Ismeri, érti a Bibliát valaki közületek? Kérem Jehova Tanúi ne válaszoljanak!

Kedves Kérdező!

Minden név, amit a Bibliában olvasol jelent valamit! A Mindenható, Teremtő, Örökkévaló nevek valóban jelzők, egyedülálló páratlan jelentésre utalnak, kifejezik Isten jellemét, tulajdonságait. A többi név is ezt teszi: Ádám: földből való, Éva: életet adó, Kain: nyereség, Ábel: lehelet...stb. Ahogy változtak az emberek úgy változott a nevük: Ábrámból Ábrahám lett, Jákobból Izrael...stb. Ahogyan idéztem Isten is több névvel mutatkozott be: "Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes." (II.Móz. 6:3)

Ha a JHVH név kizárólagos neve lenne Istennek, vajon hogyan lehet, hogy 2500 éven keresztül a Teremtéstől Mózesig nem használta ezt a nevet!? A Biblia egyébként közel 250 nevet használ Istenre, attól függően, hogy éppen melyik tulajdonságát akarja kiemelni! Jézus Krisztusnak is több mint 200 neve van, és a Szentlélek is több mint 70-nel büszkélkedhet! Ahogyan írtam a JHVH jelentését ismerjük, maga a Biblia is használja ezt a kifejtést pl. Jelenések könyvében. Amit leírtam neked, azt a Teológián tanultam Ószövetségi héber nyelvből...valahol megvan a jegyzet, hétvégén előásom, és leírom a szerzőjét, hátha neten is megtalálod...

Jézus törődött azzal, hogy akik nem kiváncsiak rá, azokat ne zavarja! Nyilvános helyeken beszélt, lásd az evangéliumokban pl. hegyi beszéd, 4 ezer ember megvendégelése, 5 ezer ember megvendégelése, zsinagógai esetek...stb! Mindig tapintattal és kedvesen közeledett az emberekhez, nem volt tolakodó, erőszakos. A tanítványok sem jártak el másképpen!

Sejtettem, hogy amit leírsz, saját tapasztalatod, hiszen, ha lenne aki foglalkozna veled, valószínű nem itt beszélgetnénk... ;-)

Nagyon szívesen segítek, ha kérdéseid vannak keress bátran!

Üdvözlettel: Péter

Bibliaház Gödöllő

[link]

Kedves kérdező!

Amint láthatod, szinte ahány válaszoló, annyi ellentmondó vélemény. És ezen nem nagyon van mit szépíteni, az ellentmondások gyakran nagyon nagyok!

Tisztelettel megkérdezném tőled, hogy ezek alapján hogyan akarod eldönteni, hol van az igazság?!

Mi a mérték, mi az alapvető pont, amihez viszonyítani tudsz, vagy akarsz? Mert azzal, hogy feltettél a gyakran önjelölt szakértőknek sok kérdést, sok zavaros választ kaptál (tisztelet a kivételnek).

Nem személyesen kellene utána járnod, hogy mit, hogyan tanít a Biblia? Persze az is igaz, hogy sok minden múlik azon, kit fogadsz el "hiteles" forrásnak, mert tapasztalataim szerint az emberek általában rendkívül hiszékenyek!!! Nagyon könnyen hagyják magukat becsapni, főleg ha vallási kérdésekről van szó.

Meg aztán azon is sok múlik, hogy milyen forrásokat használsz a kutatásod alatt. Bizony sok van, ideértve még sok Bibliafordítást is, amelyik nem elfogulatlan, és távolról sem lehet tárgyilagossággal jellemezni.

A pontosító kérdéseiddel nagyon közel jártál olykor-olykor a valósághoz az én szerény véleményem szerint.

Viszont nem értem, hogy miért voltál kirekesztő a JT-val kapcsolatban?

Én Jehova Tanúja vagyok, és nem válaszolok - kérésednek megfelelően - a kérdéseidre. De az érdekelne, hogy a hitnézeteinket is erősen érintő kérdésekkel kapcsolatban, miért nem fordulsz autentikus forráshoz? Mivel, az eddigi írásaidból az tűnik ki, hogy ezen tanítások okairól még nincs pontos ismereted. Miből gondolod, hogy a külső kritikusoktól fogsz igaz és pontos válaszokat kapni, a minket is érintő, "sajátos" hitelvekkel kapcsolatban?

Remélem nem voltam "tolakodó" azzal, hogy néhány kérdéssel hozakodtam elő.

Katolikus Bibliafordítások:

[link]

[link]

[link]

[link]

Isten neve

Isten neve nem olyan értelemben vett név, mint az ókori isteneké, akiket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni. Isten úgy mutatkozott be Mózesnek, hogy "Vagyok, aki vagyok (ehjeh, aser ehjeh) … a Vagyok (ehjeh) küldött … az ÚR [JHVH] küldött" (2Móz 3:14-15). A héber írás csak mássalhangzókat rögzített, és amikor a zsidók az Írást felolvasva a négy betűhöz (JHVH) értek, tiszteletből Adonáj-t (az Úr, Uram) mondtak, így a szó pontos kiejtése feledésbe merült. A szó a kutatók szerint a létigéből ered, ezért a ma leginkább valószínűsített JaHVeH változat tkp. a létige jövő idejű, műveltető alakja: "aki léteztetni fog" = aki majd éltet? (Ez azonban bár nyelvtanilag elfogadható, de nem használt alak.) A modern Ószövetség-fordítások többsége a Jahveh szót is az "Úr" szóval, de kis kapitális betűformával jelzi: "Úr". A Károli fordításból, a magyar irodalomból és Jehova Tanúi révén közismert "Jehova" változat középkori eredetű teológiai műszó. A JHVH mássalhangzói alá odaírták az Adonáj magánhangzóit, hogy a JHVH-t olvasó Adonájt mondjon, de egyes középkori teológusok a JHVH mássalhangzókat ezekkel a magánhangzókkal egybeolvasták. Így keletkeztek a Jahovah vagy Jehovah stb. változatok. (A "Jehova" változat héber fülnek éppen olyan lehetetlenül hangzik, mint magyarul az "Isten" mássalhangzóiból és az "Uram" magánhangzóiból összerakott "Ustan").

A zsidók Istent a mai napig úgy is hívják: "a Név" (ha Sém). A bibliai héberben ugyanis nincs szó a "személy"-re, ezért használja a "név" szót: pl. "Isten nevét segítségül hívni" = magát Istent segítségül hívni; "Isten nevét magasztalni" = magát Istent magasztalni azért, aki Ő. Ez a számunkra furcsa szóhasználat átment az Újszövetségbe is, pl. Csel 1:15 "százhúsz név sokasága" = százhúsz főnyi sokaság, vagy Csel 4:12 "nem is adatott az embereknek az ég alatt más név" = nem adatott senki más.

