Hogyan értelmezhető a 42. zsoltár költői szempontból?

Előbb idézzük a zsoltárt:

Zsoltár 42

1 Az éneklõmesternek; Kóráh fiainak tanítása. 2 Mint a szarvas kivánkozik a folyóvizekre, úgy kivánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten! 3 Szomjuhozik lelkem Istenhez, az élõ Istenhez; mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten elõtt? 4 Könyhullatásom volt kenyerem éjjel és nappal, mikor mindennap azt mondták nékem: "Hol van a te Istened?" 5 Mikor ezekrõl emlékezem, megkeseredem lelkemben; mert nagy csoportban vonultam [ezelõtt] és ujjongó örömmel és hálaadással vezettem õket, az ünneplõ sokaságot, az Isten házáig. 6 Miért csüggedsz el lelkem és nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki az õ orczájának szabadításáért. 7 Istenem! elcsügged bennem az én lelkem; azért emlékezem reád a Jordán és Hermon földjérõl, a Miczár hegyérõl. 8 Örvény örvényt hív elõ zuhatagjaid hangjára; minden vízáradásod és hullámod összecsap fölöttem! 9 Nappal kiküldte kegyelmét az Úr, éjjel éneke volt velem, imádság az én életem Istenéhez. 10 Hadd mondjam Istennek, az én kõszálamnak: Miért felejtkeztél el rólam? Miért kell gyászban járnom ellenség háborgatása miatt? 11 Mintha zúzódás volna csontjaimban, mikor gyaláznak engem az én szorongatóim, naponként ezt mondván nékem: Hol van a te Istened? Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadítómnak és Istenemnek. ]

Röviden tudok csak most írni:

Szarvas hasonlat, és Metafora a zsoltárosra.

A szarvas nemcsak a vízivás miatt keresi a vizeket, hanem azért is, mert a vízben elvesztik az üldözői a szagát.

Refrén: Miért csüggedsz el...Ez a 43. zsoltárban is folytatódik.

Isten hűséges. Vannak időszakok, amikor az ember távol érzi magát Istentől, és a segítségétől. Ilyen időszakokban fontos, hogy ne az érzéseinkre figyeljünk. Az ember tudja saját magát is biztatni, a zsoltároshoz hasonlóan. "Ne csüggedj el lelkem. Bízz Istenben, mert még hálát adsz majd Neki, amikor megszabadít, mert meg fog szabadítani."

Persze ennél sokkal hosszabban, és részletesebben is lehetne róla írni, főleg, ha fellapoznám valamelyik könyvem, de remélem segítettem ezzel is.

Szia!

Palesztinában nemcsak állandó vizű patakok vannak, hanem olyanok is, amelyek a száraz évszakban kiszáradnak. A nőstény szarvas (az állítmány nőnemű) hiába megy a száraz patakmederhez inni. Így „szomjazik” a zsoltáríró is az élő Istenhez (Zsolt 63:2; 84:3). A panaszénekekből ismert „mikor” kérdéssel fejezi ki vágyódását a templomba, ahol megláthatja Istent (3. v.). Ez a kifejezés az Izráel előtti időből való, és a bálványszobor meglátását jelentette. Ezért a másolók passzívumba tették az igét: láttatni = megjelenni Isten előtt (ld. még Deut 16:16; 1Sám 1:22; Ézs 1:12; Zsolt 63:3; 84:8). Nem tudjuk, mi gátolta a zsoltárírót abban, hogy Jeruzsálembe zarándokoljon; talán betegsége. Emiatt „könny a kenyere” (Zsolt 80:6; 102:10). A szenvedő embert gúnyolták a hite miatt: Hol van a te Istened? (Zsolt 79:10; 115:2; Jóel 2:17; Mik 7:10). Költői a kérdés, mert akik ezt kérdezik, azt gondolják, hogy az az Isten, Akiben a zsoltáríró hisz, sehol sincs, nem fog és nem tud segíteni.

Szenvedései közt a zsoltáríró a boldog múltra tekint vissza, „kiönti lelkét”, elmondja panaszát az Úrnak (1Sám 1:15; Zsolt 62:9; 102:1; 142:3). De nem hajdani gazdagságát vagy tekintélyét emlegeti, mint Jób 29–30. rész, hanem a boldog jeruzsálemi zarándokutakat, amikor „vonultam a Felséges sátorába”, Isten házába (5. vers). A „sátor” a templom régies és költői neve (Zsolt 27:5; 76:3; JSir 2:6). A hívek itt nemcsak Isten jelenlétének örvendezhetnek, hanem az egymással való közösségnek is (Zsolt 55:15). Ld. még: Zsolt 26:7; 48:13k.; 122:1–5. Ujjongás és hálaének hangja zeng az ünneplő sokaságban. A refrénben (42:6.12; 43:5) a zsoltáríró önmagát („saját lelkét”, Zsolt 103:1k.; 116:7) bátorítja: újra eljön az a boldog alkalom, amelyben a múltban része volt, és módja lesz arra, hogy hálaadó istentiszteleten vegyen részt.

A zsoltáríró a Jordán forrásainak vidékén él. A Hermón-hegy déli lejtőjén négy forrásból ered a Jordán. A forrást Baal, majd Pan istenség lakásának gondolták; ezért itt ősi kultuszhely volt (Bír 3:3). A 2750 m magas, hófedte Hermónhoz képest kicsinek számít a közelében levő 814 m magas Micór-hegy. Itt ma is van egy cacora nevű falu. A Jordánnak ezt az ágát Pan istenségről Paneionnak, majd Paneasnak nevezték el; arab neve Banias. Dán területe ez, a későbbi Caesarea Philippi. A Jordán itt nagyon bővizű; számos zuhatagban, sziklák közt folyik. Mai ember szemével nézve ez csodálatosan szép. A szenvedő zsoltárírót azonban a holtak hazájának sodró áradatára emlékezteti ez a látvány (Zsolt 18:5; 69:3.15k.; 88:8). Mégsem démoni hatalmak kezében érzi magát, hanem Isten kezében: az „örvényben” is a „te zuhatagjaid…, habjaid és hullámaid” zúgnak! És bár ezek már-már átcsapnak a szenvedő ember feje fölött, ő rendíthetetlen hittel bízik Urában. Hiszen az Úr munkálkodik! Nappal, amikor az ellenség csúfolja őt, az Úr „rendeli mellé hűségét”, éjjel pedig énekre indítja, inspirálja (vö. Jób 35:10; Zsolt 40:4; 51:17). Ez az ének: „imádság az élő Istenhez”, Aki egyedül képes segíteni. Néhány bibliai kézirat az „imádság” szó helyett itt a „dicséret” szót tartalmazza.

E versek alapján arra gondolhatunk, hogy a zsoltáríró súlyos betegségben szenved. A panaszének stílusában kérdezi Istent: Miért felejtkeztél el rólam (ld. Zsolt 10:11; 77:10)? A gyász jeléül már „feketén” jár (Jób 30:28; Zsolt 35:14; 38:7). A 11. versben „csontjaimban levő gyilkosság” helyett „csontjaimban levő fájdalom” olvasandó. Ellenségei közben gúnyolják, kétségbe vonva Istene hatalmát (4. és 11. vers).

Üdv. Péter