Miért kellene a feltámadás után a mennyben élnünk, miért nem jó itt a földön?

Jehova tanúi 1935-ben bevezették a hívők két (földi és égi reménységű) osztályának a tanát.

A hívőknek egy, közös reménységük van (Ef 4:3-6), az apostolok és a hívők hite azonos értékű (2Pt 1:1). Mt 24:45-51 a példázat a 24-25. fejezet egészével együtt vigyázásra és sáfárkodásra int, nem a 20. századról jövendöl. A Jel 7 és 14-beli 144 000 nem lehet az elmúlt 2000 év folyamatosan elhívott összes felkentje, ui. egységes csoportként megéli a "nagy nyomorúság" elejét. A Jel 7. "nagy sokasága" is a jövőben jön ki "a nagy nyomorúságból": a mai Tanúk nem tartozhatnak közéjük (7:13-14). Lk 12:32 a 12 apostol kicsinysége nem a számukra, hanem a helyzetükre utal (Ne félj...! Lk 12:22, 25,29). Az "ország" itt nem helyre utal (a mennyre), hanem szívbeli állapotra (Róm 14:17-18, Lk 12:31). Jn 10:16 Jézusnak már az 1. században vannak más juhai, ti. a nem zsidó népek, és nem 1935 után lesznek (Mt 10:5-6, 15:24 vö. Mt 28:19, Ef 2:14). A szent élethez, üdvösséghez elég az Írás (2Tim 3:13-17), amit Isten segítségével mindenki értelmezhet (Csel 17:11, 1Kor 10:15, 1Jn 2:27).

„Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van.” (Ef 4:3-6)

A két osztály rendszere

Jehova Tanúinak két osztályos rendszere egy mondatban így hangzik: Csak 144 000 különlegesen kiválasztott ember jut a mennybe, minden más megmenekült a paradicsomi földön él majd örökké. Bár ez a tan jelentős hatással van az eszhatológiára, már itt foglalkozom vele, mivel elválaszthatatlan Jehova Tanúinak földi gyülekezeti életétől.

Mennyei és földi osztály

Az Őrtorony Társulat szerint többféle felosztás létezik. Mindenekelőtt az ezeréves birodalomra és az örökkévalóságra tekintettel megkülönbözteti a mennyei és a földi világot. A mennyei Jehovának, Krisztusnak és a „többi" hű angyalnak, továbbá a mennyei osztály, vagy „felkent osztály”, a Mt 24,45kk szerinti „hű és értelmes rabszolga" 144 000 tagjának van fenntartva. A felkent osztályhoz tartozik Jehova minden hű. és kipróbált tanúja, aki 1935-ig az Őrtorony Társulathoz talált (tehát addig az évig, amelyben hivatalos „dogmaként” kihirdették ezt a tant). Eközben persze - mondják - 1935 óta is mindig akadnak egyesek, akik közvetlen szellemi kinyilatkoztatást kaptak arról, hogy ők szintén a felkentek osztályához tartoznak. Ezek a földön élők, ha nem habiak meg előbb, szintén elragadtatnak a mennybe, és azután azokkal a tagokkal együtt uralkodnak a földön Krisztus vezetése alatt, akik már korábban meghaltak. A felkent osztályt pünkösd óta, tehát a gyülekezet létrejöttével egyidőben, Jehova szellemének hatása hívta életre. így az ószövetségi korból senki sem lesz a mennyben az Őrtorony-féle elképzelés szerint.

A felkentek, ill. „hű szolga” osztályán kívül még más csoportok isvannak, különösen is a „más juhok" „nagy sokasága” (Jn 10,16; Jel 7,9). Ezek a ,juhokhoz hasonló emberek", ahogyan az Őrtorony-irodalom nevezi őket, a „földi osztálynak" számítanak, akiken Krisztus a felkent osztállyal együtt uralkodik. Ehhez a földi osztályhoz tartoznak Jehova Tanúinak azok a milliói, akik ma érnek vagy a korábbi évtizedekben éltek - a 144 000 kivételével. A juhokhoz hasonló emberek rendeltetése az, hogy örökké a földön éljenek. Ugyanígy velük együtt nagyszámú más ember, aki életében nem volt Jehova Tanúja, de akiket a millennium idején Jehova újjáteremt, hogy bebizonyítsák hűségüket, és utána szintén örök életre jussanak a földön. A millennium idején fognak uralkodni a földön az újra életre keltett (Dl. újjáteremtett) ószövetségi pátriárkák és próféták. Mindazok, akik nem tartoznak az említett csoportokhoz, vagy eljátszották bizonyítási lehetőségüket a millenniumban, annihilálódnak, megsemmisülnek, amint már szó volt róla.

