Tudja- valaki, hogy a bibliában hol található a "SZENTHÁROMSÁG", vagy "HÁROMSÁG" szó, vagy tantétel?

AZ ISTENI HÁROMSÁG IGAZOLÁSA A SZENTÍRÁS ÉS A JÓZAN ÉSZ ALAPJÁN

A Szentháromság sola Scriptura igazolásához első körben Krisztus Istenségét kell igazolni, mégpedig azért, mert ha Krisztus Istensége bizonyítva van, már igazolva van, hogy az egyetlen Isten több személy.

A FIÚ ISTENSÉGÉNEK SZENTÍRÁSI BIZONYÍTÉKAI:

A Biblia Istennek nevezi Jézus Krisztust. Az Ószövetségben is olvasható, hogy a Messiás Isten lesz: „Mert gyermek születik, Fiú adatik nekünk, s az Ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme” (Iz 9,5).

Az Újszövetség tanúsága azonban már kifejezett. Jézus elfogadja, hogy Isten Fiának nevezzék: „Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Sőt maga is Isten Fiának nevezi magát, aki mint Isten dicsőül meg: „Ennek hallatára Jézus azt mondta: »Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia«” (Jn 11,4). Ezeken a zsidók megbotránkoznak: „A főpap folytatta: »Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?« »Magad mondtad – felelte Jézus. – De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.« A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: »Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást«” (Mt 26,63). A főpap és a zsidók ui. pontosan értették, mit jelentenek ezek a szavak, hiszen a zsidó szokásban a fiú örökölte apja nevét, címét és társadalmi pozícióját: „Emiatt a zsidók még inkább az életére törtek, hisz nemcsak hogy megszegte a szombatot, hanem az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel” (Jn 5,18).

Ha Jézus örökölte az Atya hatalmát, jogait és főleg a nevét, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus maga a mindenható Isten. Jézus ezt meg is erősítette. Az isteni hatalmát a csodákkal: „Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak harmadnap fejezem be” (Lk 13,32). Az isteni jogot a bűnök megbocsátásával és az isteni törvények módosításával: „Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására” (Mk 2,10). „Megmondatott a régieknek (…) Én pedig azt mondom nektek: (…)” (Mt 5,33). Az isteni nevet pedig azzal, hogy sokszor nevezi magát azon a néven, ahogyan Isten bemutatkozott Mózesnek a Hóreb hegyénél (Vagyok): „Ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűnötökben” (Jn 8,24). „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58). Krisztus ezzel örökkévalóságát is tanítja, mert azt mondja, hogy Ábrahám keletkezett, és időhöz kötött, Ő azonban, mint Isten, független az időtől: „Van.”

Jézus egynek nevezi magát az Atyával: „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). – A görögben és a latinban még világosabb az ebszurdítás: ego kai hó pater ev eszmen – ego et pater unum summus. Szt. Ágoston hozzáfűzi: „Aki azt mondja, »egy«, megszabadít Áriusztól, aki azt mondja, »vagyunk«, megszabadít Szabelliusztól” (August. Trinit. I.4,4). Ez a vers tehát mind a 2 háromság tagadást elmetszi: azt is amelyik kisebbé teszi a Fiút, és azt is, amelyik személyileg egyenlővé teszi az Atyával

Szt. Pál is kimondja, hogy Jézus Isten: „Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen” (Róm 9,5). Vagy máshol: „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell” (Fil 2,6). Ismét máshol: „Ő a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,16).

Szt. János apostol költői ihletettséggel tanít az Isten megtestesüléséről: „És Isten volt az Ige. (…) És az Ige testté lett” (Jn 1,1) . Ugyanennek a himnusznak a végén a görög eredeti „egyszülött Istenről” beszél. Némely szentháromság-tagadó felekezet (pl. ariánusok, unitáriusok, Jehova tanúi) azzal vádolja a Katolikus Egyházat, hogy tévesen fordítja a görög szöveget. Cáfolatképpen álljon itt az eredeti szöveg magyar átírásban is. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, mert Isten volt az Ige… És az Ige testté lett, és miköztünk lakott”: „En árkhé én hó lógosz, kái hó lógosz én prósz tóv theón, kai theósz én hó lógosz… Kái hó lógosz szarksz éggénneto kái eszkénoszen én emín” Szó szerint fordítva: hó lógosz (az ige /itt: Krisztus/) – én (volt) – prósz tón theón (az Istennél) – kái (és) – hó theósz (az Isten) – én (volt) – hó lógosz (az Ige). Tehát az Ige (Jézus) más személy, mint az Isten (Atya), és ugyanakkor mégis Isten. Hiszen az Isten szó bizonyosan a mennyei Atyát jelenti; az Ige pedig biztosan Krisztust, hiszen csak Ő testesült meg, amint a szent szöveg néhány sorral lentebb, tehát még ugyanabban a szövegösszefüggésben tanítja: Kái hó lógosz (és az Ige) – szarksz éggéneto (hússá lett, azaz megtestesült).

A hagyomány tekintetében érdemes hozzáfűzni, hogy már az első századok kereszténységen kívüli forrásai is alátámasztják, hogy a keresztények Istennek tartják az Üdvözítőt. Phlíniusz megemlíti, hogy a keresztények Jézusnak mint Istennek himnuszt énekelnek. Szt. Jusztínusz szerint a zsidók botránkozva emlegetik, hogy a keresztények Istene szenvedő Isten (Deus patiens). Az eretnek Celsus szerint a pogányok méltán gúnyolják a keresztényeket, hogy egy halott istent imádnak. A vértanúakták is arról tanúskodnak, hogy a keresztény mártírok azért haltak meg, mert Jézuson kívül más istent nem ismertek el. A legősibb keresztény dokumentumok is így szólnak. (A Barnabás levél szerint Isten a Fiának mondta: „Teremtsünk embert”. A Diogenétoszhoz írt levél szerzője állítja, hogy Jézus a mindenség teremtője.)

Attól sem kell zavarba jönni, ha a Biblia világos utalásokat tesz arra, hogy Jézus ember. Ezt ui. az Egyház is vallja. Jézus Isten és ember: Istenember. Ezért a két természet logikus következménye, Jézus ui. mindig úgy beszél és úgy cselekszik, mint aki egyetlen személy, egyetlen valóság, mégis mindkét, egyébként összeegyeztethetetlen természet sajátságait hordozza, és mindkét természet szerint cselekszik (meghal – feltámad) és beszél (kérdez - kinyilatkoztat).

A Biblia tehát ugyanarról az egyetlen személyről állít hol isteni, hol emberi tulajdonságokat.

A hagyományos zsidó betűsor mássalhangzóit meg lehet feleltetni magánhangzóknak.

Így:

Y = I

H = A/E

V = U/O

H = A/E

Ez pedig Jézus nevének héber/arameus magánhangzóit adja ki. A "láthatatlan Isten" így vált láthatóvá Jézusban. Az isteni Logos megtestesült.

Jn 1,1 – „Isten volt az Ige”

Jn 1,14 – „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.”

Jn 5,23 – „mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli.”

Jn 8,19 – „Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.”

Jn 8,58-59 – „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”

Jn 10,30 – „én és az Atya egy vagyunk.” (vö. Kiv 3,14; 20,7; Lev 19,12; 24,14-16)

Jn 10,38 – „az Atya bennem van s én az Atyában vagyok.”

Jn 12,45 – „aki lát, azt látja, aki küldött.”

Jn 14,8-12 – Aki Jézust látta, az az Atyát látta.

Jn 20,28-29 – Jézus elfogadja Tamás hitvallását: „Én Uram, és Istenem!”

Kol 2,9 – „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége”

ApCsel 20,28 – „igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.”

Ef 1,7-8 – „Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk.”

1Jn 1,7 – „Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk.”

