Mi a tékozló fiú c. történet tanulsága?

A történetben szereplő apához hasonlóan Isten is tárt karokkal várja azokat, akik megbánták bűneiket. Az idősebb fiú magát tartja a jobb gyermeknek, de az, hogy képtelen elfogadni öccsét már figyelmeztető jel: a farizeusokhoz hasonlóan ő is csak betartja a törvényeket, de nem érzi át őket.

Mi is most vettük:)

Kedves Kérdésfelvető!

A tékozló fiúról szóló példázat bemutatja, hogy Isten miként bánik azokkal, akik miután megtapasztalták szeretetét, hagyják, hogy a kísértő rájuk kényszerítse a maga akaratát. A kisebbik fiú megunta az atyai ház fegyelmét. Úgy érezte, hogy korlátozza szabadságát. Az apja szeretetét és gondoskodását félremagyarázta. Elhatározta, hogy azt csinálja, ami jólesik, nem érez semmilyen kötelezettséget, és nem tanúsít semmi hálát apja iránt. Apja vagyonában viszont a fiú jogán akar osztozni. Az örökséget, amely csak apja halála után illetné meg, most akarja megkapni. A jelen örömeit hajszolja, mit sem törődve a jövővel. Miután megkapta az örökségét, elmegy "messze vidékre". Azt tehette, amit akar, elhitette magával, hogy szíve vágya teljesült. A rossz társaságban egyre mélyebbre süllyedt a bűnben, és eltékozolta "vagyonát, mivelhogy dobzódva él". A Biblia beszél olyan emberekről, akik magukat "bölcseknek vallván, balgatagokká lettek" (Róm 1:22). Ez történt a példázatbeli ifjúval is. A vagyont, amelyet önzően kikövetelt paráznákra fecsérelte. Ifjú élete kincseit elvesztegette. Közben súlyos éhínség támadt azon a vidéken, és a fiú nélkülözni kezdett. Elszegődött egy ott lakóhoz, aki elküldte a mezőre, hogy disznókat legeltessen. A zsidók ezt tartották a legalantasabb és legmegalázóbb foglalkozásnak. A szabadságával büszkélkedő ifjú rabszolgasorba jutott, a legsúlyosabb szolgaságba, mert "saját bűnének köteleivel kötöztetik meg" (Péld 5:22). E sivár, éhség sújtotta vidéken a földön ülve, társtalanul a disznók között szívesen jóllakna az állatok táplálékául szolgáló hulladékkal. Mind eltűntek mellőle a szerencsés napjaiban körötte nyüzsgő, számlájára evő-ivó vidám cimborák. Lelkiismerete elhallgatott, érzékei eltompultak, és azt hitte, hogy boldog. Most pedig üres zsebbel, éhesen, megalázottan, erkölcsi terheltséggel, gyenge és megbízhatatlan akarattal, nemesebb érzékeit látszólag elveszítve, a legnyomorultabb a halandók között. Milyen találóan rajzolja meg e példázat a bűnös állapotát! A szerető Isten körülveszi áldásaival, de a bűnös - akit csak vágyainak kielégítése és a vétkes élvezetek érdekelnek - semmit sem kíván jobban, mint Istentől független életet élni. A hálátlan fiúhoz hasonlóan jogot formál Isten minden áldására, és természetesnek veszi, ha megkapja. Nem hálás érte, és nem igyekszik szeretettel rászolgálni. Ahogy Kain, aki Isten színe elől menekülve keresett magának otthont, miként a "messze vidékre" csatangoló tékozló fiú, Istenről elfeledkezve keresik a bűnösök a boldogságot. (Róm 1:28).