Az Őrtorony Társulat tudja, hogy ezzel a kétfelé szakítással sokat, nagyon nagy lemondást követel híveitől, legtöbbjük számára mindenekelőtt a lemondást arról, hogy örök életük legyen Krisztussal a mennyben. Ezért nem kerülheti meg ezt a kérdést „Az igazság, mely örök élethez vezet" című írásában: „Hitted-e ezelőtt, hogy minden jó ember a mennybe megy?" Majd így folytatja:

,,Ha igen, akkor nyilván arra számítottál, hogy te is közéjük tartozol, hiszen arra törekedtél, hogy helyes életet élj. Nyilván azt is remélted, hogy ily módon ott újra találkozol elhunyt szeretteiddel. Mikor azonban erre számítottál, tudtad-e, hogy a Biblia szerint az Isten olyan hű szolgái, mint például Dávid király és Alámerítő János nem mentek a mennybe? (Cselekedetek 2:29.34; Máté 11:11) Tudtad-e abban az időben, hogy az emberiség közül az elmúlt ezerkilencszáz év folyamán kiválasztott csupán 144 000 személy nyer mennyei életet?" (i. m. 78k).

„Hogyan tudhatja valaki, hogy a Tdcsiny nyájból' való" – kérdezte az imént ugyanez az írás, és a következőket válaszolja:

„Az Isten szelleme működésének segítségével, amely beléjük plántálta a mennyei élet reménységét és táplálja is bennük ezt a reménységet. ... Az Isten szellemének működése folytán az ilyen személynek egész kilátása és reménysége megváltozik, úgyhogy a gondolatai és imái Isten szolgálatára összpontosulnak mennyei reménységgel a szeme előtt. A Krisztussal való együttlét a mennyben számukra fontosabb bármely földi köteléknél" (i. m. 78. o.).

A 144 000 kicsiny nyájához tartozók „...olyan személyek, akik teljesen hisznek Istennek a Krisztus által jövő megmentés gondoskodásában. Olyan emberek, akiknek az élete az Ördögöt hazugnak bizonyítja, abban az állításában, hogy az emberek csak önző előnyökért szolgálják Istent. Jehova a csodálatos elhatározása szerint a maga dicsőségére használja fel őket. - Efézus 1:9-12.

Jézus Krisztus vezetésével mint királyok és papok közreműködnek a mennyből Jehova emberekkel kapcsolatos akaratának keresztülvitelében. Milyen jó lesz majd, ha olyan emberek lesznek az uralkodók, akik hűségeseknek bizonyultak Istenhez! (Jelenések 20:4) .Mily nagy áldására lesz majd a föld lakosainak, midőn ezek a mennyei papok alkalmazzák rájuk Krisztus váltságáldozatának jótéteményeit, meggyógyítva őket szellemileg, elmebelileg és testileg, míg végül elérik a teljes tökéletességet! - Jelenések 21:2-4" (i. m. 76k).

Ebben az összefüggésben hadd emlékeztessünk Jehova Tanúinak váltságdíj-tanára: Ez megteremti a tökéletes emberi élet lehetőségét a földön. A mennyei életet azonban a 144 000-nek magának kell „megszolgálnia”, amennyiben méltó mivoltuknak bizonyságát adják. Ez a bizonyíték a Krisztus váltságdíja által lehetővé tett tökéletes földi életük itt és most történő „feláldozásából" és a mennyei dicsőség iránti tökéletes odaadásból áll. Ez a magatartás megint csak az Őrtorony Társulat tanai iránti feltétlen hűségben nyilvánul meg.

A sok juhnak, illetve ,juhhoz hasonló embernek", akik állítólag nem törekszenek a mennybe, akik „földi természetűek" és nem Isten szellemétől „újjászületettek" (vö. Őrtorony 1982. február 1. 9kk) nem marad más hátra, mint hogy beletörődjenek sorsukba a „paradicsomi földön”, és engedelmesen szolgálják a 144 000-et. Nekik is meg kell szolgálniuk öröklétüket. Ha egy Jehova Tanúja nem ad havi „szántóföldi szolgálati jelentést" (ld. alább), „tétlen testvérnek" tekintik, és alig van reménye Armageddon túlélésére. Ez a szolgálat nem csak majd a millenniummal kezdődik, hanem már most. A 144 000 számára végzett szolgálat éppenséggel feltétele annak, hogy később a paradicsomian megújult földön élhessenek. A 144 000 ezzel több szempontból is „társmegváltóként" lép Krisztus mellé.

Kritikus kérdések

Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy csak 1935-ben dogmatizálták ezt a tanítást. Korábban nem volt ismeretes az Őrtorony-hívek számára ebben a kötelező formában. Sokan közülük, de majdnem minden keresztyén az elmúlt két évezredben, sőt a régi szövetség hívei is ezek szerint hamis reményeket tápláltak a mennyeidicsőségről. Isten becsapta volna őket, ha ez a Rutherford által dogmatizált tanítás helytálló lenne. Ez az elképzelés azonban összeegyeztethetetlen az Istenről szóló bibliai tanítással, aki egy személyben igazság és szeretet (2Sám 7,28; Jn 14,6; Un 4,16 stb.).