Róm 9,5 – „Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen.”

Zsid 1:8 „A Fiához ellenben e szavakkal fordul: Isten, trónod áll örökre, királyi pálcád igazságosság vesszője.”

Tit 2:13 „…várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét”

1Jn 5:20 „De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.”

2Pét 1:1 „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által”

A SZENTLÉLEK ISTENSÉGÉNEK SZENTÍRÁSI BIZONYÍTÉKAI:

Szt. Pál apostol írja: „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.” (1 Kor 2,10). Ez kétszeresen igazolja a Szentlélek istenségét. Egyrészt mindent csak Isten láthat át; másrészt Istent csak Isten érheti el. Az Ő „mélysége” ui. végtelen.

Jézus a Szentháromság nevében küld misszióba, és a három személyt egy szintre helyezi: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28,19). Itt is jelezve van a három egysége: „nevére”, és nem neveire.

Bár egyesek nem ismerik el a az alábbi igehelyet, bár nehéz eldönteni, hogy mi alapján válogatnak a számtalan kézirat közül, ha nem ismernek el felsőbb tekintélyt, mely ebben eligazít, ide kell venni a 300-as évekből származó, de szóbeli apostoli hagyományt rögzítő, és a megelőző verset magyarázó ún. Comma Johanneum-ot is. Szt. János levelében ui. így tanít: „Hárman tesznek tanúságot a mennyben: az Atya, az Ige és a Szentlélek, és ez a három egy” (1 Jn 5,7). Ugyanakkor az „és ez a három egy” minden felekezet szerint része a Szentírásnak, csak nem a személyekre, hanem a Lélekre, a vízre és a vérre. Ez gyakorlatilag mindegy, hiszen azt bizonyítja, hogy az Apostol és az első keresztény század ismeri a misztériumot: Három is Egy is.

A Szentlélek istensége

Mt 12,31 – „minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot.”

Mt 28,19 – „Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére.”

ApCsel 5,3-4.9. – „hogy csábíthatta el szívedet a sátán, hogy be akard csapni a Szentlelket… Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek! … próbára teszitek az Úr Lelkét?”

1Kor 2,10 – „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.”

1Kor 12,4-6.11 – „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten… ugyanaz… Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek.

1Kor 6,19-20 – Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma…? … Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!

1Jn 5,6-9 – „a Lélek tesz tanúságot róla, mert a Lélek az igazság… Ha az emberek tanúságát is elfogadjuk, az Isten tanúsága többet jelent.”

A Szentlélek személy, és nem egy „isteni erő”

Lk 2,26 – A Szentlélek kinyilatkoztatást ad (vö. Jn 16,13; 1Kor 2,10)

Lk 3,22 – A Szentlélek testet ölthet.

Jn 15,26 - „Ő”-ként (görögül: ekeinosz) van utalva rá, ami hímnemű személyes névmás, pedig a "pneuma" ( = Lélek) semlegesnemű. (vö. Jn 14,26; 16,8.13)

Róm 8,26-27 – „A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal.” A „Paraklétosz”, vagy hagyományosan fordítva „Vígasztaló” szó szerinti értelme: „Közbenjáró”.

1Kor 2,10-13 – „Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is. Ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek? Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke.”

1 Kor 12,11 – A Szentléleknek saját akarata van (vö. ApCsel 15,28).

Ef 4,30 – A Szentlélek megbántható (vö. Iz 63,10).

Lk 1,35 – „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

ApCsel 10,38 – „miképpen kente föl Isten Szentlélekkel és erővel” A Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

1 Kor 2,4 – „Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából” Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

1 Tessz 1,5 – „Mi ugyanis az evangéliumot nem csak szóval hirdettük nálatok, hanem erővel és Szentlélekkel is”. Szentlélek és az Isten ereje nem ugyanaz.

Zak 4,6 – „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura.” (KÁR) A Szentlélek tehát nem erő.

A SZENTHÁROMSÁG ÓSZÖVETSÉGI GYÖKEREI

A Szentháromság szó nem található a Bibliában, mert a kifejezés csak az első keresztény századok teológiai fejlődésének eredménye, viszont maga a tanítás világosan benne van.

Már az Ószövetségnek is van szentháromságtana, noha még csak halvány körvonalakban: A Teremtés könyvében Isten Tsz/1. személyben szól: „Isten újra szólt: »Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.«” (Ter 1,26). „Teremtsünk”, vagyis nem egyedül, márpedig a teremtés csakis isteni képesség, sőt „teremtmény a teremtésnek még eszközévé sem tehető” (Suarez. Disp. Metaph. 20. 2,11). Isten ui. egyedülálló módon forrása a teremtésnek, mert Isten semmilyen eszközzel, társsal vagy anyaggal nem működik közre a teremtés művében. Isten teremtői tevékenysége kizárólagos. Úgy, ahogyan Isten létesít, senki és semmi nem képes. Isten teremtői képessége a teremtmény számára közölhetetlen tulajdonság. Ahhoz, hogy valaki teremteni tudjon, vagyis ahhoz, hogy létezőt hívjon elő a nemlétezőből, Istennek kell lenni.

A szeráfok háromszor nevezik szentnek az Istent: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet” (Iz 6,3).

Olykor mintha keresztény imádságot olvasnánk: „Atyáim Istene, irgalomnak Ura, aki Igéddel teremtettél mindent, (…) add meg nekem a bölcsességet, trónod osztályosát, és ne zárj ki engem gyermekeid közül. (…) Nálad a bölcsesség, ismeri műveidet, jelen volt, amikor a világot teremtetted, és tudja, mi kedves a szemedben és mi helyes a parancsaid szerint. Küldd le szent egedből, dicsőséged trónjától” (Bölcs 9).

A JÓZAN ÉSZ ÉRVEI

Ha Isten végtelen, akkor, és csak ebben az esetben beszélhetünk Istenről, akkor szükségszerűen van Háromság. Miért? Mert Isten szükségképpen tud önmagáról, ez pedig az esetében konzekvenciákat von maga után:

A Fiú nemződés útján születik az Atyától, de a nemzést nem a hétköznapi értelemben kell érteni. „A Fiút az Atya tisztán szellemi nemzéssel, lényegének korlátlan közlése révén származtatja” (DS 526). A Fiú születése tehát Isten értelmi tevékenysége.

A születést szűkebb értelemben kell venni. (Tágabb értelme ui., hogy ami nem volt, létrejön, a szűkebb azonban csak annyit tesz, hogy élő ered az élőtől, és e kettő azonos természetű.)

Önmegismerő tevékenységünk által megsejthetünk valamit a Fiú származásából. Amikor valamit megismerünk, kialakul róla egy képünk (ún. verbum mentale – belső ige). Az értelmi kép azonban sokban különbözik attól, aminek hasonmása. Minél tökéletesebb a megismerés, annál jobban kimeríti a tárgy megismerhetőségét. Ha pedig önmagunkat ismerjük meg, akkor egy belső képet alakítunk ki magunkról, mely nem azonos velünk. Az Atyában azonban olyan tökéletes értelmi tevékenység van, hogy a Fiú az Isten önmagáról alkotott lelki Képe (Verbum divinum – isteni Ige) azonos magával az Istennel. Az Atya értelmi tevékenysége akkora szellemi erejű megismerés, hogy nem pusztán egy képet hoz létre, hanem önmagának valódi képmását, ÉS MIVEL ISTEN VÉGTELEN, AZ ÖNMAGÁRÓL ALKOTOTT KÉPE IS VÉGTELEN, TEHÁT ISTEN, és ezért egy valódi Ige (Verbum - Szó) születik belőle. Az Atya tehát önmagát megértve, önmagát megfogalmazva szüli a Fiút, mintegy kimondja magát a Fiúban.