A név a héber gondolkodásmódban nem csupán a megkülönböztetést (megszólítási módját), hanem az illető tulajdonságait, jellemét is kifejezi. Istennek is sok neve van a tulajdonságai és tettei, illetve a hívők tapasztalatai alapján, pl. az Úr, a Mindenható, a Legfelsőbb (Magasságos), Király, Vigasztalás Istene, Féltőn Szerető Isten, Kőszikla, Atya stb.

Az Új Testámentomban a név (onoma) annyit jelent, mint a személy; a magyarban pedig a személy szó értelme ez: valakinek egyéni vonásokkal bíró egyedi mivolta, énje, kiléte. A héber nyelv és a görög nyelv - nem lévén a magyar személy szónak megfelelő szava, - a személy szóval megjelölt fogalmat a név szóval fejezi ki. Amikor tehát például a 75. zsoltár 8. verse így szól: „Tisztelünk téged Isten: neved közel van”, ez azt jelenti: köszönjük, hogy személyesen közel vagy hozzánk. Vagy a 116. zsoltár 4. versében: „Az Úrnak nevét segítségül hívtam” azt jelenti: az Úrhoz folyamodtam, ügyemet közvetlenül az Ő személye elé vittem, hozzá appelláltam. Vagy a 118. zsoltár 26. verse: „Áldott, aki az Úrnak nevében jön” (Mt 21:9, Mk 11:9, Lk 19:38, Jn 12:13, Mt 23:39, Lk 13:35) ez azt jelenti: áldott, aki az Úrtól nyert megbízatással jön, mint az Ő személyének képviselője. Az Acs 1:15-ben pedig szó szerint ez van: „Volt ugyanott neveknek sokasága, mintegy százhúsz”; ezt Károli 1590-ben így fordította: „Valának ott a helyen számszerént úgymint száz húsz emberek”; az 1908-as revízió pedig: „Vala pedig ott együtt mintegy százhúsz főnyi sokaság”. (Tehát a név itt is annyit jelent, mint: személy vagy ember.) Az Acs 3:16-ban ez a mondat: „Jézus neve meggyógyította ezt az embert” azt jelenti: Jézus személyesen gyógyította meg. A Mt 28:19-ben pedig az eisz to onoma kifejezést akár így fordítom: nevére, akár: nevébe, akár: nevében (lásd a Keresztelés címszót), mindegyik értelme lényegileg ez: a keresztelés által a gyermeket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek személyével hozzuk közvetlen kapcsolatba. Az Acs 4:11-12 így szól: „…ez a Jézus mégis szegletkővé lett, és senki más által nem üdvözülhetünk; mert az embereknek nem adatott az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk”; ez azt jelenti: Krisztus Jézuson kívül nincsen egy másik személy, aki által az emberiséget meg lehetne menteni, üdvözíteni. A Miatyánkban (Mt 6:9, Lk 11:2) ez a kérés: „Szenteltessék meg a Te neved” azt jelenti: az erős és mindenható, a jóságos és szerető mennyei Atya személyesen és az emberi értelem által is észrevehető módon vegye kezébe ennek a kiismerhetetlenül összevissza kúszált, fejvesztett és zabolátlan világnak a rendbehozását. - Így kell érteni az Új Testámentomban 228 helyen előforduló név szót.

A tetragrammatont illetően figyelembe kell venni, hogy Istennek nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega. Akkor miről van itt szó? A héber neveket elsődlegesen nem egy nominális emblémaként használták, hogy valakit megkülönböztessenek mástól, vagy hogy valakit meghatározzanak, identifikáljanak (mint a mai korban, pl. a magyar nyelvben), hanem minden esetben egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb. (mint pl. az indián nevek esetében: „Sebes Nyíl”, „Felkelő Nap”, „Nagy Medve”). Isten a nevét ilyen értelemben nyilvánította ki, ami minden nyelvben egyformán áll: Az Ő neve JHWH, azaz „Aki van”, „Aki létezik”, „Aki a létezés”. Ő zsidóknak nyilatkoztatta ki magát, így lett JHWH, azonban, ha a görögöknek tette volna ugyanezt, akkor a neve „Ho Esztin” lenne (ha a magyaroknak, akkor meg „Aki Van”). Ennek a párhuzama megtalálható az Újszövetségben az egó eimi (azaz „Én Vagyok”) jézusi kijelentésekben. Ez leginkább a Jn 18,5-6-ban látható, ahol amikor Jézus kimondja, hogy „Én vagyok”, akkor meghátrálnak és a földre esnek. De ugyanígy lásd a Jn 8,24-28-at is (vö. még Mt 14,27; Mk 6,50; 13,6; 14,62; Lk 22,70; Jn 4,26; 6,20; 13,19).

A görög nyelvű Újszövetség a héber JHWH (vagy mondhatnánk a Kr.u. 9-10. században a maszoréták által megalkotott JeHoVaH) helyett – a Kr.e. 300-ban zsidók számára készült Septuaginta gyakorlatát követve – a Küriosz szót használja (vö. pl. MTörv 6,5 – Mt 22,37) (ebből is látszik, hogy nem KELL héberül utalni Istenre). És ezt a Küriosz szót is használják Jézusra (rengetegszer, pl. Mk 16,19-20; ApCsel 5,14; 9,10-17; Róm 14,8; 1Kor 6,13-14; Kol 3,23-24; Ef 6,6-11; hitvallási formulaként: Róm 10,9; 1Kor 12,3; vö. 8,6; Fil 2,11, különösen: Jn 20,28).

Gyakori vád a következő:

Isten határozottan tiltja, hogy faragott képeket csináljunk; a katolikus Egyház pedig, éppúgy mint a görög, csupa feszületet, szent szobrot farag ki és képekkel akasztja tele templomait.

Erre a következő a válasz:

Isten törvénye nem azt mondja, hogy faragott képet ne csináljunk, hanem: faragott képet ne csináljunk abból a célból, hogy azt imádjuk. Jellemző példája ez a Szentírás önkényes és megcsonkított értelmezésének, ami különben állandó jelenség a katolikusellenes hitvitákban. Hajánál fogva kirántanak valahonnan egy szentírási idézetet, kiemelik az összefüggésből, elhallgatják a helyes értelmezéshez szükséges körülményeket, vagy a tételükkel ellentétben álló egyéb, világosabb szentírási helyeket - s ezzel kész az érvelésük. Így csakugyan mindent be lehet "bizonyítani" a Szentírásból.