E történeti és - a szó szigorú értelmében vett - „teológiai" érv mellett további kérdések merülnek fel az Őrtorony Társulat egzegézisével kapcsolatban. Nézzük meg közelebbről is a legfontosabb helyeket:

Mindenekelőtt ez a kérdés adódik: Jn 10,76-ban valóban , juhhoz hasonló emberekről" vagy „Jónádábokról", azaz Jehova Tanúinak 1935 óta összegyűjtött nagyobbik részéről van szó? Az evangéliumok valami mást mondanak: A más juhok a pogánykeresztyének, akik a zsidókeresztyénekhez jönnek (vö. Goppelt 1978, 619kk). Jézus Izraelben élt és működött, tehát elsősorban a zsidókhoz szólt. Mt 15,24-ben kifejezetten azt mondja: „Én nem küldettem máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz" Tanítványaihoz így szól: „Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz" (Mt 10,5k). Csak később - teljes mértékben feltámadása után növeli a hatósugarat, amikor megparancsolja: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népetl" (Mt 28,19). Az Apostolok Cselekedeteiben pontosan követhető, hogyan kezdődött Jeruzsálemben a misszió, és hogy onnan - szinte koncentrikus körökben — először a szomszédos területekre, majd egyre messzebbre terjedt. Ezért mondja Jézus mennybemenetele és pünkösd előtt:"... erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig" (Csel 1,8).

János evangéliumában már akkor felcsendül az egyre jobban terjedő örömhír, amikor Jézus a rá hallgató, a Tóra „aklából", azaz a törvény kerítésén át hozzá jövő zsidóknak ezt mondja: „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor (Jn 10,16). A pali levelek egyértelműen azonosítják ezt az egy nyájat az egy pásztor alatt: ez a zsidó- és pogánykeresztyének egysége: „Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus" (Kol 3,11; vö. lKor 12,12k; Gal 3,28; Ef 2,11-12).

Az idézett helyeken említett „izraelitákat" nem lehet „spiritualizálni" és ezzel valamilyen más (például mai) csoportra vonatkoztatni, mivel itt a háttérben a zsidó- és pogánykeresztyének egy Úr által munkált (nem konfliktusmentes) egyesülése áll (vö. Gal 2; Csel 15 stb.). Jehova Tanúinak „magyarázata", hogy „Izrael" vagy a „zsidók" fogalma a Teokratikus Társaságra és követőire vonatkozik, szabad allegorizálás következménye, és mivel minden szövegbeli alapot nélkülöz, mint önkényes értelmezést el kell vetni. Ezt megerősíti egy pillantás a további bibliai helyekre, amelyeket az Őrtorony Társulat a maga érvelésének „alátámasztására" hoz fel.

Így 2Kir 10,15-28, amely a „Jónadáb-osztály" megalapozásának „kardinális helye", semmi mást nem ír le, mint azt, hogy Jónádáb, a keni Rékáb fia hűségesen szolgálja Jéhú izraeli királyt, és segít a Baál-kultusz kiirtásában. E történet alkalmazása a halál utáni világ földi és mennyei osztályba sorolásának „előárnyékolásaként" szabad asszociáción nyugszik. Egy idegen származású történeti személynek egy izraelihez fűződő szolgai viszonyáról szól, és a puszta néven kívül semmiféle támpont nincs a szövegben.

Nehezebb az utolsó ítéletről szóló példázat magyarázata Mt 25,21-46-ban, amely a Juhok" és a „kecskék" szétválasztásáról és azokról a jó cselekedetekről beszél, amelyeket a Juhok" tettek Jézus testvéreinek. A teológiai kutatásban többféle magyarázata van annak, hogy kikre vonatkozik a , juhok" és a „kecskék", továbbá a „Jézus testvérei" megnevezés. Joachim Jeremiás úgy gondolja, hogy a juhok és kecskék a „pogányok", akik „a végítéletben arra a tevékeny szeretetre vonatkozó kérdést kapnak", amelyet „a szűkölködők formájában" jelen volt Jézus iránt tanúsítottak (Jeremiás 1977, 207. o.). Gerhard Maier is abból indul ki, hogy a juhok és a kecskék esetében „nemkeresztyénekről" van szó, a „testvérek" azonban Jézus tanítványai, akikkel a nemkeresztyének vagy jót vagy rosszat tettek (Maier 1980, 337k). A példázatban tehát semmiképpen sem a keresztyénségen belüli osztályokról van szó, amit már a bevezető versek is világossá tesznek:

„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléjeminden népet, ő pedig elválasztja őket (a népek tagjait!) egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja" (Mt 25,31-33).

Következő vizsgálandó kérdésünk, hogy az ószövetségi hívők valóban nem jutnak-e a mennybe. Az Őrtorony Társulat által felhozott helyek, mint Mt 11,11 és Csel 2,29-34 semmiképpen sem azt nyújtják, amit felszínesen beléjük szeretnének olvasni. Mindegyik alkalommal összehasonlításról van szó. Csel 2,29-36 megmutatja a különbséget Jézus és Dávid király között: Jézus felment a mennybe, és Isten, az Atya jobbjára ült, Dávid azonban nem, mivel ő nem a Messiás, hanem csak emberi őse -, ami azonban még nem jelenti azt, hogy nincsen mennyei reménysége (ld. alább). Mt 11 Keresztelő János példájánösszehasonlítja a régi és az új szövetség híveit:"... nem támadt aszszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála." Mindkét hely a kegyelem teljességét hangsúlyozza, amely Jézus által jött a világba, és amelyet a régi szövetség hívei csak várhattak (vö. Jn 1,14; 3,lkk; Mt 13,17; Lk 2,25kk). Mivel Jézusban megjelent ez a kegyelem, és az üdvtörténetnek új korszaka kezdődött, „a mennyek országában a legkisebb is nagyobb nála". Gerhard Maier ezt írja Mt 11,11-ről:

„Az Isten országának Jézussal való elindításával lehetséges az újjászületés Isten Lelke által. Az újjászületett ember Jézus testének részévé lesz... Isten Lelke állandóan benne lakik, és növeli az új embert (2Kor 4,16). Jánosnak még nem lehetett része ilyen újjászületésben. Ezért az újjászületettek, azaz Jézus tanítványai között a legkisebbis nagyobb nála" (Maier 1979, 380. o.).