Bármi is a látszat, minden énközpontú élet elfecsérelt élet. Aki megkísérel Isten nélkül élni, tékozolja javait. Elvesztegeti az értékes éveket, eltékozolja értelmi, érzelmi és lelki képességeit, és sáfárságának csődje örök életébe kerül. Aki elkülönül Istentől, hogy önmagának szolgálhasson, az az önzés rabja. Az ember, aki megteremtésekor alkalmas volt az angyalok társaságára, a világ és a test szolgálatába állt. Minden önző ember ide jut. Ha ezt az életformát választottad, tudd meg, hogy arra költesz, ami nem kenyér, és azért dolgozol, ami nem elégíthet ki! Egyszer majd ráébredsz mélyre süllyedt állapotodra. Magányodban, a messze vidéken nyomorúságodat érezve, kétségbeesve felkiáltasz: "Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből"? (Róm 7:24). A prófétai kijelentés egyetemes igazságot hordoz: "Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve! Mert olyanná lesz, mint a hangafa a pusztában, és nem látja, hogy jó következik, hanem szárazságban lakik a sivatagban, a sovány és lakhatatlan földön" (Jer 17:5.6). Isten "felhozza az Ő napját mind gonoszokra, mind a jókra és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak" (Mt 5:45); de az ember elbújhat a napfény és az eső elől. A szerető Isten még mindig sóvárog a tőle elfordult ember után. Mindent megkísérel, hogy visszahozza az atyai házba. A tékozló fiú nyomorult állapotában "magába szállt". Megtört az a megtévesztő befolyás, amellyel Sátán fogva tartotta. Meglátta, hogy szenvedése saját oktalanságának következménye, és így szólt: "Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz." A tékozló fiúnak, bármilyen nyomorult is volt, reménységet adott az a tudat, hogy atyja szereti. A szeretet vonzotta haza. Isten szeretetének biztos tudata hajtja vissza a bűnöst Istenhez. "Az Istennek jósága téged megtérésre indít"(Róm 2:4). A fiú elhatározta, hogy megvallja bűnösségét. Elmegy atyjához, és ezt fogja mondani: "Vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam." De ezt is hozzáteszi - jelezve, hogy milyen korlátozott fogalmai vannak atyjáról: "Tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy." Otthagyta a disznónyájat, a moslékot, és hazaindult. A gyengeségtől remegve, az éhségtől bágyadtan, de szapora léptekkel iparkodott haza. Nincs mivel elrejtenie rongyait, de gyötrelme legyőzte büszkeségét, és sietett, hogy szolgai állásért könyörögjön atyánál, ahol egykor fiaként élt. A vidám, meggondolatlan ifjú, amikor kilépett atyja kapuján, még csak nem is álmodta, hogy milyen fájdalom és sóvárgás mardossa atyja szívét. Amikor féktelen társaival együtt táncolt és dőzsölt, nem gondolt arra az árnyra, amely otthonára borult. És most, amikor fáradt, nehéz léptekkel halad az úton hazafelé, nem tudja, hogy valaki figyeli, jön-e már. És amikor még "távol volt", az atya észreveszi. A szeretet jó megfigyelő. A bűnös évek torzításai sem tudták a fiú kilétét elrejteni atyja elől. "Megesék rajta a szíve, és odafutván, a nyakába esék", és csüngött rajta hosszú, meleg öleléssel. Az apja nem akarta, hogy fiát nyomora és rongyai miatt megvetés érje. Saját válláról veszi le a díszes köntöst, beborítja vele fia lesoványodott testét, és a fiú elzokogja bűnbánatát: "Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened; és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hívattassam." Az atya magához szorította és hazavitte. A fiúnak nincs alkalma arra, hogy szolgának ajánlkozzék. Ő az atya gyermeke. Elhalmozták a ház legértékesebb dolgaival; a szolgák tisztelik, és szolgálni fogják.

Az apa így szólt a szolgákhoz: "Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk. Mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vigadni." Nyughatatlan fiatalságában a tékozló fiú könyörtelennek és szigorúnak tartotta atyját. Milyen másként látja most! Hasonlóan éreznek mindazok, akiket Sátán megtévesztett. Istent keményszívűnek és szigorúnak tartják. Úgy tekintenek Istenre, mint aki keresi, hol találhat kifogást, mikor marasztalhat el valakit, és aki nem hajlandó magához engedni a bűnöst, ameddig valamilyen jogos ürüggyel megtagadhatja tőle a segítséget. Törvényét akadálynak tartják, amellyel boldogságukat korlátozza, terhes igának, amelytől szívesen megszabadulnának. Akinek azonban Krisztus szeretete megnyitotta a szemét, az meglátja, hogy Isten könyörülő Isten. Nem tartja zsarnoknak és könyörtelennek, hanem atyának, aki vágyik magához ölelni bűnbánó fiát. A példázatban nem olvassuk, hogy a tékozló fiút gúnyos megjegyzés vagy szemrehányás érte volna bűnei miatt. A fiú érzi, hogy az atya örökre megbocsátotta és elfelejtette múltját. Isten is ezt mondja a bűnösnek: "Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet" (Ésa 44:22). "Megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem" (Jer 31:34). "Hagyja el a gonosz az ő útát, és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban." "Azokban a napokban és abban az időben, azt mondja az Úr, kerestetik az Izrael bűne, de nem lesz; a Júda vétkei, de nem találtatnak" (Ésa 55:7; Jer 50:20).