Tertuliánusz mondta a felfoghatatlan hittitkokról, hogy éppen az bizonyítja igazságukat, hogy nem lehet őket felfogni. Ha a papok találták volna ki a titkokat, viselkedésük érthetetlen volna. Jobban tették volna, ha ki sem találják őket. Minek nehezítették volna meg velük saját dolgukat a hit ébresztésében? Tömören így fogalmazott: „Hiszem, mert érthetetlen, biztos, mert lehetetlen – Credo, quia absurdum” (Tertul: De Carne Christi). A Szentírás szerint Isten belső életének végtelen titka megfoghatatlan a véges teremtmény számára: „Mekkora a mélysége az Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33).

Szt. Ágoston is tanúságot tesz: „Akárhányszor csak hozzá tudtam férkőzni, az Ó- és Újszövetség régebbi értelmezői közül, az Írás nyomán mind azt igyekeztek tanítani, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek elválaszthatatlan egységben ugyanannak az isteni lényegnek egységét mutatja, és ezért nem három Isten van, hanem egy Isten van” (August. Trin. I.4,7).

1) Jézus mondja: "Menjetek el, és tanítsatok minden nemzetet, megkeresztelvén őket eisz to onoma tou patrosz kai tou hüiou kai tou hagiou pneumatosz" - a nyelvtani forma egyértelmű, az Atya, a Fiú és a Szentlélek azonos súllyal (konjunktív kai) szerepel a jézusi mondatban (Mt 28,19). Emellett nem térnék ki a jánosi teológia Atya-Fiú, ill. Fiú-Szentlélek viszonylataira, amelyek egyértelműek Jézusnak az utolsó vacsorán mondott beszéde alapján (Jn 15-17).

2) Tamás mondja Jézusnak: "Ho küriosz mou kai ho theosz mou" - én Uram és én Istenem (Jn 20,28). Ennél egyértelműbben Jézus istensége nem megvallható.

3) Pál: "Hé kharisz tou küriou Iészou Khrisztou kai hé agapé tou theou kai hé koinónia tou hagiou pneumatosz meta pantón hümón" (2Kor 13,13) – aki tisztában van a kharisz (kegyelem) és a küriosz (úr) szavak jelentésével a páli teológiában, tudja jól, hogy ez a közismert szentháromságos formula (a liturgiában így hangzik el: "A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete s a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal) mit is jelent, mennyire szentháromságos megszólalás - és mennyire nem

összeegyeztethető az arianizmussal.

4) Ami az egyházatyákat illeti:

Ignác:

"az Atya templomának kövei vagytok, az Atyaisten épületéhez odakészítve, Jézus Krisztus emelőszerkezetén, mely a kereszt, magasba emeléstekhez kötélként szolgál a Szentlélek, felvonótok a hit legyen, felvonópályátok pedig Istenhez a szeretet." (Levél az efezusiakhoz, 9,1)

"Arra törekedjetek, hogy az Úr és az apostolok rendelkezéseiben szilárdak legyetek, hogy bármit tesztek testben és lélekben, azt sikeresen tegétek (vö. Zsolt 1,3) a hitben és szeretetben, a Fiúban és Atyában és a Lélekben, a kezdetben és a végben, a legtiszteletreméltóbb püspökötökkel és presbitériumotokkal, mely méltó a lelki koszorúra, valamint az Isten szerinti diakónusokkal." (Levél a magnésziaiakhoz, 13)

Polikárp:

"Mindenható Úristen, a te szeretett és áldott fiadnak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki által ismeretedre jutottunk, az angyalok és hatalmasságok Istene, minden teremtménynek és az igazak egész sokaságának Istene, akik színed előtt élnek: Köszönöm Neked, hogy eme napra és ezen órára méltónak találtál, hogy részem legyen vértanúid számában, Krisztusod kelyhében, a lélek és a test örök életre feltámadásában a Szentlélek általi romolhatatlanságban. Fogadtassak el köztük ma Előtted kövér és kedves áldozatul, ahogyan Te, örökké igaz Isten előre elrendelted, előzőleg nekem megjelentetted, most pedig betöltötted. Mindenért Téged magasztallak, Téged áldalak, Téged dicsőítlek a Te kedves Fiaddal, az örökkévaló és mennyei Jézus Krisztussal, kivel Neked és a Szentléleknek legyen dicsőség most és mindörökké. Ámen." (Szent Polikárp vértanúsága, 14)

5) Egyesek mondogatják, hogy "A források szerint 200-318 között ingadozott a zsinaton résztvevők száma, habár a császár 1200 püspököt hívott meg". Nos, a megadott időszakban egyetlen birodalmi zsinatot sem tartottak, azon egyszerű oknál fogva, hogy a kereszténység tiltott vallás volt. Az első birodalmi zsinat 325-ben volt (Nikaia), ez előtt csak helyi vagy tartományi zsinatokat tartottak - mivel a császár ekkor üldözte a keresztényeket (313-ig), világos, hogy a zsinatokhoz semmi köze nem lehetett. Az is világos, hogy az első századok és az üldözés idején 1200 püspök sem jöhetett sehol össze (találós kérdés: ma, 1.150.000.000 katolikusra hány püspök jut?). A zsinatokon a nyugati püspökök soha nem vettek részt (földrajzi, politikai és nyelvi-kulturális okokból – ne feledjük, ekkor már latin és görög birodalom-fél van), a pápa azonban min. két küldöttet küldött. Ezek utána a zsinati határozatokat elvitték Rómába. "Egyetemes" (gör. oikümenikosz, lat. oecumenicus) zsinat az lett, amelyen részt vett a görög birodalom-fél főpapságának jelentős része, és a rendelkezéseket végül a pápa is jóváhagyta és a nyugati püspökök számára kihirdette). Zárójel: a zsinatra csak a Bizánc fennhatósága alatt állók kaptak meghívást, tehát az örmény, kopt, káld püspökök sem mind, Indiáról és egyéb területekről nem is beszélve - ennek oka szintén politikai. A bizánciak azonban mindvégig tudták, hogy a pápai küldöttek jelenléte nélkülözhetetlen.

Jézus kiváló ember volt, bölcs tanító, mélyszívű emberbarát, de nem volt Isten. A felelet egyszerű; akkor hát ő a legbölcsebb s a legtisztább, hazudott volna? Mert ő bizony állandóan Istennek: Isten egyszülött Fiának, az Atyával egynek és egyméltóságúnak, öröktől valónak, mindenhatónak, a világ bírájának nevezi magát, „Én és az Atya egy vagyunk.” (Ján. 10, 30.) Állandóan egy sorba állítja magát az Atyával („Atya, Fiú, Szentlélek”), bár mint embert kisebbnek mondja magát az Atyánál.

Az utolsó vacsorán Fülöp apostol kérésére, hogy mutassa meg neki az Atyát, Jézus nyoma­tékkal így felelt: „Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertetek meg engem?! Fülöp, aki engem látott, látta az Atyát” (Ján. 19, 9). A zsidók egyszer meg akarták kövezni kifejezetten azért, mert Istennek nevezte magát: „Jó tettért nem kövezünk meg téged, hanem a károm­lásért, mivelhogy ember létedre Istenné teszed magadat.” (Ján. 10, 33.) A főpap ünnepélyes felszólítására, mondja meg, ő-e az Isten Fia, Jézus leghatározottabb igennel felelt s mikor ezt a főpap e az egész zsidó nagytanács megbotránkozva istenkáromlásként bélyegezte meg, Jézus egyetlen szóval sem vonta vissza állítását. Tamástól is elfogadta az ünnepélyes hódo­latot: „Én Uram és én Istenem” (Ján. 20, 28), holott e szavakat nem hagyhatta volna helyre­igazítás nélkül, ha nem tudja magát valóban Istennek. Ünnepélyesen hangoztatja magáról azt is, hagy az Atyához intézett kéréseket ő maga hallgatja meg, (Ján. 14, 13.) Hangoztatja, hogy ő már Ábrahám előtt volt (Ján. 8, 8), sőt az Atyánál élt, mielőtt a világ lett. (Ján, 17, 5.) Saját hatalmánál fogva megbocsátja az Isten ellen elkövetett bűnöket s kijelenti, hogy ő lesz egykor az egész világ bírája.