Ez persze semmiképpen sem jelenti azt, hogy Keresztelő János, Dávid és a régi szövetség többi igaz embere számára ne vezetne út a mennybe. Az a kegyelem, amelyet a Messiás megjelenésével vártak, sokkal inkább visszamenőleg hat, mivel Isten a hitükre tekint. Különösen a Zsidókhoz írt levél 11. és 12. fejezete, amelyet az Őrtorony Társulat a pátriárkák mennyei reménységének kétségbevonására állítana csatasorba (ld. feljebb), a legerősebb bizonyíték a régi szövetség hithőseinek mennyei reménysége és annak valós alapja mellett. Zsid 11,16 ezt mondja: „így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített." Ez a város kétségtelenül ugyanaz, amely az új szövetség híveinek is rendeltetett: „a mennyei Jeruzsálem" (Zsid 12,22; Jel 21). Az ószövetségi pátriárkáknak és prófétáknak tehát ugyanaz a mennyei reménységük mint az új szövetség részeseinek. Ha Zsidók 11,39 azt mondja, hogy „mindezeken ... nem teljesült be az ígéret", ez semmiképpen sem a mennyei reménység teljesedésének elmaradására vonatkozik Isten részéről, hanem a gyülekezet, az élő szervezet tökéletesítésének titkára, ez pedig a régi és az új szövetség tagjaiból áll. Fritz Laubach találóan magyarázza ezt a titkot:

„...egymás mellett állnak a régi és az új szövetség hívei. Az Ószövetség férfiai számára még nem teljesült az ígéret -, ezzel azonban nem szűntek meg Isten ígéretei. Csak a gyülekezet megalakulásával lesz teljes Isten népének száma. A gyülekezet beteljesülésével minden, az ószövetségi tanúknak adott ígéret teljesülni fog, így az Izraelnek adott sok földi ígéret is, amelyek megvalósulása mindmáig hátravan" (Laubach 1977, 251. o.).

Az utolsó mondattal Laubach valami fontosra utal: A végső idők fejleményeire földi és mennyei ígéretek vonatkoznak. E felismerés révén Jehova Tanúi érvelésének is van némi igazságmagva. Persze elkövetik azt a hibát, hogy ezeket az ígéreteket nem időben egymás után, hanem tárgyuk szerint egymás fölé helyezik. Másszóval: sok evangelikál egzegéta szerint az Ószövetség különböző próféciái - például „a népek, akik Sionhoz jönnek", „a farkas, aki a báránnyal lakik", „az oroszlán, aki szalmát eszik", a „kardokból ekevasak" és hasonlók (vö. Ézs 2,2-4; 11,6-9; 65,17-25; Mik 4,1-5 stb.) - a Jel 20,1-6-ban említett, titokzatos, sokféleképpen magyarázott, az egyház és a világ története folyamán sokszor visszaélésre használt „ezeréves birodalomra" (millennium) vonatkoznak. Az ezeréves birodalomnak ezen a földön kell létrejönnie és az örökkévelóságot megelőznie. Csak az örökkévalóságra érvényesek az „új ég és új föld" ígéretei (az utóbbi nemcsak „megtisztul", hanem valóban újjá lesz teremtve, ahol is a menny és a föld átjárja egymást, és minden emberi képzeletet felülmúl; Id. a „Végső dolgok" című részt).

Jehova Tanúinál a millenniumra és az örökkévalóságra vonatkozó előrejelzések igen plasztikus, szinte materiális formát öltenek. Mindenekelőtt a „két osztályra" bontást írják elő az örökkévalóságig, ami bibliai-teológiai szempontból tarthatatlan. Bár Jel 20,4 beszél arról, hogy Krisztus vértanúinak serege vele együtt uralkodik a millennium idején, de az örökkévalóságra vonatkozóan, különösen is „osztályokra” szakítva ilyesmiről sehol sincsen szó.

Jehova Tanúinak „kétosztályos" tanítása - pusztán formailag - bizonyos tekintetben a diszpenzacionalista (üdvrendekben gondolkodó) teológusokra (például J. N. Darby és C. J. Scofield) emlékeztet. Ezeknél a felosztásoknál persze (a további megkülönböztetésen kívül) lényegében Izrael (a zsidókeresztyének, de részben a nemzeti Izrael is) és á gyülekezet (a pogánykeresztyének) között tesznek különbséget, és egyes diszpenzacionalisták szerint új égre és új földre - örökké elválasztott egységekként - lesznek szétosztva. Az ilyen, többféle csoportra (nem osztályra) való szétszedéstől, amely sokáig a diszpenzacionalizmus „sine qua non"-ja volt, egyre inkább eltávolodtak az elmúlt évtizedekben. Bár Izrael és a gyülekezet továbbra is különböző ígéreteket és megbízatást kapott népnek tekintendő, ez a felosztás legkésőbb az örökkévalóságban megszűnik A „kétcsoportos" vagy éppen „kétosztályos" rendszer, bárhogyan is építsék fel, az örökkévalóságban tarthatatlan.

