). Majd:

„Jóllehet sok fordító a Jahve kiejtést részesíti előnyben, az Új Világ fordítás és még sok más fordítás is a Jehova kiejtési formát használja, mivel már évszázadok óta ezt szokták meg az emberek... De ez azt jelenti, hogy helytelen, ha valaki a Jahve alakot használja? Egyáltalán nem! Csupán arról van szó, hogy a Jehova név már könnyebben jön az olvasó ajkára, mivel a legtöbb nyelven ez honosodott meg. A lényeg mindenesetre az, hogy használjuk ezt a nevet, és hirdessük azt másoknak" (i. m. 10 k). Ugyanebben a brosúrában még egyszer foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a zsidók miért hagyták abba Isten nevének kimondását. A válasz így hangzik: „Valószínűleg, vagy legalább részben talán azért is, mert a harmadik parancs szavait rosszul értelmezték: 'Jehova, a te Istened nevét méltatlanul fel ne vedd!'" (2Mózes 20,7). Lehetséges, hogy a Kr. u. I. századi neoplatonista filozófia befolyásolta őket, például Alexandriai 71 Philo tanítása a világfelettiről. „Philón tanítása szerint Isten 'meghatározhatatlan', 'megismerhetetlen', ennélfogva meg sem lehet őt nevezni" (i. m. 14. o.). A Biblia azonban arra szólít fel, hogy segítségül hívjuk a nevet: „Mindenki, aki az Úr (görögül küriosz) nevét segítségül hívja, üdvözül" (Róm 10,13). Jehova Tanúi idézik ezt a helyet, és megkérdezik: „...vajon azt kell következtetnünk, hogy Pál a fenti szavakban Jézusról beszélt?" (i. m. 26. o.) - ami kézenfekvő a teljes bibliai összefüggés alapján. Erre azt válaszolják: „Nem, semmiképpen! A Róma 10,13. vers alatt közölt idézet a Károli fordításban utal a Joel 2,32. versére a Héber Iratokban. Ha kikeressük ezt az írásszöveget, azt találjuk, hogy Pál tulajdonképpen Joel szavait idézi a Rómaiakhoz írott levelében; és Joel az eredeti héber szöveg szerint ezt mondta: 'Mindaz, aki segítségül hívja Jehova nevét, épségben megmenekül" (Új Világ fordítás). Igen, Pál értelmezése szerint itt Jehova nevét kell segítségül hívni. Noha hinnünk kell Jézusban, mégis megmentésünk Isten nevének helyes értékelésével kapcsolódik össze. Ez a példa is szemlélteti, hogy Isten nevének szándékos kihagyásával mennyire összekeveredett sok ember tudatában az, hogy kit kell az Úr szón érteni: Jehovát-e vagy Jézus Krisztust? Nem vitás, hogy nagymértékben ennek tulajdonítható a háromság tanának a kialakulása is!" (uo.)

