Kedves keresztények! Hogy jobb nevelni egy gyereket?

Mindenekelőtt példamutatással, szeretettel. És természetesen mindenre, ami felvetődik, őszinte, a kor értelmi szintjének megfelelő válasszal. Továbbá minden fel nem vetődő dolgot (szellemit, természetit, gyakorlatit, elméletit), amit a kor szerint illik tudni, el kell magyarázni. A magyarázat sokszor nem szó, hanem tett. A gyerek úgy is tudja, mit jelent és miért. Ha így tanították, meg fogja kérdezni, ha valami nem világos.

Az élet minden részletéről beszélünk, ha előjön, nem kell azt kategorizálni. A családi élet szeretetét nem lehet megtanítani, csak szerető szülőktől - mint a világ legtermészetesebb dolgát - ellesni. Így válik magabiztos, önbizalommal telt, de nem öntelt ifjúvá, aki pontosan tudni fogja (sőt természetesnek tartja) az idejének harmonikus megosztását munka, magánélet, család és közösség között. Hogy a kapott génjei mivé fejlődnek, az a családjában dől el, döntően a megtapasztalt életviteltől. Mert még az iskolai, társasági viszonyulását is ezzel méri, kisebb a veszélye rossz hatások befolyásának. Ha mégis, elég a figyelmet felhívni, a potenciális veszélyre rámutatni. A feldolgozás a gyereké, mert helyette soha nem dönthetünk. Maximum tanácsot adhatunk. Ettől lesz erős.

Kihúznám a kérdésből a keresztény szó, mert a válaszom vallástól függetlenül mindenkire vonatkozik.

A család a társadalom alapegysége. Ha számíthatsz a családodra és ők is rád, ha jó a kapcsolatod velük, félig már nyert ügyed van. Ha nincsen családod vagy nem jó a viszony velük, vagy nem számíthattok egymásra, akkor egyedül állsz a világban, legfőképpen csak magadra számíthatsz, ami egy csomó járulékos nehézséget von maga után.

A család egy felbecsülhetetlenül nagy kincs. Néha felteszik itt azt a kérdést, hogy ciki-e az, ha az ember huszonévesen még a szüleivel él. Nos, nem, sőt. Az a hülyeség, amikor albérletbe megy, holott a családjával is lakhatnak. Fölösleges kiadás, macera, minden.

A családoknak összetartóbbaknak kéne lenniük.