A zsidó- és a pogánykeresztyének megkülönböztetésére (de semmiképpen sem örök szétválasztására) vonatkoznak véleményem szerint azok a helyek is, amelyek a „144 000”-ről és a „megszámlálhatatlan nagy seregről" (Jel 7,1-17) szólnak. A Jelenések könyvének magyarázatánál alapvetően arra kell ügyelni, hogy nyelve nagyon titokzatos, és sok dolgot csak szimbolikusan ír körül. Ezért óvatosnak kell lennünk a túl gyors magyarázatokkal. Mégis sok minden arra utal, hogy a Jel 7,1-8-ban és 14,1-5-ben említett 144 000 elpecsételt Izrael törzseiből való. A Jelenések szerzője különben miért venné magának a fáradságot, hogy minden törzset külön felsoroljon?! Az pedig, hogy a törzsek felsorolásának bizonyos jellegzetességei vannak (például Efraim és Dán kimarad), az az ószövetségi korban őket ért sorssal magyarázható (vö. Zahn 1924/1926, 373k), és semmiképpen sem szól az ellen, hogy ez a felsorolás Izraelre (azaz a zsidókeresztyénekre) vonatkozik.

Arra hajlok tehát, hogy szó szerint vegyem az Izraelre történő utalást, hiszen itt még egyszer felsorol minden törzset. Ezzel szemben szimbolikusan értelmezem a számokat (144 000 = 12 x 12 x 1000), mivel itt a tökéletesség számairól van szó (Izrael 12 törzse, a 12 apostol 1000-rel megszorozva), és nehezen képzelhető el, hogy szigorú matematikai determinizmus értelmében minden törzsből csak pontosan 12 000 ember meneküljön meg (ha az üdvtörténet hosszúságára tekintünk, akkor minden bizonnyal több). Jehova Tanúi pontosan fordítva tételezik fel a helyes magyarázatot: Izrael törzseit szimbolikusan, a 144 000-et szó szerint kell érteni (erről az imént már szó volt).

Jehova Tanúi tehát azt állítják, hogy csak a 144 000 lesz majd Krisztussal a mennyben, a „nagy sokaság" azonban örökké a földön él. Nézzük meg tehát azokat a helyeket, ahol a „nagy sokaság", azaz a nem zsidó népekből Krisztushoz tért sereg előfordul -, ekkor persze azt látjuk, hogy éppen az ellenkezője igaz. Jel 7,9-17-ben a következő elhelyezésről van szó (kivonatosan):

„Ezek után láttam: íme, nagy sokaság (ohlosz polüsz) volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér

ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, és hatalmas hangon kiáltottak:

„Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!...

Ekkor megszólalt egy a vének közül, és megkérdezte tőlem: 'Kikezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?' Ezt mondtam nekik: 'Uram, te tudod1. Mire ő így válaszolt: 'Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónusa előtt, és szolgálják őt éjjel és nappal az ő templomában, és a trónuson ülő velük lakik" (Jel 7,9k, 13-15).

Még egyértelműbben írja le a „nagy sokaság" tartózkodási helyét Jel 19,1:

„Ezek után hallottam, mintha nagy sokaság (ohlou pollou) hatalmas hangon szólna a mennyben: 'Halleluja, az üdvösség, a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké..."

Feltűnő, hogy a „nagy sokaság", ill. a „nagy néptömeg" „a mennyben" található, ahol „Isten trónja előtt" és „a Bárány", a mennybe ment Krisztus előtt áll, és dicséretet mond. Hogyan magyarázza az Őrtorony Társulat az ilyen helyeket? A bibliai lexikonból idézek:

„Ebben az összefüggésben felmerül a kérdés: Hogyan mondható, hogy 'a nagy néptömeg, bár olyan emberekből áll, akik megmentésre kerültek és a földön maradnak, 'a trón előtt és a Bárány előtt áll'? (Jel 7,9). Az álló testtartást a Biblia néha arra használja, hogy jelezze: egy személy vagy személyek egy csoportja elismerésre és jóindulatra talált annak szemében, aki előtt áll (Zsoltárok 1:5; 5:5; Példabeszédek 22:29; Lukács 1:19)... Eszerint úgy tűnik, hogy a 'nagy sokaság” olyan személyekből áll, akik megmaradtak Isten haragjának idején, és akik Isten előtt állhatták vagy fennállhattak, mert elismerést kaptak tőle és a Báránytól" (Segítség a Biblia megértéséhez, 582. o.).