Aki így beszél önmagáról, az csak Isten lehet, vagy pedig közönséges szélhámos, esetleg kész őrült, Jézus azonban valóban nem volt őrült, hanem a világtörténet legbölcsebb embere s legzseniálisabb gondolkozója. Még kevésbé volt szélhámos és csaló, mert hótiszta erkölcsi jelleme minden legkisebb bűnt is kizárt, hát még ilyen főbenjáró istenkáromlást és önbál­vá­nyozást!

Ha Jézus Istennek hirdette és Istenként imádtatta magát, ennek csak egy magyarázata lehet: az, hogy valóban Isten volt.

Ugyanezt megerősíti az ószövetségi messiási jövendölések csodálatos teljesedése Jézus személyében; az ő tanításának és erkölcsi fönségének minden emberit messze túlszárnyaló, valóban isteni ragyogása; a tömegek szemeláttára világos nappal s ellenségeitől is ellenőr­zötten művelt számos csodatétele, főképpen saját feltámadása; alkotásának és Egyházának bámulatos életereje, amely kétezer év annyi viharán, támadtatásán, üldöztetésén és szellemi fordulatán keresztül változatlanul fennmaradt s egy új, ragyogóan tiszta erkölcsi kultúra kiindulópontja lett.

Valóban igaz, amit a középkor egy nagy gondolkodója, a francia Hugo a S. Victore írt le: „Ha megcsalódnánk, Uram, amikor Jézus Krisztusban hiszünk, Te magad csaltál volna meg minket!”

Jézus maga sem nevezi magát soha Istennek, csak Isten Fiának. Ez a kettő nem zárja ki egymást, Szent János is azt mondja evangéliuma kezdetén: „Az Ige Istennél vala.” De hozzáteszi azt is; „És az Ige Isten vala.” (Ján. 1, 1.) Jézus Isten Fia, mert a három isteni személy; Atya, Fiú és Szentlélek egyike. Az Isten Fia szó főleg ahogy Jézus ismételten használja: Isten egyszülött fia, a fentiek alapján voltaképp még több, mint az egyszerű „Isten” szó, amelyet esetleg félre lehetne érteni s a pogány sokistenség értelmében magyarázni.

Maga az evangélium beszéli, hogy Jézus kételyek és kísértések közt kezdte el nyilvános pályáját. Kételyről az evangélium nem beszél, csak külső kísértetről, amelyet Jézus a mi okulásunkra vállalt, hogy példát adjon nekünk, miképp kell a kísértések ellen harcolni. Éppen az a fölséges nyugalom és biztonság, amellyel a kísértő szavaira válaszol, bizonyítja, hogy Jézus elejétől fogva teljes tudatában volta maga istenségének.

Nem mondta-e Jézus maga is, hogy az „Atya nagyobb, mint én vagyok”? Természetes, hogy mondta, hiszen ő mint ember föltétlenül kisebb volt az Atyánál. Az „én” az ő ajkán éppúgy jelenthette az istenségét, mint emberségét, Mint Isten egyenlő volt az Atyával, sőt egy volt vele az egyistenségben; mint ember viszont nyilvánvalóan kisebb volt az Atyánál.

Az, hogy Jézus magát Isten Fiának nevezte, még nem jelenti, hogy igazi Isten; hiszen mi is Isten fiai vagyunk. Háromféle értelemben lehet valaki „Isten fia”. Legtágabb értelemben minden ember Isten gyermeke, vagyis, Isten teremtői gondviselésének szülöttje. Szorosabb értelemben az isten­fiúság annyi, mint a természetfölötti kegyelemnek, az Istenben való természetfölötti újjászüle­tésnek birtokosa, amely akkor áll be, amikor Isten már nem szolgáinak, hanem fogadott fiainak tekint minket. A legszorosabb értelemben pedig „Isten Fia”: a második isteni személy, aki valamely számunkra közelebbről megfoghatatlan módon öröktől fogva az Atyától „szüle­tik”, ered, származik, kiömlik; de úgy, hogy egy dolog, egy lényeg, egy Isten marad vele. Hogy Jézus ebben az utóbbi értelemben volt Isten Fia, kimutattuk a fentiekben. Ezt az isten­fiúságot a Szentírás úgy fejezi ki hogy „egyszülött Fiúról” beszél, míg mi emberek Istennek csak fogadott fiai, átvitt értelemben vett gyermekei lehetünk. Maga Jézus egészen más viszonyban érzi magát az Atyával, mint mi; sohasem mondja pl. így: „a mi Atyánk”, hanem így: „az én Atyám és a ti Atyátok”. Ő az „egyszülött Fiú”, aki „az Atya kebelében van”. (Ján. 1, 18.)

Hogyan lehet egy ember Isten? Csak úgy, hogy az isteni személyiség felveszi egyúttal az emberi természetet is, szinte emberi testbe és lélekbe öltözik; de a mellett természetesen megmarad az, aki öröktől fogva volt; Isten, az Atya egyszülött, örök, isteni Fia. Ezt a kettős természetet fejezi ki az „Istenember” szó, vagy másképp: a „testet öltött Ige”.

Hogyan egyesülhetett Jézusban a végesség a végtelenséggel, az emberi gyengeség az isteni tökéletességgel? Ellentmondás csak az volna, ha Jézusban az isteni és emberi tulajdonságok egy természetté olvadtak volna össze s így egymást kölcsönösen lerontották volna. Erről azonban szó sincs. Ellenkezőleg: Jézus megmaradt teljes Istennek s ugyanakkor teljes embernek is. Emberi mivoltában kicsiny volt és gyenge, Isten-mivoltában viszont végtelen és mindenható. Emberi mivoltában mindenben hasonló lett hozzánk, a bűn kivételével, isteni természetében viszont mindenképp messze felettünk áll. Emberi mivoltában született, növekedett, tanult, fáradt, éhezett, szomjazott, sírt, verejtékezett, szenvedett, meghalt, feltámadt; isteni mivoltában maga volt az örök változatlanság. Mindez nem okozott benne semmi ellentmondást vagy hasadást, hanem ellenkezőleg: csodálatosan kiegészítette egymást.

Jézus maga mondja, hogy az utolsó ítélet napját még ő, az Emberfia sem tudja, csak az Atya. Úgy van: mert emberi mivoltánál fogva ezt csakugyan nem tudhatta. De tudta mint Isten s természetesen istenségének megvilágosító hatása alatt tudta mint ember is, de nem emberi tudománya alapján.

Hogyan „imádkozhatott” Jézus az Atyához, ha ő maga lényege szerint azonos volt az Atyával? Mint ember imádkozhatott önmagához mint Istenhez; vagyis emberi lelke dicsőíthette a vele szoros kapcsolatban lévő, de tőle lényeg szerint tökéletesen különböző istenséget. Ebben semmi ellentmondás nincs, sőt ez természetes folyománya a két-természetűségnek.

A Szentháromság tana nem egyéb, mint burkolt többisten-hit. Ezt a zsidó, unitárius, mohamedán részről állandóan ismételt állítást teljes tévedésnek kell minősítenünk. A többisten-hitet teljesen kizárja a kereszténységnek az az alaptana, hogy a háromság csak az isteni személyekre vonatkozik, nem az egy isteni lényegre; vagyis, hogy Isten csak egy van. A személyek többfélesége semmiképpen sem állítható ellentétbe a lényeg egységével, bárha való igaz, hogy a kinyilatkoztatás nélkül fogalmunk sem volna arról, hogy a „személyiség” és a „lényeg” nem mindig esik egybe. Abból, hogy nálunk embereknél a kettő összeesik, még nem következik, hogy a kettő fogalmilag is egyazon dolog.