Itt háromféle dolgot állítanak. Először: A megmentő név segítségül hívása nem Jézus Krisztusra vonatkozik. Másodszor: Jézust és Jehovát szigorúan meg kell különböztetni, egymástól távoltartani. Harmadszor: Üdvösségünk a Jehova név használatától függ. Mindhárom állítás hamis. Róm 10 összefüggése pedig világosan arra utal, hogy itt a Jézus Krisztus által való megmentés a fo kérdés. Bár a 13. vers tényleg Joel 3,5-öt idézi, de az isteni megjelöléseket a Római levél és az egész Újszövetség tudatosan Jézus Krisztusra vonatkoztatja. Róm 10-ben így felbukkan a már az előbbi részben említett őskeresztyén hitvallás: ,Küriosz Iészousz" (Jézus Úr". „Ha tehát száddal Úrnak vallód Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz" (Róm 10,9). Ha az Őrtorony Társulat a ,Küriosz"-t Róm 10,9-ben „Úr"-ral, Róm 10,13-ban viszont „Jehová"-val adja vissza, akkor itt az a fordítói önkény működik, amelyet az előző fejezetben bemutattam. A görög Újszövetségben mindkét helyen ,Küriosz" áll, és egyetlen kézirat sem létezik, amelyben más lenne. Ha azonban az Őrtorony Társulat Jóel 3,5 alapján feltétlenül Róm 10,13-ba szeretné tenni a tetragrammot, abból éppen arra lehet következtetni, amit Jehova Tanúi el akarnak kerülni, vagyis, hogy Róm 10 a JHVH és Jézus közötti identitást állapítja meg. Az Őrtorony Társulat azonban nem tud és nem akar erre a következtetésre jutni, mert vitatja Jézus istenségét (ld. később). Ha Jézus számukra (a szó bibliai-hagyományos) értelmében nem Isten, akkor nem is hozhat valódi megváltást. Ezzel Jehova Tanúi számára a , Jehova-név" segítségül hívása az üdvösséghez szükséges. „Az igazság, mely örök élethez vezet" című könyvben ezért ezt követelik: „A lényeg ... nem az, hogy miként ejted ki az isteni nevet, a 'Jahveh', 'Jehova' vagy valamely más módon, amint az a te nyelveden szokásos. A helytelen azonban az, ha nem használod ezt a nevet. Miért? Mivel azok, akik nem használják, nem azonosíthatók azokkal, akiket Isten kiválasztott, hogy egy néppé legyenek 'az ő neve számára'." Az Őrtorony Társulat bibliai lexikonában a „Jehova" címszó alatt „a név megszenteléséről és igazolásáról" beszélnek, és azt fejtegetik, hogy „Jehova nevének megszentelésétől függ a béke és az egyetértés, sőt az egész univerzum és lakóinak jóléte" (Segítség a Biblia megértéséhez 752. o.) Bizonyára helyes, ha segítségül hívják és tiszteletben részesítik Isten nevét. „A bibliai kinyilatkoztatás alapvető és nélkülözhetetlen jellegzetességeihez tartozik, hogy Isten nem névtelen, hanem saját tulajdonneve van, amelyen megszólítható és -szólítandó" (TheologischerBegriffslexikon zum Neuen Testament = Újszövetségi Teológiai Fogalmi Szótár, TBLNT H/1977 959. o.). A név e segítségül hívásakor azonban két veszély fenyeget: először a név dologiasítása (tárgyiasítása), amelyet mint valami tulajdont gondoznak, ami azzal a veszéllyel jár, hogy mágikus automatizmusként és az üdvbiztonság garanciájaként visszaérnek vele (így elvész Jahve szuverenitása és szabadsága). Másodszor: nem veszi figyelembe, hogy a név kinyilatkoztatása is előrehaladt az üdvtörténet folyamán (JHVH-tól Krisztusig). Mindkét veszély utolérte Jehova Tanúit. Ők „Jehova népének" tekintik magukat, az üdvösség új népeként, amely a Jehova nevet viseli és használja. Aki ehhez a néphez tartozik és benne marad, megmentettnek számít. A Jehova név használata biztosítja neki a kizárólagosságot és ezzel az üdvösséget is (legalábbis az 193l-es Columbus-i kongresszus óta, ld. ott). Az isteni névnek ez a leszűkítése a szektára azonban nem más, mint csúnya visszaélés. A zsidók - részben valóban túlzásba vitt - félelmének helyére, hogy szájukra vegyék Isten nevét, Jehova Tanúinál az ellenkező mágikus félelem lépett: az attól való, hogy ne használják. Isten azonban nem hagyja magát egyetlen szektára leszűkíteni, amely az állítólagos „Jehova" nevet az üdvösség automatizmusaként használja. Az „Újszövetségi Teológiai Fogalmi Szótár" találóan állapítja meg: „...Jahve neve a kinyilatkoztatás ajándéka, amely fölött az ember nem rendelkezhet... A név szuverén marad, ahogyan Jahve maga is".Ahol nem figyelnek erre, ott „Jahve neve...önálló hatalommá válhat, amelynek használatával a kegyes védelemre és segítségre talál. ... Jahve neve (majdnem) Jahve hiposztázisa (ábrázolása) lesz... Azt a helyet foglalja el, ahol a kultuszi kép állott más vallásokban" (TBLNT 11/1977 959. o.) Nem a mindenható Istent és Atyát kell nevének segítségül hívásával „igazolni", hanem ő igazítja meg a hozzá térő bűnöst, Fiának helyettesítő odaadásával a kereszten: „Mármost ahogyan egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára az élet megigazulásává" (Róm 5,18). A második veszélyt, a név üdvtörténeti kifejtésének elhanyagolását az Őrtorony Társulat ama görcsös kísérlete mutatja, hogy mindenképpen elkerülje Jahve (Jehova) és Jézus azonosítását. Isten azonban az Újszövetségben éppen Jézusban nyilatkoztatta ki magát, és az ő művével alapozta meg az üdvösséget. , Jézus" etimológiailag azt jelenti: ,Jahve a Megmentő/Segítő/Segítség". Ezért szabad és kell nekünk keresztyénekként Jézus nevét imádságban segítségül hívnunk -, és általa, Istenfiú által Istent, az Atyát dicsérnünk. „Jézus életének és művének teljessége nevében mutatkozik meg (Mt 1,21). Viseli a kapott fiúi nevet (Zsid 1,4 k), neve 'Isten Igéje' (Jel 19,13; v. ö. Jn 1,1). Isten Úr neve az Ő neve is lesz (Fii 2,9k; Jel 19,16)... Jézus nevébe bele van foglalva az üdvösség benne kinyilatkoztatott valóságának egész tartalma (Csel 4,12; lKor 6,11). Isten parancsa az, hogy higgyünk Fiának nevében (Un 3,23; 5,13), ami azt jelenti, hogy hiszünk Jézus messiási küldetésében (Jn 3,18). Aki hisz az ő nevében, elnyeri a bűnök bocsánatát (Csel 10,43; Un 2,12), azé az örök élet (Jn 20,21; Un 5,13), elkerüli az ítéletet (Jn 3,18)...Aki segítségül hívja az Úr nevét, az a gyülekezethez tartozik (Csel 9,14;lKor 1,2), és üdvözül (Csel 2,17-21; Róm 10,13). Erről a névről kapták nevüket a keresztyének. Ez az a „szép név", amelyről a keresztyéneket nevezik (Jk 2,7). A beteljesülés ajándékaihoz tartozik, hogy a győztesek a Bárány nevét fogják viselni (Jel 3,12; 14,1; 22,4) (TBLNTII/1977,962.0.). Ha az üdvösségnek és az ígéreteknek arra a teljességére tekintünk, amelyek Jézusban és nevében vannak, akkor nagyon szegényesnek kell tartanunk az Újszövetség kinyilatkoztatása előtti időbe történő visszaesést, ahogyan ez az Őrtorony-híveknél történik. „Nagy dolog, ha valakit a saját nevén szólíthatunk. Ez közösséget teremt. De még több, ha 'Atyát' szabad mondanunk. Ez fiúságot jelent. Az, hogy Isten Jézus Krisztussal mondatja: Atyánk akar lenni, megnyitja utunkat Isten szívéhez" (Twisselmann 1992, 25. o.).