Mégsem meggyőző ez az allegorikus magyarázat, mert az „esztontesz enópion tou thronou..." fordulat ebben az összefüggésben nyelvileg egyértelműen térbeli helyzetet („a trón előtt állva" fejez ki (vö. Bauer 1971, 535 k, 755 k has). Az az érv is, amelyet Jehova Tanúi szóbeli vitában említettek nekem, hogy bár a nagy sokaság a földön fog állni, Isten trónja azonban a mennyben, a tömegnek – mégha nagyon távolról is - a „szeme előtt van", és kiáltása felszáll hozzá (vö. Érveljünk az írásokból, 276. o.) teljesen elmegy a szavak eredeti értelme és szándéka mellett. Hiszen a nagy sokaság elhelyezkedése egyértelmű: „a mennyben" („en tó ouranó"; Jel 19,1) sőt „Isten Templomában" („en tó naó"; Jel 7,15), szentségének központjában. Ha a nagy sokaság valóban nem a mennyben lenne megtalálható, akkor legalább valami „szakadékra" (mint a megmenekültek és elveszettek között Lk 16,26-ban) kellene utalnia; erről azonban sehol sincsen szó. Végül is a „nagy sokaság" dicsérete a maga lenyűgöző nagyságában és szépségében csak akkor érthető, ha abból indulunk ki, hogy ez a nagy sokaság a megváltottakhoz tartozik, akik a mennyei dicsőség ígéretét kapták, és akik sok nyomorúságon át jutottak el reménységük céljához. Az Őrtorony Társulatnak az az érve is, hogy a Jel 19,1.6-ban említett „mennyei nagy sokaság" „nem ugyanaz mint a Jel 7:9-ben szereplő 'nagy sokaság'", hanem „angyalokról" van szó, igen erőltetettnek hat. Egyedül arra támaszkodik, amit „a mennyben lévőkről" Jel 19,1-6 nem mond, vagyis, „hogy 'minden nemzetből' valók", és hogy „megmentésüket a Báránynak köszönhetik" (uo.). - Erre azt mondhatjuk, hogy Jel 19,1.6 éppen azért feltételezi ezt, mert 7,9 már részletezte. A kifejezésmód alapján (a görög szövegben mindkét helyen „ohlosz polüsz" szerepel, ld. feljebb) egyértelműen adódik, hogy a „nagy sokaság" Jel 7,9-ben és 19, l-ben ugyanaz. Jel 7,9 szerint is, mint mondottuk, a nagy sokaság „a trón előtt és a Bárány előtt", azaz a mennyben helyezkedik el.

A kérdést lezárva még egyszer hangsúlyozzuk: Az Őrtorony Társulat elveszi híveinek többségétől a mennyei reménységet, amikor a két osztályt tanítja. A legértékesebbet rabolja el tőlük, amit az Újszövetség mindazoknak megígért, akik Jézus Krisztusban mint Úrban és Megváltóban hisznek. Továbbra is érvényes:

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben" (1Pt 1,3-5).

Ki állhat meg előttük?

A kiválasztottaknak két nagy csoportja van: a zsidókból és pogányokból.

Jel 7,4-8: A száznegyvennégyezer, Izrael minden törzséből tizenkétezer megjelölt, a megtért zsidókat jelenti. A törzsek közt nem szerepel Dán törzse, lehet, hogy szándékosan, mert a zsidó felfogás szerint az Antikrisztus Dán törzséből származik. Efraim törzse helyett Józsefé szerepel, mert Efraim osztotta meg Izrael egységét.

Jel 7,9: A pogányokból kiválasztottak serege.

Mindkét csoportnak egy a reménysége (Ef 4:4), és a mennyben, a trón előtt állnak.

Egyébként a mennyet nem úgy kell felfogni, mint egy külön fizikai helyet, hanem az üdvösség szinonimájaként egy elért állapotot. Az ítéletnap és a második eljövetel után nem lesz külön föld meg menny, anem e kettő fedni fogja egymást: "Isten lesz minden mindbenben". (1Kor 15)

Ezt olvasd el:

[link] A keresztények mennyei reménysége

A "föld" kifejezés eredetileg (az Ószövetségben) az Ígéret Földjén lakó Izráel népét jelölte. Később változott a jelentése: a „földet örökölni” azt jelentette, hogy „boldognak lenni, és boldogan élni”. Jézus korában a „föld öröklése” sokkal tágabb értelmet nyert: a „föld” Isten eljövendő Országát jelentette az idők végén.

Vagyis a "föld" szó alatt a Bibliában nem ezt a sárgömböt kell érteni, melyért az erőszakosak harcolnak, s ahol a szelídek a rövidebbet húzzák, hanem az igéret földjét, a földi messiási országot és annak folytatását a mennyben. A földet, országot gyakran nevezik a próféták képleg a mennyország helyett.

Az örökkévalóságban nem lesz (külön) menny és föld (a mostani, "régi" értelemben), hanem e kettő lényegében fedni fogja egymást.

Nincs két osztályos megváltás, egy reménység (Ef 4:4)

[link]

A ,,menny'' szót a teológiában két különbözô értelemben használhatjuk.