Mégis csak ellentmondás: Isten egy is, három is. Ellentmondás lenne, ha azt mondanók: egy lényeg és mégis három lényeg; egy személy és mégis három személy. De: egy lényeg és három személy éppúgy nem ellentmondás, mint ahogy nem ellentmondás, ha azt mondom; három ember s egy család, vagy: száz katona s egy század. Nem a hármat azonosítjuk az eggyel, hanem a három isteni személyt az egy Istennel. Ebben fogalmi ellentmondást kimutatni nem lehet.

„…gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom. Így fogják hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme.” (Izajás 9:6)

„A maradék megtér! Jákob maradéka az erős Istenhez.” (Izajás 10:21)

„Izrael Szentje lesz a Megváltód, akit az egész föld Istenének hívnak.” (Ézsaiás/Izajás 54:5)

„Íme a szűz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1:23)

„Ennek láttán félelem fogta el a népet, és dicsőítette az Istent, hogy az embereknek ekkora hatalmat adott.” (Mt 9:8)

„”Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?”” (Mk 2:7)

„…és szívem ujjong megváltó Istenemben…” (Lk 1:17)

„Hitük láttán így szólt: “Ember, bűneid bocsánatot nyertek.” Erre az írástudók és a farizeusok azt gondolták magukban és mondták: “Ki ez, hogy így mer káromkodni? Ki más bocsáthatja meg a bűnöket, mint az Isten?”” (Lk 5:20-21)

„Mindnyájukat elfogta a félelem, és magasztalták Istent ezekkel a szavakkal: “Nagy prófétánk támadt”, és: “Meglátogatta népét az Isten.”” (Lk 7:16)

„”Térj vissza otthonodba és beszéld el, milyen nagy jót tett veled az Isten!” Erre az bejárta az egész várost, és elhíresztelte, milyen nagy jót tett vele Jézus.” (Lk 8:39)

Jn 1,1 – „Isten volt az Ige”

„Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1:3)

Jn 1,14 – „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.”

„Istent sosem látta senki. Az egyszülött Isten, Aki az Atya keblén nyugszik, Ő nyilatkoztatta ki.” (Jn 1:18)

„…az Istent is Atyjának nevezte, s így egyenlővé tette magát az Istennel.” (Jn 5:18)

Jn 5,23 – „mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli.”

„…de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni.” (Jn 6:64)

Jn 8,19 – „Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.”

Jn 8,58-59 – „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.”

Jn 10,30 – „én és az Atya egy vagyunk.” (vö. Kiv 3,14; 20,7; Lev 19,12; 24,14-16)

„…a káromlásért, azért hogy ember létedre Istenné teszed magadat.”” (Jn 10:33)

Jn 10,38 – „az Atya bennem van s én az Atyában vagyok.”

Jn 12,45 – „aki lát, azt látja, aki küldött.”

Jn 14,8-12 – Aki Jézust látta, az az Atyát látta.

Jn 20,28-29 – Jézus elfogadja Tamás hitvallását: „Én Uram, és Istenem!”

Kol 2,9 – „benne lakik testi formában az istenség egész teljessége”

„Míg kövezték Istvánt, így imádkozott: “Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”” (ApCsel 7:59)

ApCsel 20,28 – „igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.”

„…egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s mi magunk is általa vagyunk.” (1Kor 8:6)

Ef 1,7-8 – „Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk.”

1Jn 1,7 – „Fiának, Jézusnak a vére minden bűnt lemos rólunk.”

Róm 9,5 – „Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen.”

„Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2:6-8)

„Ő a láthatatlan Isten képmása, az elsőszülött az egész teremtés fölött. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.” (Kol 1:15-20)

Zsid 1:8 „A Fiához ellenben e szavakkal fordul: Isten, trónod áll örökre, királyi pálcád igazságosság vesszője.”

„Így dicsőül meg Urunk Jézus neve bennetek, és ti is őbenne, Istenünknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak kegyelméből.” (1Tessz 1:12)

„És minden versengés nélkül nagy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent testben, megigazíttatott lélekben” (1Tim 3:16)

Tit 2:13 „…várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelét”

„Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13:8)

1Jn 5:20 „De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.”

„Ki a hazug, hacsak az nem, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Az az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút.” (1Jn 2:22)

2Pét 1:1 „Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által”

„Mert bizonyos emberek befurakodtak közétek, akiknek az ítéletük már rég megíratott; ezek az istentelenek Istenünk kegyelmét kicsapongásra fordítják, az egyetlen Urat, Urunkat, Jézus Krisztust pedig megtagadják.” (Júd 1:4)

„”Én vagyok az alfa és az ómega (a kezdet és a vég)” – mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható.” (Jel 1:8)

„Háromság” a Bibliában?

EGY PROTESTÁNS kiadványban ez olvasható: „A Háromság szó nem található a Bibliában. . . Sőt még az egyházi teológiában sem kapott hivatalosan helyet egészen a IV. századig”. (The Illustrated Bible Dictionary [Képes bibliai szótár]) Egy katolikus szaktekintély is azt mondja, hogy a Háromságot „Isten Szava közvetlenül és konkrétan nem említi” (New Catholic Encyclopedia [Új Katolikus Enciklopédia]).

The Catholic Encyclopedia (A Katolikus Enciklopédia) ilyen magyarázatot fűz ehhez: „Az Írásokban egyetlen olyan kifejezés sincs, amely a Háromság Isteni Személyt együtt jelezné. A . . . [tri’as] szó (amelynek a latin trinitas szó az egyik fordítása) először az antióchiai Theophilusnál fordul elő A. D. 180 táján. . . Nem sokkal ezután megjelenik Tertulliánusnál is a latin trinitas formájában.”

Önmagában ez még nem bizonyíték arra, hogy Tertulliánus tanította volna a Háromságot. Egy katolikus mű Trinitas — A Theological Encyclopedia of the Holy Trinity (Trinitas — A Szentháromság teológiai enciklopédiája) például megjegyzi, hogy Tertulliánus bizonyos szavait később mások megpróbálták a Háromság leírására kisajátítani. Ezután óvatosságra int: „Nem volna szabad elhamarkodott következtetést levonnunk a szóhasználatból, mert ő nem a trinitáriusi teológia alátámasztására használja szavait.”

JÓLLEHET a „Háromság” szó nem található a Bibliában, vajon magát a Háromság gondolatát tanítja-e világosan a Biblia? Például, mit tárnak fel ezzel kapcsolatban a Héber Iratok (az „Ószövetség”)?

A The Encyclopedia of Religion elismeri: „A teológusok ma egyetértenek abban, hogy a Héber Iratok nem tartalmazzák a Háromság dogmáját.” A New Catholic Encyclopedia szintén kimondja: „A Szentháromság dogmáját nem tanítja az Ószövetség.”

Hasonlóképpen ezt ismeri el a jezsuita Edmund Fortman a The Triune God (A Háromság egy Isten) című könyvében: „Az Ószövetség. . . semmit sem mond közvetlenül vagy közvetve a Háromság egy Istenről: az Atyáról, a Fiúról és a Szent Szellemről. . . Nincs bizonyíték arra, hogy bármelyik szent író akárcsak gyanította volna az egy Istenségen belüli [Háromság] létezését. . . Azt állítani, hogy [az „Ószövetségben”] utalásokat vagy megsejtéseket vagy ’burkolt jeleket’ lehet látni a három személyre, ez olyan belemagyarázás lenne, amit a szent írók nem írtak vagy nem akartak mondani.” (Kiemelés tőlünk.)