A különbség bálványozás és keresztény képtisztelet között ott van, hogy a bálványimádó imádja az istenszobrot vagy a fétist, vagyis: istennek tartja s isteni erőkkel ruházza fel; a keresztény katolikus ember viszont a szentképeket, szobrokat s a feszületet semmiképp sem imádja, nem tekinti isteni lényeknek, hanem csak mint Istenre s az Ő szentjeire emlékeztető jelet, becsben tartja azokat. Ha letérdelünk a feszület előtt, nem a fa vagy a kő az, amit tisztelünk, hanem az, akit az a feszület ábrázol: Jézus Krisztus. Ezt nálunk minden gyermek tudja s tudják a protestánsok is, de azért ügyes, túlbuzgó embereik váltig felmelegítik ezt a rosszhiszemű mesebeszédet.

Egyébként keresztet, szobrot, szentképet a lutheránusok templomaiban is találunk: hogyan van akkor, hogy ez ellen a kálvinisták sohasem dörögnek, csak a katolikusoknál botránkoznak meg rajta szörnyen? Világos jele tehát ez annak, hogy itt nem a józan ész vagy a vallásos buzgóság beszél, hanem a szenvedély és gyűlölködés.

Vajon, ha valaki szobájában a meghalt édesanyja képét, hivatalában az államfő képét tisztelete jeléül kifüggeszti, ezzel bálványimádást követ el?

Máriát tiszteljük, ha szent képei iránt tisztelettel viseltetünk. Miként viseltetünk tisztelettel Mária képei iránt? Ha az utcákon vagy utak szélén felállított képei előtt illendően kalapot emelünk, egy kis röpimát elrebegünk, ha a templomban vagy otthon szemléletébe merülve ájtatos elmélkedésekre gerjedünk, ha szobáink falát nem valami mezítelen festményekkel, hanem példának okáért Mária-képpel ékesítjük, ha képei előtt térdre hullva buzgón imádkozunk.

De vajon nem bálványimádás-e ez? Nem, mert a kép előtt imádkozva, nem magát a fa, kőszobrot, vagy vásznat imádjuk, hanem igenis azt, kit a kép ábrázol, s ha csak szentet, vagy Máriát ábrázol, úgy az ábrázoltat csak tiszteljük. A tisztelet soha nem az életnélküli tárgyra vonatkozik.

Schubert, hírneves protestáns művész önéletiratában egy találkozását beszéli el bizonyos szerzetes-atyával Münchenben. „Most is előttem a képe azon szerzetes férfiúnak, kit a kolostor melletti kertbe léptemkor, a szenvedő Krisztust ábrázoló fölséges kép előtt leborulva láttam. «Tisztelendő atya! ez valóban fölséges festmény.» – «Igenis – felelé – fölséges, de sokkal fölségesebb az, akit ábrázol.» – «S mért nem fordul hát egyenesen az eredetihez?» – kérdém. «Kegyed úgy látszik protestáns. A művész ezen festménnyel csak képzelő tehetségemet gyámolítja. Midőn a kép előtt imádkozik a katolikus hivő, lelke azzal társalog, kit a kép eléje ábrázol. Avagy imádkozhatik-e kegyed anélkül, hogy lelki szemei előtt kép ne lebegjen? S nem jobb-e, hogy a művész ecsetje fessen szemünk elé ily képet, miszerint a gyarló képzelődés annak szemlélete által segíttessék?»” Schubert azzal végzi elbeszélését, hogy ő erre mit se tudott felelni. Igen, Máriát, az igazi, a mennyben székelő királynőt tiszteljük akkor, midőn képe szemléletébe merülve segitjük képzeletünket, őhozzá röpítvén a dicsőítés, a tisztelet imájának szavait. A kép emeli a buzgalmat s azért mondom én, hogy Mária képeinek tisztelete által is kegyeletünket mutatjuk ki iránta, minthogy ezáltal csak odacélozunk, hogy áhítatunk minél buzgóbb legyen. Mert ki nem érzi, hogy az ima sokkal bensőbb szívből jövőbb, ha képre függesztett szemekkel végezzük, mintha semmi áhítatra keltő tárgy sincs közelünkben? Ezért szoktak a szentek képeire függesztett szemekkel imádkozni. Oh! mily áhítatra gerjedt szent Teréz, valahányszor a feszületre emelé tekintetét! Alcantarai szent Péter a Boldogságos Szűz csodatevő képe előtt szokott imádkozni, az angyalok Nagyasszonyáról nevezett zárdában. S valahányszor a képre nézett, mindannyiszor oly lángra gyulladt szeretete, mely szívét mintegy felemészté és annyira hatott rá, hogy szeretete vért sajtolt arcára. Ime, mily buzgóságra segítenek minket a képek!

[link] Bálványimádók a katolikusok?

Házról-házra prédikálás

1. A Biblia sehol sem parancsolja meg, hogy minden kereszténynek házról házra prédikálnia kéne.

2. Sehol sincs szó a házról házra prédikálásról a Bibliában. Sem Jézus, sem az apostolok ilyet nem csináltak.

3. Sehol nincsen szó, hogy ez az ádáz térítőmunka az igaz vallás ismertetőjele volna

A Csel5:42 és Csel20:20,21 hamisan van fordítva az Őrtorony fordításában, ugyanis ott nem "házról házra" szerepel, hanem házanként.

A "házanként tanít" egyébként kizárja, hogy idegen emberekre tört volna rá Pál a saját házukban. Itt valószínűleg házi gyülekezetekben való tanításról, intésről beszél, nem holmi Jézussal házaló ügynökmunkáról.

Semmiképpen nem úgy lesz az ember keresztény, hogy berontanak a házába és ott támadják le. Ilyet csak Saul csinált, mikor még a keresztényeket üldözte:

ACTS-08-03 saulos de elumaineto thn ekklhsian kata tous oikous

eisporeuomenos, surwn te andras kai gunaikas paredidou eis fulakhn.

Itt kendtek valamiért mégsem a kedvenc "házról házra" szövegükkel fordítanak, hanem így: "Sorra betört a házakba."

De van itt más is annak jeléül, hogy kendteknek csak saját ideológiájuk adta a szájukba az Apcsel két felhozott helyén a "házról házra" szavakat.

ACTS-02-46 kaq' hmeran te proskarterountes omoqumadon en tw ierw,

klwntes te kat' oikon arton, metelambanon trofhs en agalliasei kai

afelothti kardias

Lám, az ÚV-"fordítás" tudja, hogy kell ezt a kifejezést helyesen fordítani, ha éppen nincs az útjában saját ideológiája: "magánotthonokban étkeztek." Pedig a maguk illogikája szerint bátran fordíthatták volna úgy: "Házról házra járva étkeztek."