1. A menny képletes értelemben az Ószövetségben és az Újszövetségben egyaránt a föld feletti felsôbb világot jelenti. Az antik világképnek megfelelôen azt képzelték, hogy ennek a felsôbb világnak ,,emeletei'' vannak, melyek közül a legfelsôt, ismét egész képletesen, Isten lakóhelyének tartották. Ezt az elképzelést már az ószövetség ,,mítosztalanítja'', mikor kijelenti, hogy sem az ég, sem a föld nem tudja Istent befogadni (1Kir 8,27; Jer 23,24). A késôzsidóság a mennyet, ugyancsak képletesen, az üdvözültek lakhelyének is tekinti: a mennyben volt a paradicsom, a mennyben lesz a ,,mennyei Jeruzsálem''. Képletes értelemben az Újszövetség is mondja, hogy a keresztények keressék azt, ami ,,fönt'' van (Kol 3,1), és hogy ott az ô hazájuk (Fil 3,20; 13,14). A menny egyben Isten nevének helyettesítôje is: ezért a ,,mennyek országa'' kifejezés nem azt jelenti, hogy az Újszövetség Isten eszkatologikus uralmát térbeli értelemben a mennybe helyezi, mert a ,,mennyek országát'' (baszileia) az jellemzi, hogy az egész teremtés megdicsôül, és átalakul új éggé és új földdé.

2. A menny mint metafora jelentheti a teológiában az Istenben végleg megmentett emberek üdvösségének teljét. Hogy ezt a mennyet nevezhetjük-e valamilyen ,,helynek'', az attól függ, milyen módon történik majd az anyag ugyancsak végérvényes megmentése és felemelése Istenhez; errôl azonban a kinyilatkoztatás a puszta tényen kívül (a test feltámadása) semmit sem mond.

Semmi esetre sem képzelhetjük ezt a mennyet valamilyen idôtlenül létezô helynek, ahová az ember eljut (illetôleg amelybe az ember bejut). Ez következik abból, hogy a mennynek lényegénél fogva krisztológiai struktúrája van: a menny a halálnak Jézus Krisztus által történt legyôzésén és Jézus Krisztus felmagasztaltatásán (Jézus mennybemenetele) alapul. Ezek az alapfeltételei annak, hogy a teremtmény Isten életének részesévé lehessen. A személyes teremtménynek ez az Istennél-való-léte lényege szerint azt jelenti, hogy az emberiség Jézus Krisztus végérvényes testévé (Krisztus teste), az ,,egész Krisztussá'' egyesül, közösségben az emberré-lett (és embernek meg is maradó) Istennel. Ennyiben a menny azt is jelenti, hogy fennmaradnak a jelen világban létesített emberi kapcsolatok, s ezeket ,,viszontlátjuk''. Az Istennel való egyesülés és az embereknek egymással való egyesülése semmi esetre sem jelenti az egyes ember megsemmisülését, mert minél közelebb jut az egyes ember Istenhez, annál szabadabbá válik, és annál nagyobb önállóságra és érvényességre tesz szert ezáltal. Ezt juttatja kifejezésre az a teológiai szóhasználat is, amely mennynek és az Istenben való boldogságnak voltaképpeni lényegeként vagy Isten színelátását, vagy az Isten és a teremtmény közti személyes természetű, túláradó szeretetet jelöli meg (az elôbbi a tomisták, az utóbbi a szkotisták álláspontja). Ha együtt szemléljük e két dolgot, akkor az is világossá válik, hogy ez a boldogság az egyes üdvözülteknél különbözô és mégis tökéletes boldogság; amit egyedül Isten kegyelme mentett meg véglegesen (ezt a teológia azzal is kifejezésre juttatja, hogy a ,,dicsôség fényét'' mint az ember átváltozását okvetlenül megköveteli ahhoz, hogy az ember ,,a mennyben'' lehessen), azt továbbra is az határozza meg, amit az ember történelmileg kieszközölt és ami történelmileg létrejött, és ezt történelmileg elért mértéke és ,,formátuma'' szerint szereti és tölti be egészen Isten. Habár a menny azon alapul, hogy Jézus Krisztus bement dicsôségébe -- amely egyrészt az ô emberségének maradandó érvényessége Istenben és az ôutána elhunytak bebocsátása ebbe a boldogságba, másrészt a világhoz való amaz újfajta viszony létrejötte, amely Jézusra és a nála levôkre jellemzô --, mégis látnunk kell, hogy a ,,menny'' még növekedésben van, mivel az üdvösség csak akkor lesz teljessé, ha majd Isten mindent helyreállít (a világot, a történelmet, az embereket), úgyhogy a menny beteljesedése csak akkor következik be, amikor a parúziával, az ítélettel és a test feltámadásával az egész mindenség beteljesül.

---

A Szentírásban kétfajta értelemben szerepel a menny: mint a világ része s mint a hívô reménye. Az elsô esetben kozmologikus, a másodikban vagy teológiai valóság.