Micsoda ígéret! Isten kész elfogadni a megtérő bűnöst.

A példázatban eddig nincs egy disszonáns hang sem, amely megzavarná az osztatlan örömet. Most azonban Krisztus másféle lelkületről tesz említést. Amikor a tékozló fiú hazajött, az idősebb fiú "a mezőn volt: és mikor hazajött, közelgetett a házhoz, hallotta a zenét és táncot. És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozta, mi dolog az? Az pedig mondta néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharagudott és nem akart bemenni." Az idősebb fiú nem osztozott az atya aggodalmában, és nem leste, hogy

öccse jön-e már. Ezért nem osztozik az atya örömében sem, amikor a tévelygő hazatér. Az örvendezés hallatán semmi örömet nem érez. Egy szolgától megkérdezi, hogy miért ez az ünnepség, és a válasz felkelti irigységét. Nem megy be, hogy üdvözölje elveszett testvérét. Sérti a tékozló iránti kedvesség. Amikor az apa kijön, hogy megintse, a fiú gőgös és gyűlölködő természete megmutatkozik. Azt hangoztatja, hogy élete atyja házában a viszonzatlan szolgálat körforgása, és ezt most kicsinyeskedve szembeállítja a hazatérő fiú iránti megkülönböztetett bánásmóddal. Ezzel elárulja, hogy szolgálata inkább szolgai, mint gyermeki. Amikor élvezhette volna atyja közelségét, inkább azon a hasznon járt az esze, amely elővigyázatos életéből fakad. Szavai arról árulkodnak, hogy ezért mondott le a bűn örömeiről. Ha pedig az apa most kisebbik fiát is részesíti ajándékaiban, méltánytalan vele, az idősebbel. Irigyli testvérétől az apa jóindulatát. Világosan kifejezésre juttatja, hogy az atya helyében nem fogadta volna be a tékozlót. Még testvérének sem ismeri el. Csak hidegen "a te fiad"-nak mondja. Az apa szeretettel bánik vele is. "Fiam - mondja -, te mindenkor énvelem vagy, és mindenem a tiéd!" Hiszen az évek során, amíg öcséd járta a világot, te élvezhetted társaságomat! A gyermekek mindenben dúslakodtak, ami boldogságot adhat. A fiúnak nem lett volna szabad felvetni a jutalom és ajándék kérdését. "Mindenem a tiéd!" Neked csak bíznod kell szeretetemben, és elfogadnod az ajándékot, amelyet oly bőven mérek. Az egyik fiú egy időre elhagyta családját, és nem vett tudomást az atya szeretetéről. De most visszatért, és az öröm árja elűzött minden nyugtalanító gondolatot. "Ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott." Ráébredt-e az idősebb fiú arra, hogy milyen kicsinyes és hálátlan? Megértette-e, hogy jóllehet öccse gonoszul cselekedett, akkor is a testvére? Megbánta-e irigységét és könyörtelenségét? Krisztus erről hallgatott, mert a történet, amelyről a példázat szól, még játszódott. Krisztus hallgatóinak kellett eldönteniük, hogy miként végződjék.

Az idősebb fiú a Jézus-korabeli, megtérni nem akaró zsidókat és minden kor farizeusait ábrázolja. A farizeusok megvetik az általuk vámszedőnek vagy bűnösnek tartott embereket. Mivel nem követnek el látványos bűnöket, önigazultak. Krisztus saját érveiket fordította e gáncsoskodók ellen. Mint a példázatban szereplő idősebb fiú, különleges kiváltságokat kaptak Istentől. Isten családjában a fiú helyére tartottak igényt, de lelkükben béresek voltak. Nem szeretetből szolgáltak, hanem a jutalom reményében. Szemükben Isten szigorú gazda volt. Látták, hogy Krisztus felkínálja a vámszedőknek és bűnösöknek kegyelmi ajándékát ingyen - azt az ajándékot, amelyet a rabbik csak fárasztó munkával és vezekléssel próbáltak megszerezni -, és megsértődtek. A tékozló hazatérése, amely örömmel töltötte el az Atya szívét, csak irigységet keltett bennük.

Remélem tudtam segíteni!

Üdvözlettel: Péter

(Bibliaház Gödöllő)

tékozló fiú: példabeszéd Isten irgalmasságáról (Lk 15,11-32).

II. János Pál pápa a Dives in misericordia c. enc-jában hosszasan elemzi a tékozló fiú tört-ét (31-38. p.):

[link]