Miért vagytok teisták, vallásosak?

Gyerekként azért, mert ebben nőttem fel, és nagyon közel éreztem magamhoz Istent. Több olyan eset is történt velem, hogy erősen éreztem, hogy mellettem van.

Felnőttként kicsit eltávolodtam tőle, de azért még most is a részem és még ígyis sokszor segít, ha kérem. Másrészt, felnőtt fejjel sokszor belegondoltam a világ irdatlan nagyságába, és abba, hogy minden anyag és energia meghatározott törvényszerűség szerint viselkedik, és nem is tehet másként. Kell lennie egy eredendő erőnek, ami előtt minden meghajol.

A másik dolog amiért hiszek Istenben, az egy nagyon egyszerű filozófiai gondolat. Azt gondolom, hogy a kiindulópont az, hogy nem létezik semmi. Se tér, se idő, se anyag, se energia, semmi! Ez az alapállapot. Az, hogy én ebből a hatalmas semmiből ide születtem a valamibe és most vagyok, és azt látom, hogy rajtam kívül mennyi minden van, és az a sokminden micsoda rendszerben van, arra enged következtetni, hogy Isten is van. Hisz ha nem lenne, akkor miért lenne bármi is? Csak úgy, hogy legyen? Minden cél nélkül? Nem tudok ebben hinni.

Amikor olvasom a Bibliát akkor érzem, hogy átjár valami. Hogy mégsem vagyok egyedül a világban, hogy nekem is vannak céljaim/küldetéseim, hogy én is tudok más embereken segíteni és tényleg öröm jót cselekedni...

Kérem ne pontozzatok le, én tényleg így érzem :)

Talán én vagyok lehangoló ünneprontó, de senki sem várhatja el és nem is kérhetik hogy olyanban higgyek akit életemben nem láttam, elképzelni sem tudom

Sokan azt gondoljátok biztosan, hogy milyen gyerekes gondolkodás már ez, de én így érzem, és a legbiztosabb ha magamban hiszek, az után pedig abban amit már láttam

A létünk pedig pusztán az evolúció kifinomulását jelenti, eljön majd az az idő amikor félig emberek félig robotok leszünk, mert ennyire okosodik a fajunk

20/F

Én már kiskorom óta hiszek Istenben. Aztán ahogy kutattam Ő utána (Biblia olvasás, videók a neten), egyre valóságosabbá vált számomra.

Aztán elfogadtam Jézust is Uramnak, megváltómnak és reménykedem abban, hogy a mennybe kerülhetek halálom után.

A hit igazából egy nagyon személyes tapasztalat.

Engem mindig is így neveltek és megismertették velem, hogy az élet igazából úgy lehet teljes, ha van egy magasabb "dolog", ami mozgatja. Filozófiai témájú tanulmányban olvastam erről egy jó megfogalmazást: ha elfogadjuk, hogy ez a világ egy értelmes rendszer, akkor ebből következően az értelmes rendszer egy értelmes alkotót meglétét teszi szükségessé.

Másfelől a hit nem egy egyéni passzió, hanem egy közösségi tevékenység. Mivel én azt vallom, hogy ha Isten létezik és ő alkotott minden embert, akkor innentől kezdve az én szememben minden ember érték. Szerintem ez a társadalom működésének alapja, enélkül önző, egoista lények leszünk. Nyilván nem kell ahhoz vallásosnak lenni, hogy tiszteljük a másikat, de valahol Isten léte adja meg minden ember személyi méltóságát, különben akár nagyon intelligens állatok is lehetnénk, aztán akkor nem is számít a másik igazán, nyugodtan le is tiporhatjuk egymást... De én inkább a másik utat választom.

Én is hasonlóan vagyok, gyerekkoromban megismertették velem, aztán mellette ragadtam. Mert csodás élményeket adott: szentségimádásokban, közös imákban, közösségekben megéreztem a jelenlétét. Érzem és tudom, hogy mellettem van és segít, s ennél megnyugtatóbb dolgot elképzelni sem lehet.

A kereszténységben megtaláltam a világ teljességét. Úgy érzem, ez a vallás az "igaz", mert ennek az Istenképe igazodik a leginkább a tapasztalataimhoz. Nyilván azelőtt is keresztény voltam, hogy ezzel szembesültem volna, de még sem lökődtem ki felnőttként, mert _tudok_ hinni ennek a vallásnak az Istenében.

Egyetemre járok, méghozzá elég "nagy" dolgokról, a világegyetemről is tanulok, mert földtudomány alapszakon tanulok geofizikát. És ez bitang nehéz dolog! Mert ahogy az orvos az embernél meglát minden apró működési összefüggést, úgy én is érteni kezdtem a világegyetemet, s valahogy nem akaródzott beleférni a Jóisten. A "hézagpótló" Istenkép (ez egy teológiai fogalom, elég érdekes, sokan úgy hisznek Istenben, hogy ami megmagyarázhatatlan, az az Isten, de ez nem túl szerencsés) már nem engedte be, mert egyre kevesebb lett a hézag.

De aztán egy tanárom órája helyrerakott. Nem mondom, hogy újra megtértem, mert ez idő alatt sem lettem "kevésbé" vallásos, csak volt bennem egy ellentmondás. De Ferencz Csaba megmutatta nekünk egy órán, hogy mennyire "véletlenszerű" az egész, hogy milyen hihetetlen magasszintű pontosság van a rendszerben, s mennyire nem lehetne eltérni sok ténytől egy kicsit sem, mert akkor már nincs értelmes élet... És akkor ide "került" bennem a Jóisten képe: az a csodája, hogy ezt megalkotta. A teremtés szépsége itt nyilvánul meg: ez a hatalmas gépezet a maga bonyolultságával mégis egyszerűen _tényleg_ működik. Csodás... :)

Szóval ezért vagyok én vallásos :)