[link]

A Yahweh (Jahve) név, amelyben Isten megnyilatkozott az ószövetségi zsidóságnak, annyit jelent „Aki Van”, aki létezik, aki a létezés attribútumaival b ír. A szó a hayah igéből ered, ami annyit jelent - lenni, létezni, illetve minden bizonnyal ugyanezen ige első személyéből, a eheih- ből, ami annyit tesz „Vagyok”. Ugyanakkor ennek az igének van egy dinamikus értelme is: nem pusztán a létezés tényét jelzi, hanem valamiféle állandóan érvényes létezést, élő és tevékeny részvételt. Amikor Isten azt mondja Mózesnek: „Vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14), az azt jelenti: élek, itt vagyok, melletted vagyok. Emellett ez a név kiemeli Isten létének mindenek felettiségét a többi létező létéhez képest: ez önálló, elsődleges, örökkévaló lét, a létezés teljessége, ami maga a mindenek feletti lét. „Jelentőségénél fogva az, Aki van, természetfelettien felette áll a létezés egészének, lévén egyetlen Oka és Alkotója minden létezőnek: az anyagnak, a lényegnek, a létezésnek; az, Aki van, kezdete és mércéje az örökkévalóságnak; oka és mércéje az időnek minden létező számára, és mindennek, ami keletkezik, létrehozója. Tőle ered az örökkévalóság, a lényeg, a létezők, az idő, a keletkezés és az összes keletkező, lévén, hogy Benne nyugszik minden létező, a változóak csakúgy, mint azok, melyek változatlanok… Isten nem pusztán az, Aki van, hanem maga a Létező, aki a létezés minden formájának teljességét magába foglalja – a jelen idejűeket csakúgy, mint a jövő idejűeket” – írja az „Isteni nevekről” szerzője, Areopagita Dénes.

Az ősi hagyomány az mondja, hogy a babiloni fogságot követő időktől a zsidók a hozzá fűződő áhítatos flelem miatt nem ejtették ki a Jahve (Aki Van) nevet. Csak a főpap, amikor évente egyszer bement a szentek szentjébe, hogy megtömjénezze azt, ejtette ki ezt a nevet. Ha pedig egy egyszerű ember vagy akr egy pap szeretett volna mondani valamit Istenről, a Jahve nevet felcserélte valamilyen más névvel, vagy azt mondta „ég”. Létezett egy olyan szokás is, mely szerint ha Isten nevét kellett kimondani, az ember elhallgatott és szívére tette a kezét, vagy kezével az égre mutatott, és mindenki megértette, hogy Istenről van szó, de maga a szent Név nem hangzott el. Írásban a zsidók Isten nevét a szent tetragrammal (YHWH) jelölték. Az ószövetségi zsidók tökéletesen megértették, hogy emberi nyelven nem létezik olyan név, szó vagy kifejezés, amellyel le lehetne írni Isten lényegét. „Az isteni megnevezhetetlen – mondja Teológus Szt. Gergely. Nem csak maga az értelem mutatja ezt, de […] a legrégebbi és legbölcsebb zsidók is. Hiszen azok, akik az Istenit úgy tisztelték, hogy különleges jelekkel írták le nevét, és nem tűrték, hogy egy és ugyanazon betűkkel legyen leírva Isten neve és a teremtményeké […] vajon valaha is bátorkodhattak szertefoszló hangon kiejteni az elpusztíthatatlan és egyetlen természet Nevét? Ahogyan soha senki nem tudta magába szippantani az összes levegőt, ugyanúgy az értelem sem fogadhatta tökéletesen magába, és a szavak sem ölelhették fel az Isten lényegét”. Azzal, hogy nem mondták ki Isten nevét, a régi zsidók megmutatták, hogy Istennel nem annyira szavak és kifejezések, mint inkább az áhítat és az alázatos hallgatás útján lehet kapcsolatba kerülni…

Amúgy meg: [link]

[link]

[link]

[link]