(Ide nem tartozó, de lényeges kifogás a fordítók ellen, hogy itt szó szerint "a kenyér megtöréséről" beszélt Pál, amit a kendtek fordítói egyszerű étkezéssé silányítanak, holott a fordításban is fenn kell tartani azt a lehetőséget, hogy úrvacsoráról és vele egybekötött szeretetvendégségről van szó.)

Az meg, hogy kend tartózkodna a Jézussal házaló ügynökmunkától, éppen nem festi kendet valami őszinte vitázónak. Hiszen éppen a napokban vetette mások szemére, hogy nem hirdetik Jézust házról házra, mert az apostolok is azt tették. De aki házról házra jár valamivel, amit rá akar sózni másokra, az házal. És ha nem porszívóval házal, hanem Jézussal, akkor nem porszívóügynök, hanem Jézussal házaló ügynök.

A házalásban az az elítélendő, hogy olyan helyen támadja le az embert, ahonnan az nem tud semleges gesztussal, udvariasan továbbmenni. A türelmetlenebbje udvariatlanul becsapja az ajtót, a türelmesebbje végigállja a fél órát.

ApCsel 5:42:

SZIT: "Továbbra is mindennap tanítottak a templomban és a házakban, hirdették, hogy Jézus a Krisztus."

Házanként, azaz minden házban, ahol a hívek összejöveteleiket tartották.

ApCsel 20:20-21:

"Nem tagadtam meg tőletek semmit, ami javatokra szolgálhatott: prédikáltam nektek és tanítottalak benneteket, nyilvánosan és magánházaknál. Zsidóknak és görögöknek egyaránt hirdettem, hogy térjenek meg az Istenhez, és higgyenek Urunkban, Jézusban."

Az apostol Efezusban tanított nyilvánosan a zsinagógákban, és házanként, Tirannusnak az iskolájában, valamint azokban a házakban, melyekben a hívek összejöveteleiket tartották.

Tehát, amíg a kereszténység tiltott vallás volt, addig a keresztények nem építhettek erre a célra rendelt épületeket, templomokat, amelyeknek első nyomai a 3. századból valók; addig a liturgiát magánházaknál végezték (ApCsel 2,46), maga a közösség számított Isten templomának (vö. 1Kor 3,16; 2Kor 6,16; Ef 2,21). 230 körül az ún. tituláris templom a benne őrzött vértanú-ereklyék alapján a magánház tulajdonosának nevét őrzi. - Dura Europoszban maradt meg egy 230 körül kultikus célra átalakított lakóház.

Ha angolul tudsz, nézdd meg ezeket:

http://www.youtube.com/watch?v=hISbLIr_2Sw

[link] Are Jehovah's Witnesses the only ones that Preach?

Karácsony, születésnap – pogány ünnepek?

Bevezetés

Ebben a főleg karácsony táján aktuális cikkben az ünneppel kapcsolatban elterjedt ellenvetésekre és hiedelmekre kívánunk reagálni. Nincs szándékunkban a témához kapcsolódó kultúrtörténeti és néprajzi részleteket kimerítően elemezni, mert hisszük, hogy a Biblia és a józan ész elegendő eligazítást adhat.

1. Ellenvetések a születésnappal kapcsolatban

A születésnapi felköszöntés arról szól, hogy valakit a környezete szeret (örülnek, hogy megszületett és köztük él), értékel (ezért akarják megajándékozni), és ezt közösen, kellemes hangulatban (közös étkezés, gyertya, zene) szeretnék kifejezni. Természetesen mindig voltak, vannak, és lesznek olyanok, akik ebből olyan "bulit" csapnak, amiben jó lelkiismerettel nem lehet részt venni, de az emberek többsége így ünnepel. Ennek ellenére van néhány vallási közösség, amely – sok más kulturális jelenséggel együtt – a születésnap megünneplésétől teljesen elhatárolja magát, és elítéli azokat, akik gyakorolják. Ennek alapján a karácsonyt már magától értetődően utasítják el. Ezért első témánk a születésnap, a karácsonyra csak utána térünk rá.

a) "A Biblia tiltja a születésnapok ünneplését."

Ez nem igaz, Isten sehol sem tiltja a születésnap ünneplését. Ami azt illeti, a Biblia sehol sem tanít magáról a születésnapról mint témáról. Születésnapi esetről is csak háromszor olvashatunk benne, akkor is magára a születésnapra vonatkozó értékelés nélkül. Aki tehát kijelenti, hogy Istennek nem tetszik a születésnap ünneplése, az Isten helyett akar kimondani olyasmit, amiről ő konkrétan nem nyilatkozott. Ez törvényeskedés.

b) "A Bibliában említett születésnapok pogány uralkodók ünnepei voltak, amikor is bálványként imádták őket, és gyilkosságot követtek el."

A Biblia csak háromszor említ születésnapi ünneplést, bár megjegyzendő, hogy az emberek szinte minden kultúrában megünnepelték szeretteik születésének évfordulóját.

Ami az első két bibliai példát illeti: a fáraót (1Móz 40:20-21) és Heródes Antipást (Mt 14:1-11), ők először is nem hétköznapi emberek voltak, hanem királyok. Az ókori közel-keleti királyoknak két születésnapjuk volt: a biológiai és a koronázási évforduló, mindkettő hivatalos, kötelező, többnyire évente ismétlődő állami ünnep. Másodszor, ha a szöveget megfigyeljük, nem az ünneplés volt a probléma, hanem hogy ártatlanokat gyilkoltattak meg. Ezt sem mindig, a buli rendszeres részeként tették, hiszen a történet szerint rendkívüli helyzetben voltak, lásd József álomfejtését és jövendölését (1Móz 41:13), illetve Keresztelő János nyilvános kritikáját (Lk 3:19-20). Harmadszor, nincs logikai kapcsolat a születésnap és a bálványimádás között. Még ha e királyok előtt le is borultak (amit a bibliai szövegben nem találunk!), ez az uralkodónak szólt, és nem a születésnapról; mindenki minden nap leborult előttük. Igen, az emberek bálványozása bűn, de megint csak kérdés, hogy ennek mi köze ennek ma a születésnaphoz? Ki előtt borulnak ma le imádattal a családtagjai és a barátai a szülinapján, és ki viselkedik pogány istenkirályként, ha mások egy évben egyszer szeretettel körülveszik? Negyedszer, nincs logikai kapcsolat a születésnap és a tivornyázás között. A fáraó esetében a szöveg csak ennyit mond: "lakomát rendezett minden szolgájának", ami pozitívan is értékelhető. Heródes részegsége, kéjvágya és kétes becsülete pedig az ő személyes bűne. Amit ez a két ember tett, az róluk szólt – nem magáról a születésnapról! Tehát ilyen egyedi történetekből általában a születésnapra vonatkozó, illetve minden kor minden hívője számára érvényes szabályt levonni írásmagyarázati képtelenség. Ez olyan, mint magát az autóvezetést elítélni és a forgalmat betiltani, csak mert van néhány őrült az utakon.