1. Az Ószövetségben a menny a -- földbôl és égbôl álló -- világ része (Ter 2,4; Kiv 20,11; Jer 10,13; Zsolt 135,7). Égnek nevezik az egész föld fölötti teret (Ter 1,2; 2,4; Zsolt 8,2.9; Jer 23,24; Mt 11,25), amit Isten teremtett (Ter 1,1; Zsolt 8,4, Péld 3,19). Amikor a Szentírás azt mondja, hogy Isten az égben ül a trónján (Mtörv 4,39; 10,14; Zsolt 68,34) és a földet rendelte az ember lakóhelyéül (Préd 5,1), Isten fönségét és mindenüttvalóságát hirdeti (Mtörv 10,14; Zsolt 2,4; 139,8; Sir 16,18). Isten az égbôl munkálja a földön az üdvösséget (Kiv 16,4; Zsolt 78,24; Mk 1,10; Jn 3,13). Ez az ég megszűnik a földdel együtt (Iz 13,13; Mt 24,29.35) és Isten új eget és új földet teremt (Iz 65,17; Jel 21,1). De az ég jelentheti Istent is (Dán 4,23). Az üdvösség helyének számít (Bölcs 3,1-9).

2. Az Újszövetség is átveszi az ég kettôs jelentését. A mennyei Atyától (Mt 5,16; 6,9; 7,21; stb.) jön Isten Igéje és Lelke (Mt 3,17; Jn 1,32; 6,38; 12,28). Krisztus onnan jön (Jn 3,13), oda megy föl a föltámadás után, és onnan jön el ítélni (1Tessz 4,16; Mk 14,62). Az ég az üdvösség javainak helye (Kol 1,5; Mt 5,12; Jel 21,2). Ezért kell a keresztényeknek azt keresniök ,,ami odafönn van'' (Kol 3,1). Ott van a hazájuk (Fil 3,20; Zsid 13,14), ott van fölírva a nevük (Lk 10,20; Zsid 12,23). Abból a tanításból, hogy az elhunytak Krisztussal az Atyánál vannak (1Tessz 5,10; 2Kor 13,4), alakult ki az elképzelés, hogy az igazak a mennyben szemtôl szembe látják Istent. A mennyország Isten, az ô angyalainak és szentjeinek birodalma, a beteljesedés és az üdvösség országa. A mennyország Isten és az üdvözültek boldogságának képe.

Ezeknek az elképzeléseknek a hagyományozása során összekeveredett a kozmológiai és teológiai jelentés. A mennyet mint az Isten színelátásának és a vele való egyesülés helyét a kozmológikus világképben keresték. Késôbb ezeket az elképzeléseket a természettudomány helyesbítette.

3. A mennyország a cél képe, amire az ember teremtetett: az Istennél és az Istennel való lét képe. Az Istennel-létet Jézus Krisztus közvetíti történelmileg, benne egy az Isten és az ember. A Szentírás a hit és keresztség által történô kiengesztelôdést a Szentháromság kegyelmének mutatja be. A keresztségben a hívôk a Fiú Atya iránti odaadásával a halálban és a feltámadásban részesülnek. Az ajándékul kapott Szentlélek bátorítja ôket arra, hogy Atyának nevezzék Istent. A hívô a keresztségben már a földi életben részese lehet -- bár a hitbe rejtve -- Isten belsô életének. Ezért a kiengesztelôdés beteljesülése nem lehet más, mint részesedés Isten bensô, szentháromságos életében. ,,Isten színelátásában kimondhatatlan módon szemlélhetjük az Atyát, a Fiút és a Szentlelket a lélek dicsôséges fénnyel megedzett szemével. Az isteni személyek kiáradását mindörökre közvetlen közelrôl ismerhetjük meg és megkóstolhatjuk a legszentebb, oszthatatlan Szentháromság boldogságát.'' (NR 889; DS 3815). Isten bensô életében részesedni ajándék, amit a Szentlélek csak a Fiú által adhat.

E részesedésre kapta az ember a meghívást. Mivel szabadnak teremtetett, szabadon és önállóan kell fogadnia a mennyország ajándékát. Fogadására fel kell készülnie (a dicsôség fénye). A menny annak lesz osztályrésze, aki földi életében a hitben már befogadta a kegyelem isteni életét, lélekben és igazságban imádja az Atyát és Jézus által Istennek ajánlja magát. Mindazt, amit élete folyamán e fölajánlással végbevitt, magával viszi a megdicsôülésbe. Ilyen értelemben beszélhetünk érdemrôl és jutalomról.

4. Másrészt tudatosul az emberben, hogy ebben az életben mi mindent elhibáz az odaadásából. Kudarcát fájdalmasan átérzi és belátja, hogy tisztulásra szorul. Ebben a folyamatban segít a hívôk imádsága (purgatorium -- tisztítótűz). Krisztus feláldozta magát mindenkiért és a hívôt a keresztséggel testébe fogadta. Ezért az égbe nem csupán saját történetével, hanem testvéreivel együtt vétetik föl. A megdicsôülés csak akkor válhat teljessé, ha minden Krisztus által megmentendô ember felvétetik az égbe, hogy részesüljön az isteni életben.

A megdicsôülés akkor lesz teljes, ha a Fiú aláveti magát annak, aki neki mindent alárendelt ,,hogy Isten legyen minden mindenben'' (1Kor 15,28).

Ez a beteljesülés egész földi életében a hívô elôtt áll. A hitben már itt részese az isteni életnek, mert lélekben imádkozik és önmagát áldozza fel eleven, szent, Istennek tetszô áldozatul (Róm 12,1) azzal, hogy egész életét Isten akarata szerint akarja tölteni. Az ilyen élet már itt a földön fölvétetik Krisztus áldozatába és a Szentlélek szeretetébe.