Ennek a megállapításnak helyességéről magunk is meggyőződhetünk, ha megvizsgáljuk a Héber Iratokat. Az ihletett Héber Iratok hiteles kánonját alkotó Biblia első 39 könyvében tehát nincs szó egy Háromság semmilyen világos tanításáról.

The Catholic Encyclopedia (A Katolikus Enciklopédia) ilyen magyarázatot fűz ehhez: „Az Írásokban egyetlen olyan kifejezés sincs, amely a Háromság Isteni Személyt együtt jelezné.

Kijelenthetjük,hogy még a Katolikus enciklopédia is kijelenti,hogy nincs a Bibliában sem ilyen,theát az egész csak egy dogma!!!!

enciklopédiák meg teológusok lehet, hogy nem ismerik a Szentháromságot, de a Szentlélek vezette Egyház mindig is ismerte

nem az a katolikus, aminek a nevében benne van a szó, szándékos ferdítés ezzel érvelni

ezeknek a lexikonoknak és teológusoknak semmi köze a kereszténységhez

A háromságtan

Bevezetés

Az Isten egyetlenségét és hármasságát megfogalmazó háromságtan a keresztény egyházak ökumenikus közössége számára a hit alapvető eleme. Ugyanakkor a tant nem sok keresztény képes pontosan megfogalmazni, és még kevesebb ismeri a bibliai alapjait vagy a jelentőségét. Így nem csoda, hogy sokan zavarosnak érzik, sőt a biblikusságát is megkérdőjelezik. Tanulmányunk a tan lényegét, bibliai alapjait és jelentőségét foglalja össze közérthető módon. Részletes, tizenöt odalalas változata itt olvasható.

1. A háromságtan kialakulása

A "háromság" szó a Bibliában nem fordul elő, és először csak Kr. u. 200 körül használták (görög trinitász). A háromságtan végleges megfogalmazása a 3-4. századra tehető: ezek a niceai, konstantinápolyi és kalcedoni zsinatok hitvallásai.

A tan részletes kifejtésének több előfeltétele, illetve hátráltató körülménye volt:

le kellett zárulnia az újszövetségi kánonnak és ezzel az Istenről szóló adatok forrásának (2. sz. eleje),

az egész egyházra nézve veszélyt jelentő tévtanítóknak kellett fellépniük, akik Krisztus, majd a Szentlélek kivoltát kérdőjelezték meg (3-4. sz. pl. Áriusz),

Isten lénye az emberi értelmet és a kifejezőkészséget eleve próbára teszi; a hitvallások megfogalmazásával sokáig küzdő görög és latin egyházatyák ezért kölcsönösen attól féltek, hogy a másik által használt görög vagy latin szavak a másodlagos jelentésük miatt ilyen vagy olyan tévtanításhoz vezethetnek.

2. A háromságtan lényege

A tan nem megmagyarázni akarja, hogy miként létezik Isten, hanem csak az Írásban talált adatokról tanúskodik. Nem is annyira állítani akar, mint inkább hamis állításoknak akarja az elejét venni. A Biblia alapján vallja és hirdeti, hogy az egyetlen Isten három egylényegű személyben egyetlen Isten. Isten tehát nem csak "egy" személy (Atya), aki magányos lenne (unitarizmus, arianizmus), sem "három" külön isten (triteizmus) vagy három "megjelenési forma" mögött rejtőző, Isten, aki lényegében ismeretlen lenne (modalizmus). A tan alapja a bibliai adatok összegzése:

csak egy Isten van (5Móz 4:39, Ézs 43:10, Zsolt 86:10, Mk 12:32, 1Kor 8:4, 1Tim 2:5, Jak 2:19 stb.)

ugyanakkor a Biblia Istennek (helyenként az Istennek) nevezi az Atyát, a Fiút és a Szentlelket egyaránt: Isten az Atya (Mal 1:6, Jn 6:45, Róm 1:7, 1Kor 8:6, Ef 4:6, 1Pt 1:2), Isten a Fiú (Mt 1:23, Jn 1:1,18, 10:30, 20:28, Róm 9:5, Fil 2:6, Kol 2:9, Tit 2:13, 1Jn 5:20, 2Jn 9), Isten a Szentlélek (Csel 5:3-4, 16:6-10, 1Kor 12:4-6)

csak erről a három személyről tudjuk elmondani, hogy természeténél fogva olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely csak Istené lehet, és hogy olyasmit tesz, amit csak Isten tehet.

3. A tan bibliai alapja

A tan bibliai alapja, hogy a kizárólag Istent jellemző tulajdonságok, és kizárólag Isten által véghez vihető tettek az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről is elmondhatók:

Egyedül Isten Úr és Király (5Móz 10:17, Zsolt 136:3, Jer 10:10, Csel 17:24, 1Tim 1:17, 6:15, Jel 1:8, 11:17). Úr és Király az Atya (Mt 11:25, Jak 3:9), a Fiú (Lk 1:43, 2:11, 13:15, Jn 20:28, Csel 2:36, Róm 1:4, 10:9, 1Kor 1:9, 8:6, 12:3, Fil 2:9-11, Kol 3:24, 1Tim 6:14-15, Júd 4, Jel 17:14, 19:13-16) és a Szentlélek (1Kor 6:17, 2Kor 3:17), mégsincs három Úr és Király, csak egy.

Egyedül Isten örökkévaló és halhatatlan (Ézs 40:28, Zsolt 90:2, Róm 1:23, 16:26, 1Tim 1:17, 6:16). Örökkévaló, halhatatlan az Atya (Jn 5:26), a Fiú (Mt 28:20, Jn 5:26, 8:58, 17:5, Zsid 7:21-28, 13:8, Jel 1:18) és a Szentlélek (Zsid 9:14), mégsincs három örökkévaló, halhatatlan Isten, csak egy.

Egyedül Isten szent (3Móz 19:2, 1Sám 6:20, Ézs 6:3, 1Pt 1:15, Jel 4:8, 15:4). Szent az Atya (Jn 17:11), a Fiú (Lk 1:35, Jn 10:36, Mk 1:24, Csel 2:27, Jel 3:7) és a Szentlélek (Lk 4:1, Csel 10:38, Jn 20:22, 1Kor 12:3, 2Pt 1:21), mégsincs három szent Isten, csak egy.

Egyedül Isten mindenütt jelen levő (Zsolt 139:8-10, Péld 15:3, Csel 17:27-28). Mindenütt jelen levő az Atya (Mt 6:6, Jn 14:11, 2Jn 9), a Fiú (Mt 18:20, 28:20, 2Kor 13:5, Kol 1:17, 2:6, Zsid 1:3) és a Szentlélek (Zsolt 139:7, Jn 14:17), mégsincs három mindenütt jelen levő Isten, csak egy.

Egyedül Isten mindentudó (1Kir 8:31-32, Zsolt 44:21-22, 94:9-10, 139:2, Jób 21:22, Dán 2:20, Róm 11:33-34). Mindentudó az Atya (Mt 6:4,32, 10:29-30), a Fiú (Lk 2:46-47, Jn 2:25, 4:19,29, 16:30, 21:17, Kol 2:3, Mt 25:31-45, Zsid 4:12-13) és a Szentlélek (Ézs 11:2, 40:13, Dán 4:6, Jn 14:26, 16:13, 1Kor 2:10-11), mégsincs három mindentudó Isten, csak egy.