A Biblia mindenesetre egy harmadik esetet is említ. Jób és családja idilli életét a történet írója éppen azokkal az ünneplésekkel akarta szemléltetni, amelyeket fiai és lányai tartottak: ki-ki "a maga napján" (Jób 1:4), azaz a születésük napján (vö. Jób 3:1). Jób nem azért mutatott be az ünnepségek után áldozatot (1:5), mert a gyermekei valami konkrét bűnt követtek el, hanem mert Jób ilyen istenfélő volt: ha esetleg a fiúk el is elkövettek volna valami bűnt, akkor ő ki akarja engesztelni Istent, akit ennyire szeret. Jób nem a "születésnapi kísértésektől" rettegett (tivornyázás stb.) hiszen nyilván jelen volt az ünnepségeken, és semmi látható, konkrét bűnt nem tudott felfedezni. Csak arra az esetre mutatott be áldozatot, ha a gyermekei esetleg gondolatban ("a szívükben") megbántották volna Istent.

c) "A születésnap pogány eredetű ünnep, amihez sok pogány, mágikus jelentésű szokás társul hozzá."

Először is a "pogányság" fogalmát kell tisztázni. Maga a "pogány" (latin paganus = vidéki, falusi) szó nincs benne a Bibliában, a többnyire "pogányok"- nak fordított héber gójim és görög ethnoi jelentése egyszerűen "népek" vagy "nemzetek", szemben a választott (zsidó) néppel, "a Nép"-pel. Másodszor, a Biblia a "pogány", azaz egyszerűen nem zsidó hiedelmeket és praktikákat csak azért és akkor tiltotta, ha azok bálványimádáshoz vagy erkölcstelenséghez vezettek. A Biblia nem tilt "mindent, ami nem zsidó", hiszen nem kultúra-ellenes, hanem istentelenség-ellenes. Ezért sok "pogány eredetű" dolog ma már tökéletesen semleges, bár "pogány" környezetben alakult ki, és a pogány világkép része volt.

Például a zsidók megtarthatták a hónapok babiloni neveit. Isten csak a babiloni isten- és csillagkultusz átvételétől féltette őket, amihez viszont a hónapnevek puszta használatánál jóval többre volt szükség. Ugyanígy a keresztény hitre áttért germánok is megtarthatták a régi germán és római napneveket, mert természetesnek vették, hogy megtérésük után péntekenként (Freitag) nem fognak többé Freia germán tavaszistennőnek áldozni; a mai átlag németnek pedig eszébe sem jut Freia.

Ugyanez az elv érvényes a babiloni eredetű csillagászaton, a görög eredetű geometrián vagy a római eredetű jegygyűrűn át az újkori karácsonyi kellékekig rengeteg olyan dologra, amely ma már a mi kultúránk része. Még megvannak, használjuk is őket, de azok a pogány elképzelések, amelyek egykor hozzájuk kapcsolódtak, régen leváltak róluk. Kit zavar az ma, hogy az ókorban, itt vagy ott, ennek vagy annak a tárgynak, szokásnak vagy tudományágnak mágikus jelentőséget is tulajdonítottak? Miféle hatása lehetne ez azokra, akik nem is tudnak róla, vagy ha tudnak is róla, nem hisznek benne?

d) "Nincs szükség különleges napokra, szeretni, ünnepelni és ajándékot adni minden nap lehet."

Szeretni valóban bármikor lehet, sőt mindig kell. Ajándékozni is bármikor lehet, de csak azoknak, akik erre vevők, mert tudjuk róluk, hogy nem értik félre (családtagok, barátok). Az ünnep azonban a fogalom jelentésénél fogva eleve olyasmi, aminek a hétköznapitól eltérő, rendkívüli oka van, akár ismétlődik, akár nem.

Nem lehet véletlen, hogy az emberiségnek mindig minden kultúrában belső szükséglete volt a rendszeres és az alkalmi közös ünneplés. Vannak ugyanis pozitív élmények, amelyek először spontán módon váltanak ki ünnepelhetnéket. Ezek közül szokott némelyik "intézményesülni", rendszeres közösségi alkalommá válni.

A Biblia szerint pedig eleve olyan világegyetembe lettünk beleteremtve, amelyben Isten szerint is természetes, hogy bizonyos napokat és éveket különlegesnek tartunk (1Móz 1:14). A teremtés befejezésekor Isten megpihent a hetedik napon, és azt parancsolta a zsidóknak, hogy ugyanezt tegyék. Ráadásul egy egész ünnepsorozatot adott nekik (3Móz 23:4), amelyek mind az Istennel és az egymással való kapcsolatot ápolták, méghozzá ünnepi lakomázás, örömünnep keretében (5Móz 14:22-29, 2Krón 30:21-23)!

A Biblia alkalmi népünnepélyekről is tudósít. Például amikor a zsidók legyőzték ellenségeiket, közös örömük jeleként együtt ettek és ittak, egymásnak ajándékokat küldtek, és a szegényeknek adakoztak (Eszt 9:19-22). Amikor Dávid visszaszerezte a szövetség ládáját, az egész népet megajándékozta (2Sám 6:17-19), és Salamon is népünnepélyt tartott a templom fölszentelése alkalmából (2Krón 7:1-10).

A leggyakoribb alkalmi ünnep azonban a családi ünnepség volt. A korabeli nagy gyermekhalandóság miatt érthető, hogy lakomával megünnepelték a gyermekek elválasztását (amikor abbahagyták a szoptatásukat, 1Móz 21:8), a születésnapokat (Jób 1:4), illetve a menyegzőket (Bír 14:10, Mt 22:2, Jn 2:1-10). A lakomával egybekötött közösségi ünneplés alkalma volt a vendégek érkezése (1Móz 18:6-8, 19:3), a szövetség és szerződés megkötése (1Móz 26:28-31, 31:46-54), de ünnepeltek betakarításkor (2Móz 23:16, 4Móz 28:26), szüretkor (Bír 9:27) és birkanyíráskor is (2Sám 13:23).