Egyedül Isten mindenható (1Móz 17:1 2Móz 6:3, Zsolt 72:18, Mt 19:26, 1Tim 6:15, Jel 11:17, 19:6). Mindenható az Atya (Mk 14:36, 2Kor 6:18), a Fiú (Mt 28:18, Jn 3:35, 5:19, Zsid 1:3, Jel 1:8) és a Szentlélek (Jób 33:4, Zak 4:6, Lk 1:35), mégsincs három mindenható Isten, csak egy.

Egyedül Isten dicsőséges (Zsolt 24:8, Ézs 6:3, 42:8, 60:1-2, Róm 1:21, 11:36, Jel 4:11, 19:1). Dicsőséges az Atya (Mt 16:27, Róm 6:4,15:6, Fil 4:20, Ef 1:17), a Fiú (Jn 1:14, 12:23, 13:31-32, 17:4, Zsid 1:3, 13:21, 1Pt 4:11, 2Pt 1:16-17, 3:18, 1Kor 2:8, 2Kor 4:3-6, Jak 2:1, Jel 5:12) és a Szentlélek (1Pt 4:14, 2Kor 3:18), mégsincs három dicsőséges Isten, csak egy.

Egyedül Isten a teremtő (1Móz 1:1, Neh 9:6, Zsolt 102:26, Ézs 44:24, 45:12,18, Csel 7:49-50, 17:24, Zsid 11:3). Teremtő az Atya (Ef 3:14-15), a Fiú (Jn 1:1-4, Kol 1:16, Zsid 1:2) és a Szentlélek (1Móz 1:2, Jób 33:4, Zsolt 104:30), mégsincs három teremtő Isten, csak egy.

Egyedül Isten a gondviselő (Zsolt 33:19, 55:23, 68:20, 145:13-16, Jób 12:10, Csel 14:17, 27:24-25, Fil 4:19, 1Pt 1:5). Gondviselő az Atya (Mt 5:45, 6:11,26,31-33, 10:29-30, Csel 17:24-25), a Fiú (Jn 10:10-11, Róm 8:35, Kol 1:17, Zsid 1:3) és a Szentlélek (Zsolt 104:30, Jób 34:15, Gal 5:25), mégsincs három gondviselő Isten, csak egy.

Egyedül Isten a Biblia ihletője (2Móz 20:22, 24:4, Jer 30:2, Ézs 30:8, Róm 3:2, Kol 1:25, 1Thessz 2:13). Ihlető az Atya (Jn 8:28, 12:49-50, 17:17, 2Jn 4), a Fiú (Jn 1:14, 16:12-15, Zsid 1:1-2) és a Szentlélek (4Móz 11:25, Mt 22:43, Ef 3:2-5, 1Tim 4:1, 2Pt 1:20-21, Jel 14:13), mégsincs három Bibliát ihlető Isten, hanem

Egyedül Isten támaszt fel (5Móz 32:39, 2Kor 1:9, 4:14, Zsid 11:19, Kol 2:12). Feltámaszt az Atya (Jn 5:21), a Fiú (Jn 5:21, 6:39-40, 11:25, Fil 3:8-11, Kol 2:13, 3:3) és a Szentlélek (Róm 8:11), mégsincs három Isten, aki feltámaszt, csak egy.

Egyedül Isten ítél meg (1Móz 18:25, Zsolt 96:13, 130:3-4, Mk 2:7, Róm 2:1-8,15-16, 14:10, 1Pt 4:5, Jel 20:11-15). Megítél az Atya (1Pt 1:17, Mt 10:32-33), a Fiú (Mt 25:31-33, Jn 5:22-23,27, Csel 17:31, 2Kor 5:10, 2Tim 4:1) és a Szentlélek (Ézs 4:4, Jn 16:8), mégsincs három megítélő Isten, csak egy.

Egyedül Isten üdvözít (Ézs 43:11, 63:16, Mt 19:25-26, Csel 2:47, 20:28, Tit 2:11, Júd 25, Jel 7:10 19:1). Üdvözít az Atya (1Jn 4:14, Jn 3:16, 17:4, 18:11), a Fiú (Mt 26:28, Jn 1:29, 4:42, Csel 4:10-12, Tit 3:6, Zsid 5:9, 7:25, 1Jn 4:14) és a Szentlélek (Zsid 9:14, Tit 3:5), mégsincs három üdvözítő Isten, csak egy.

Egyedül Isten nyilvánít igazzá (Róm 3:30, 4:6, 8:33). Igazzá nyilvánít az Atya (nincs konkrét ige, de vö. Róm 5:10), a Fiú (Róm 5:9, 10:4, Gal 2:17, 1Kor 1:30, 2Kor 5:19-21) és a Szentlélek (1Kor 6:11, Gal 5:5), mégsincs három igazzá nyilvánító Isten, csak egy.

Egyedül Isten szentel meg (2Móz 31:13, 1Thessz 5:23, 2Kor 7:1). Megszentel az Atya (Jn 17:17), a Fiú (Zsid 10:14, Ef 5:25-27, 1Kor 1:30) és a Szentlélek (Róm 15:16, 1Kor 6:11, 2Thessz 2:13, 1Pt 1:2), mégsincs három megszentelő Isten, csak egy.

Egyedül Isten teremt újjá (Jn 1:12-13, 1Jn 3:9). Újjáteremt az Atya (1Pt 1:3), a Fiú (2Kor 5:17, Gal 6:15, Ef 2:15) és a Szentlélek (Ez 36:25-27, Jn 3:3-8, Tit 3:5), mégsincs három újjáteremtő Isten, csak egy.

Egyedül Isten lakik a hívőben (2Pt 1:4, 1Jn 3:24, 4:12,16). A hívőben lakik az Atya (2Jn 9), a Fiú (2Kor 13:5, Ef 3:17, 1Jn 5:12, 2Jn 9) és a Szentlélek (Jn 14:17, Róm 8:11, 1Kor 6:19), mégsem három Isten lakik a hívőben, csak egy.

Egyedül Isten imádandó (2Móz 20:4-5, Ézs 45:23, Mt 4:10, Jn 4:24, 1Kor 14:25, Jel 4:9-10, 19:10, 22:9). Imádandó az Atya (Jn 4:23-24), a Fiú (Jn 5:23, 9:35-38, Fil 2:6-11, Zsid 1:5-6) és a Szentlélek az Atyával és a Fiúval együtt (nincs konkrét ige, de vö. Jn 4:23-24, 2Kor 3:17, Mt 28:19), mégsincs három imádandó Isten, csak egy.

4. A három személy viszonya

A Háromság tagjai gyakran együtt, de külön személyként említtetnek (Mt 3:16-17, 28:19, Jn 14:16-17, 16:13-15, 1Kor 12:4-6, 2Kor 13:13, 1Pt 1:2, Ef 1:3-14, 4:4-6, Tit 3:4-6). A Háromság tagjai azonban nem csupán Isten megszemélyesítései, hiszen egymásról mint külön személyről beszélnek, illetve egymással is valóságosan kommunikálnak (Jn 16:13-14, Róm 8:26-27, Jel 22:16-17). A három isteni személy Jézus Isten és ember voltához hasonlóan egyszerre megkülönböztethető és szétválaszthatatlan. Ennek az emberfeletti valóságnak persze egyszerre mindig csak az egyik oldalát tudjuk felfogni:

az Atya és a Fiú megkülönböztethető (Jn 3:16, 5:20, Zsid 5:7-9) és szétválaszthatatlan (Jn 10:30, 14:8-11),

az Atya és a Lélek megkülönböztethető (Jn 14:16-17, Róm 8:26, 1Kor 2:10-11) és szétválaszthatatlan (Róm 8:14-15),

a Fiú és a Lélek megkülönböztethető (Jn 14:16, 16:7) és szétválaszthatatlan (1Kor 6:17, 2Kor 3:17, Gal 4:6, Zsid 10:29).