Végül elgondolkodtató, hogy Isten a minden nép számára tartogatott nagy áldást egy hatalmas ünnepi lakomához hasonlítja (Ézs 25:6), akárcsak Krisztus az övéivel való közösséget visszatérésekor (Mt 26:29). A rendszeres és az alkalmi ünneplés tehát Isten és népe számára mindig is természetes dolog volt.

2. Tények a karácsonyról

a) A karácsony szó

A magyar "karácsony" szót rendszerint a téli napforduló ünnepének szláv nevére (korcun = átlépő) vezethető vissza. A szót Magyarországon már a 13. század óta a keresztény ünnep értelmében használják.

b) Krisztus születésének időpontja

Jézus Krisztus történelmi személy, akinek a létezését 1. századi kortárs keresztény, zsidó és pogány források egyaránt megerősítik. Krisztus születésének a pontos dátuma (év, hónap, nap) ismeretlen. A ma is használt Gergely-naptár összeállítói (1582) az időszámítás kezdetének Krisztus születése évét akarták venni, de néhány évet tévedtek, így csak annyi bizonyos, hogy Krisztus időszámításunk előtt néhány évvel született.

c) A dátum és megünneplése

A 2-3. században az egyház nagy területen szétszórva, több kultúrában élt. Az eltérő zsidó, görög és római naptárak miatt sok gondot jelentett a közös húsvétünneplés (Krisztus halála és feltámadása) időpontjának a meghatározása. Ez az Újszövetség szerint a zsidó peszách idejére esett (Niszán hó 14-e), ami a zsidó holdnaptár ingadozásai miatt mindig valamikor márciusban vagy áprilisban van. Krisztus születésnapi dátumának a kérdése a húsvét ügyével párhuzamosan merült fel. A latin egyházatyák, Tertullianus-szal az élen a március 25-öt látták helyesnek, a görögök az Artemision 14-et, ami a római naptár szerinti Aprilis 6. Ehhez járult hozzá az a korabeli népszerű zsidó elképzelés, miszerint Isten prófétái ugyanazon a napon halnak meg, mint amelyen fogannak vagy születnek. Krisztus fogantatásának és halálának napját azonosnak véve, és a szükséges kilenc hónapot hozzáadva jutottak el nyugaton a december 25-höz, illetve keleten a január 6-hoz.

Az egyház keleti felében előbb ünnepelték a karácsonyt, mint a nyugatiban, és a január 6 egyszerre volt Krisztus születésének és megkeresztelkedésének ünnepe. Nyugaton a december 25-i dátum választását két korabeli eretnekség elleni harc is előmozdította: az arianizmus tagadta, hogy Jézusban Isten lett emberré, az adopcionizmus szerint pedig Jézus csak a keresztségekor vált Isten Fiává; ezért nem akarták összemosni a megszületés és a megkeresztelkedés eseményét. A december 25-i karácsonyi ünnep a 4. századtól terjedt el, latin területen 325 után, Konstantinápolyban és Antiókhiában 380 körül, Alexandriában csak 430 körül.

Az első itáliai kalendáriumot, amelyben a december 25-i dátum hivatalos keresztény ünnepként jelent meg, 354-ben adták ki. A karácsony hat-, később négyhetes előkészületi időszaka (adventus) az 5. század körül, a mai Franciaország területén keletkezett.

Karácsonyt ma a katolikusok és a protestánsok december 25-én, az ortodoxok pedig január 6-án ünneplik (a katolikus vízkereszt ünnepnapján), mert megmaradtak a régi Julianus-naptárnál, amely napjainkra már 13 napot késik a Gergely-naptárhoz képest. Az angyali üdvözlet március 25-i ünnepe, amelyből kiindulva jutottak el a december 25-höz, csak a 6. századtól terjedt el (nálunk ma Gyümölcsoltó Boldogasszony).

d) A keresztény ünnep lényege

A keresztények karácsonykor sosem a dátumot ünnepelték, hanem azt, ami történt, és nem "Jézus születésnapját", hanem a Krisztus megszületését. Ezért nincs jelentősége a dátumnak, a formáknak és az esetleg alkalmazott kellékeknek, lényeg, hogy azok szimbolikája jól kifejezze azt, ami történt. Megjegyzendő, hogy a kereszténységnek nem a karácsony a legnagyobb ünnepe. Nyugaton és keleten egyaránt húsvét a fő ünnep (Krisztus halála és feltámadása), de keleten Jézus megkeresztelkedésének ünnepe a második legfontosabb (vízkereszt vagy epifánia [megjelenés] ui. ekkor jelent meg először egyszerre az Atya, a Fiú és a Szentlélek).

e) Az ünneplés formái és kellékei

Az Európában helyenként hozzá kapcsolódó legendák (pl. "háromkirályok"), a bibliai történeteket felelevenítő misztériumjátékok és szokások középkori eredetűek. A betlehemi jászol felállítása Assisi Szent Ferenchez, az ajándékosztó "Mikulás" alakja pedig a kis-ázsiai jótékonykodó Myrai Szent Miklós püspök nevéhez vezethető vissza. A karácsony ma is ismert európai kelléktára (pl. fagyöngy, fenyő, gyertya) csak a 17. század után alakult ki, magyarországi átvételük a 19. század elejére tehető. A 20. századra a karácsony eredeti keresztény tartalma (a húsvéthoz hasonlóan) teljesen elvált a kommersz, világi változattól. Ezért ma még nagyobb jelentősége van annak, hogy karácsony első, bibliai jelképe a jászol, egy etetővájú volt (Lk 2:7).

3. Az állítólagos pogány hatások

Az az elmélet, amely a kereszténységet, illetve a későbbi katolicizmust 4. századi pogány elemek összekovácsolódásának tekinti, a felvilágosodással jelent meg a német protestáns teológiában (Paul Ernst Jablonski). Eszerint a karácsony is az "elpogányosodás" és a "degeneráció" részeként jelent meg, pogány ünnepek átvételével (római szaturnáliák, iráni Mithrász-kultusz, germán-kelta napforduló ünnepek). Az első katolikus válaszban (Dom Jean Hardouin, OFB) jelent meg először a másik idevágó elmélet, miszerint az egyház a pogány ünnepeket csak felhasználta, miközben új, evangéliumi tartalommal és céllal töltötte meg. Ünnepek átvételéről azonban csak akkor lehetne beszélni, ha az ünnepek időpontja és tartalma megegyezne vagy legalább hasonló lenne, de nem ez a helyzet. Az elméletet ennek ellenére a civil média, az olyan vallási szervezetek, mint Jehova tanúi, illetve egyes katolikusellenes protestánsok sajnos a mai napig kritika nélkül átveszik.

a) A téli napforduló, a germánok és a kelták

A napforduló időpontjában a Nap éves "égi útjának" észak-dél irányú mozgása megváltozik: a téli napforduló (december 21-22) után a Nap délről északra halad, a nyári napforduló (június 21-22) után északról dél felé mozog. A téli napfordulótól kezdve a nappalok ismét meghosszabbodnak, ezért azok a népek, amelyek vallásosságában szerepe volt a természet ciklikus megújulásának, megünnepelték. A népszerű elmélet szerint a germánok és a kelták is ilyen népek voltak, és az ő napforduló ünnepeik lettek átvéve a keresztény karácsonyba. Ezzel az elmélettel azonban több probléma is van.

Először is, bár a kelták és a germánok a természeti ciklust ünnepelték, az egyház a történelmi események alapján számolt, hiszen a zsidó húsvét (peszách), tehát az Egyiptomból való kivonulás ünnepéből továbbszámolva jutott el a december 25-ös dátumhoz.

Másodszor, ami a keltákat illeti, ünnepeik nem a Nap mozgásához (szoláris rendszer) kötődtek, hanem a vegetációs ciklushoz, tehát a növényzet és az állatok termékenységével álltak kapcsolatban. A nyári-téli napfordulót és a tavaszi-őszi napéjegyenlőséget nem ünnepelték meg. Ami pedig a germánokat (teutonok, gótok, skandinávok stb.) illeti, az ő ünnepeik ugyan tényleg a napévhez kötődtek (szoláris rend), de a téli napfordulót (Yuletide) december 21-én ünnepelték, nem 25-én. Ünnepük középpontjában pedig az ősök kultusza és a kandisznó-áldozat állt, nem pusztán a tavaszvárás.

Harmadszor, ennél is döntőbb adat, hogy az egyháznak a 2-4. században még nem volt kapcsolata a germánokkal és a keltákkal. A germánok megtérítése csak a 4. század végén kezdődött el, a keltáké pedig az 5. században. Mindkettő lassan haladt, évszázadokon át tartott, és sok mártírt követelt. Végül, mire a kelták által tisztelt fagyöngy és a germánok által tisztelt fenyő a 17. században mint karácsony kellék megjelent, a kelta fenyő- és a germán fenyőkultusz már rég eltűnt, tehát a karácsonyi ünneplés módjára sem hathattak. A kellékek szimbolikus jelentése az európai keresztények számára mindig egészen más volt: a télen is örökzöld növény a megjelent örök életet szimbolizálja.

A csillagászati napév, a germánok és a kelták hitvilága, illetve a keresztény karácsony között tehát nincs időpontbeli vagy tartalmi azonosság. Átvételről beszélni időbeli képtelenség, anakronizmus.

b) A Legyőzhetetlen Nap római ünnepe és az iráni Mithrász kultusz

Ami a római vallásosságot illeti, a téli napforduló csak i. e. 45 után, a Julius Caesar-tól származó, ún. Julianus-naptárban esett december 25-re, korábban nem. A december 25 pedig először csak jóval később, Aurelianus császár idején, i. sz. 274-ben lett ünnepnap, a Legyőzhetetlen Napé (Sol Invictus). Aurelianus egy kis, hanyatló római napkultuszban nőtt fel, és szimpatizált az iráni Mithrász-kultusszal (Mithrász napisten is volt). A napkultuszok egyesítésének terve és a december 25-i dátum tőle származik, mert azon a napon sem az iráni, sem a római kultuszok nem ünnepeltek.

Egyesek szerint az egyház mégis a Nap vagy Mithrász ünnepét vette át. Kérdés azonban, hogy erre milyen oka vagy lehetősége lett volna? Ez az időszak ugyanis Deciustól (249) egészen Konstantinus milánói türelmi rendeletéig (313) a legkegyetlenebb keresztényüldözések ideje volt. A keresztények inkább meghaltak, minthogy a pogány császári kultuszok bármelyikén részt vettek volna, ehhez elég elolvasni a korabeli vértanúaktákat. A kereszténység és a Mithrász-kultusz kölcsönösen ellenségként tekintett egymásra. Ez utóbbinak eleve csak férfiak lehettek a tagjai, ráadásul csak katonák, tehát éppen azok, akik a keresztényeket üldözték. A korabeli katonai hűségeskü ráadásul bálványimádással járt: a magukat istenítő császárok jelvénye előtt kellett volna hódolni, keresztények tehát már csak ezért sem lehettek katonává, a kultusz tagjaivá és egyházon belüli népszerűsítőivé. Az egyházon belül viszont az könnyítette meg a december 25-ös dátum elfogadását, hogy a Mithrász-kultusz a 4. századra erejét vesztette, majd a légiókkal együtt eltűnt.

c) Az ősi római szaturnália

Ami az ősi római szaturnáliát illeti, ez sem nevezhető a karácsony elődjének. Az ünnepség a 3-4. században majdnem egy héten át tartott, december 17-től 22-ig vagy 24-ig, hiszen ezzel Saturnus mitikus aranykorára emlékeztek. Saturnus elsősorban mezőgazdasági isten, az őszi vetés védnöke volt. A népszerű ünnepe alatt az emberek megajándékozták egymást, ettek, ittak, sőt pár napra a társadalom is a feje tetejére állt: az urak szolgálták ki rabszolgáikat. Saturnus templomában közlakomát tartottak államköltségen, ami az ünnepet időnként karneválszerűvé tette, ami bizonyára sokaknak adott alkalmat a lerészegedésre. Érthető, hogy egyes korabeli egyházatyák szerint keresztények erkölcsi okokból nem vehetnek részt a szaturnálián. Ők azonban nem a karácsonyról vagy december 25-ről írtak, ez az összefüggés fel sem merült.

4. Bibliai ellenvetések

a) "A Biblia tiltja Jézus születésnapjának a megünneplését."

Ez nem igaz, a Biblia sehol sem tiltja a Krisztus születésnapjának ünneplését. Ha ezt tenné, megindokolná. Mindenki eldöntheti önmagára nézve, hogy meg akarja-e ünnepelni, de aki pedig másoknak akarja kötelezővé tenni, vagy éppen megtiltani, az törvényeskedik.

b) "A Biblia nem parancsolja Jézus születésnapjának a megünneplését."