5. A három személy összhangja

A Háromság tagjai közötti alá-fölé rendeltség (Jn 16:13-14, 1Kor 15:28) a megváltás művében betöltött sajátos feladatukból következik, és a személyek tökéletes összhangjára, illetve egymástól való tökéletes függésére mutat (nem az Atyát, hanem a Fiút feszítették meg, nem a Lélek, hanem az Atya küldte a Fiút stb.):

ezért a Fiú csak az Atya iránti engedelmességgel bizonyíthatta, hogy ő Isten Fia: mert az Atya tetteit teszi és az Atya szavait mondja (vö. Jn 5:19.30, 6:38, 7:16, 12:48-50, 14:10-11, Lk 4:18:21, Zsid 5:7-9),

ezért a tanítványok a Szentlélekről azért ismerhették fel, hogy ő a Krisztus Lelke, mert a Jézustól kapott mondanivalójával Jézust dicsőítette (Jn 16:13-14, 1Kor 12:3).

6. A Háromság illusztrálása

Istennek a teremtett világból vett eszközökkel való illusztrálása csak egyoldalúra sikerülhet. Az egységét vagy a háromságát külön-külön lehet illusztrálni, de ezeket együtt nem. A képi ábrázolására tett kísérletek mindig torzókat eredményeznek, a teremtett világból vett naiv szemléltető példák nem tudnak Róla megfelelő képet adni (vö. 2Móz 20:4). Az emberi logikába vagy képzeletbe beleférő "Isten" ugyanis csak az emberi fejekben létező bálvány (Csel 17:29).

7. A háromságtan fontossága

Először is a tan elválaszthatatlan Isten egyik alapvető tulajdonságától. Ha Isten csak egy személyként létezne, nem lehetne az, aki. Isten ugyanis szeretet (1Jn 4:8), a szeretet viszont viszonyfogalom, és ha Isten csak egy egyedülálló lény lett volna a világ megteremtése előtt, akkor teremtményei nélkül nem lehetne maga a szeretet, szüksége lett volna másokra, hogy az legyen, aki. Isten azonban egyrészt a Mindenható, önmagában elegendő, másra nem szoruló Isten. Másrészt az Istenségen belül mindig is három személy volt, akik között már a világ megteremtése előtt is tökéletes szeretet létezett. Mégis csak az Újszövetségben, a Fiú és a Lélek külön isteni személyként való megjelenésekor lehetett kimondani, hogy "Isten szeretet" (1Jn 4:16)

Másodszor a tan elválaszthatatlan a megváltástantól. Mi bűnösök vagyunk, Isten pedig igazságos. Bűneinket vagy rajtunk kéri számon (igazságosan megtorolja), vagy a saját kárára vesz önmagának elégtételt (Ő maga ad engesztelést), és megbocsát (elengedi a tartozást). Ha Isten engesztelés, jóvátétel nélkül "csak úgy" megbocsátana, nem lenne igazságos. Mivel Őellene vétkeztünk, Tőle kell bocsánatot kapnunk, de senki sem késztetheti Őt megbocsátásra, és egyetlen teremtmény (ember, állat, angyal) sem adhat engesztelést a Teremtőnek önmagáért vagy egy másik teremtményért. Az állatáldozatok csak ideiglenesek voltak, és nem tudták megtisztítani a lelkiismeretet (Zsid 10:2-4). Ha Isten önkényesen kijelölt volna egy ártatlan teremtményt (pl. angyalt) az emberek helyett való bűnhődésre, akkor ezzel azt bizonyította volna, hogy igazságtalan, magától képtelen megoldani a helyzetet, és valójában ennek az angyalnak lennénk hálásak a bocsánatért, nem Istennek. Ha egy angyal magától jelentkezett volna bűnbaknak, akkor is ugyanez a helyzet lett volna: Isten igazságtalan lett volna, magától képtelen megoldani a helyzetet, és ráadásul még tartozik is egyik teremtményének, akinek a többi hálásabb lehet, mint neki... Isten azonban emberré lett Jézusban, és a kereszten "Isten … a saját vérén" váltotta meg egyházát (Zsid 9:12, Csel 20:28 vö. Jel 1:17-18). Isten igazságos, de úgy szeretett is minket, hogy nem akart minket büntetni: amikor a Fiú Jézusban emberré lett, a kereszten engesztelést szerzett az Atyának, mindez "Istenen belül" történt. Ha Isten nem Háromság lenne, nem lehetnénk megváltva úgy, hogy Isten mindenható marad, érvényt szerez az igazságnak, szeretete valóságos, és az egészért csak neki lehetünk hálásak.

Harmadszor a tan elválaszthatatlan a keresztény etikától. Az Istenség lényén belüli tökéletes kapcsolat példaadó a számunkra. Ahogy az Atya szerette a Fiút, úgy szeretett minket a Fiú, és nekünk is ezzel a szeretettel kell szeretnünk egymást (Jn 15:9-12). Ezt a szeretetet pedig a személyek isteni és személyes volta, illetve a Szentlélek munkálkodása teszi valóságossá, átélhetővé és továbbadhatóvá.

Mi a háromságtan eredete?

A Britannica Hungarica ezt írja: „ A »szentháromság« szó vagy az erről kifejezett tanítás hiányzik az Újszövetségből, de Jézus és követői sem kívánták tagadni az ószövetségi hitvallást (Semá): »Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr!« (MTörv 6,4) . . . A dogma . . . csak fokozatosan fejlődött ki több évszázadon át, heves viták közepette . . . a IV. század végén . . . a szentháromságtan megkapta klasszikus megfogalmazását, melyen azóta sem változtattak” (XVII. köt., 146. o.).

A New Catholic Encyclopedia kijelenti: „ Az »egy Isten három személyben« megfogalmazás a IV. század vége előtt nem lett szilárdan lefektetve, és egyáltalán nem volt szerves része a keresztény életnek és hitvallásnak. De pontosan ez a megfogalmazás volt az, amelyre elsőként használták a háromság dogmája címet. Az apostoli atyák körében még csak távolról sem volt ilyen felfogás, illetve elképzelés” ([1967] XIV. köt., 299. o.).

A The Encyclopedia Americana így ír: „ A keresztény hit a judaizmusból ered, a judaizmusra pedig szigorúan az egyistenhit jellemző. Az út, amely Jeruzsálemből Niceába vezetett, aligha mondható egyenesnek. A negyedik század háromságtana egyáltalán nem volt az isteni természetről szóló korai keresztény tanítás tükörképe; ellenkezőleg, eltérés volt attól a tanítástól” ([1956] XXVII. köt., 294L. o.).

A Nouveau Dictionnaire Universel szerint „úgy tűnik, hogy a platóni háromság — mely pusztán újrarendszerezése a korábbi népek idejére visszavezethető régebbi háromságoknak — nem más, mint bizonyos tulajdonságok racionális filozófiai háromsága, amely életre hívta a keresztény egyházakban tanított három hiposztázist, vagyis isteni személyt . . . Ennek a görög filozófusnak [Platónnak, i. e. negyedik század] a felfogása az isteni háromságról . . . minden ókori [pogány] vallásban megtalálható” ([Párizs, 1865—1870] M. Lachâtre szerkesztésében, 2. köt., 1467. o.).

John L. McKenzie, S. J., a Dictionary of the Bible című művében ezt írja: „ A személyek háromsága az egységes természeten belül a »személy« és a »természet« kifejezésekkel, azaz gör. [görög] filozófiai fogalmakkal határozhatók meg; ezek a kifejezések tulajdonképpen nem találhatók meg a Bibliában. A háromsághívők meghatározásai hosszas viták után születtek meg, amelyek során ezeket és más fogalmakat is, például a »lényeg« és a »szubsztancia« fogalmát néhány teológus helytelenül Istenre vonatkoztatta” ([New York, 1965] 899. o.).