Igaz, hogy a Biblia nem parancsolja, de nem is tiltja, sőt kifejezetten leírja, hogy voltak, akik ünnepeltek. Az angyalok nagy örömet hirdettek, amely az egész nép öröme lesz, aztán megnyílt a menny, és a pásztorok látták, hogy az angyalok tömegével dicsőítették Istent (Lk 2:9-14). Krisztus megszületése kivételes örömet szerzett az angyalok, a pásztorok és a mágusok számára. Ez utóbbiak előre fel is készültek a Messiással való találkozásra, és ajándékokat is vittek Isten Fiának (Mt 2:11). Nekünk ma miért lenne kevesebb okunk örülni a Messiás megszületésének? Miért ne ünnepelhetnénk meg mi is?

c) "Csak a Bibliában megparancsolt ünnepeket szabad megünnepelni."

Először is, a Biblia nem mond ki ilyen alapelvet; magának bárki szabhat ilyen szabályt, de ha ezt másoktól is elvárja, akkor megint csak törvényeskedik. Másodszor, a Biblia pozitív szereplőinek az előírt évenkénti ünnepeken kívül is sok más alkalmi és rendszeres ünnepe volt, méghozzá Isten áldásával. Ami például Jézust illeti, a templomszentelés ünnepén (hanukka) felment Jeruzsálembe, a Templomban járkálva tanított (Jn 10:22), és az evangéliumokban nincs nyoma annak, hogy egy ilyen ünnepet ellenzett volna. Harmadszor, az Újszövetség kifejezett tanítása szerint nincs vallási jelentősége annak, hogy valaki egy bizonyos napot valamilyen szempontból különbnek tart a másiknál. Ezért egyfelől nem szabad másoknak megparancsolni, hogy bármelyik napot megünnepeljék, másfelől nem szabad másokat elítélni, ha megünnepelnek valamit (Róm 14:5-12, Kol 2:16-17). Bár nem bűn Krisztus születését nem megünnepelni, bűn elítélni mást azért, csak mert megteszi. Még ha közben valamiféle bűnt is elkövetne, amit a Biblia annak nevez, akkor is csak maguk a konkrét bűnök lennének elítélendők.

d) "A háromkirályok nincsenek is benne a Bibliában, és ők is csak pogány asztrológusok voltak."

A "háromkirályok" legendája csak a középkori népi hagyományban jelent meg, bibliai és fantáziaelemek keverékeként. A bibliai szöveg nem említ királyokat, és nem beszél a látogatók számáról sem. A szövegben szereplő "bölcsek" (görög magoi) szó szerinti fordítása "mágusok"-ként félrevezető, mert a szó mai jelentése csak az, hogy "varázsló". Akkoriban azonban ezzel a perzsa jövevényszóval illettek mindenkit, aki a hétköznapi ismereteken felüli tudományok birtokosa volt (jóslás, álomfejtés, asztrológia vagy csillagászat, orvoslás). Nem lehettek pogányok, mert egy rendkívüli égi jelenség vezette őket, hittek a zsidók királyáról szóló ószövetségi próféciákban (Mt 2:2), nincs nyoma, hogy József és Mária tiltakoztak az ellen, hogy imádják Jézust, Isten pedig megóvta őket Heródestől (Mt 2:12). Az viszont elgondolkodtató, hogy Isten az egyszerű helyi pásztorokon kívül külföldi tudósokat is értesített az eseményről. De még ha pogány asztrológusok is lettek volna, nem Istent dicsőítené, hogy sötétségben levő embereket is meg akar és meg tud szólítani?

e) "A Biblia tiltja fa felállítását, tehát a karácsonyfaállítás pogányság."

Azok a bibliai szövegek, amelyekre hivatkozni szoktak, másról szólnak, nem a karácsonyfáról, sem a születésnapról. Az 5Móz 16:21-22 a kánaánita termékenységünnepeknek az izraelita istentisztelettel való keverését tiltotta; a kánaániak ugyanis zöld lombú, buja fák alatt csaptak rituális orgiákat (vö. Jer 2:20, 3:6,13 stb.). A Jer 7:18-ban a "fa szedegetése" ugyan az ég királynőjének pogány ünnepére való készülődés része volt, de a fát eltüzelték, hogy süthessenek. A Jer 10:3-ban a fakivágás a pogány fabálványok előkészítéséről beszél, de a fát kivágták, ágait levágták, törzsét figurává faragták, és istenként imádták, hozzá imádkoztak. Egyik szövegnek sincs köze a 17. század utáni európai keresztények fenyőfájához és a Krisztus megszületéséhez.

Összefoglalás

Végül pár gondolat a karácsonnyal szembeni ellenérzések kialakulásának két fő okáról. Először is, a karácsony kommersz, világi változata sokak számára a pénzköltési lázról, a kötelező otthoni jópofizásról vagy a fák tömeges pusztításáról szól, ami valóban kiábrándító tud lenni. Az ünnep eredeti üzenete azonban számukra is azt hirdeti, hogy Isten az, aki megajándékozott minket, és hogy önmagával ajándékozott meg minket. Megajándékozott emberek vagyunk, akik akiknek van mit továbbadniuk (szeretet), és van kinek továbbadniuk (mindenkinek). A legtöbb nem hívő tudja vagy érzi, hogy karácsony valamiképpen a szeretetről szól. Ezért a karácsony különleges alkalom arra, hogy Isten szeretetéről Isten szeretetével bizonyságot tegyünk megfáradt embertársainknak. Másodszor, vannak, akik hitelvi alapon ellenzik a karácsony ünneplését, vagy mert nem hisznek az egészben, vagy mert annyira el akarják kerülni a pogányság látszatát is, hogy elutasítják a születésnap és Krisztus megszületésének a megünneplését is. Pedig nyilván nem kell attól félnünk, hogy nem hívő ismerőseink a pogányság jelének veszik, amikor mi hívők őket vagy egymást felköszöntjük, és amikor a zsidó Messiás születését megünnepeljük. Istentől sem kell félnünk, ha örülünk felebarátaink, testvéreinknek vagy Megváltónk születésének, és ezt valamilyen formában ki is szeretnénk fejezni. Mégis vannak olyanok, akiket a vezetőik azzal riogatnak, hogy Isten haragszik rájuk, ha megünneplik a karácsonyt vagy szeretteik születésnapját, így nekik van mitől félniük: a saját tanítóiktól vagy szervezetüktől, de tanulmányunk egyik célja éppen az, hogy ez alól a nyomás alól felszabadulhassanak. Karácsonykor az embereket nem ókori pogány babonákkal kell riogatni, amelyekre már csak a történészek emlékeznek. Nekünk kétezer éve jó híreink vannak: Isten egy lett közülünk, és tudja mi az, embernek lenni!