A vallás vagy akár a hit nem csak a gyengéknek van? Akik félnek felelősséget vállalni és igy áttehetik máshova?

Szia!

A Biblia hitnek nevezi az ember helyes viszonyulását Istenhez. A közvéleményben, sajnos, egy egészen téves eszme él a keresztény hit mibenlétéről.

Általában "elhivésnek, hiszékenységnek" értelmezik. Az hisz, aki "elhiszi" Isten létezését, esetleg még Krisztus isten-voltát, valamilyen halál utáni életet vagy üdvösséget. Ezért sokan úgy gondolják, hogy a hit csak a naivak, gyengék, vagy valamilyen áhítatra vágyó lelkek számára elérhető, és ezért csak nekik jelent egyfajta megoldást az élet problémáira.

A bibliai hit-fogalom azonban merőben más. Ha elfogadjuk, hogy a hit az ember helyes, egészséges lelki magatartása Isten iránt, akkor minden ember részéről ez lenne a természetes, a normális, a valóságnak megfelelő viszonyulás, és a hit hiánya a természetellenes állapot.

A hit szilárd meggyőződésre jutás Isten kinyilatkoztatott igazsága felől, a Szentírás igazsága felől. "A hit pedig a remélt dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés" (Zsidókhoz 11:1). A bibliai értelemben vett hit alapját tehát egy nagyon is erős, világos, értelmes meggyőződés képezi, nem pedig valamilyen bizonytalan "elhivés".

A hit természetes velejárója a személyes bizalom kialakulása Isten iránt. Közelebbről jelenti ez a feltétel nélküli bizalmat az ő mindenható, teremtő hatalmában és erkölcsi jellemében – igazságosságában és irgalmasságában. Ennek az Isten hatalmába és szeretetébe vetett hitnek a végeredménye a hit Isten ígéreteiben.

Nincsen hit alázat nélkül. Minél inkább látja az ember Isten tudás- és hatalombeli nagyságát, és ugyanakkor a tökéletes igazságot és szeretetet megtestesítő jellemét, amely ezzel együtt érvényesül, annál inkább felismeri a maga gyengeségét az igazság megértése és cselekvése, vagyis az erkölcsi erő szempontjából. Ezen az alapon igazi, értelmes alázatra jut Isten előtt. Ennél a pontnál különösen élesen mutatkozik meg az ember erkölcsi minősége, mert önmagáról kell elismernie az énjét nagyon érzékenyen érintő igazságot.

A hit döntő lépése azonban a hit cselekvése. Jakab apostol írja, hogy amíg cselekedet nincs, addig még nem lehet teljes hitről beszélni (Jakab 2:17–26). A hit cselekvése logikusan következik az előzőkből: ha valakinek teljes bizalma van Istenben, az ő ígéreteiben, nincs bizalma viszont önmagában – a maga értelmében és erejében –, akkor ennek eredményeként rábízza magát Istenre, átadja magát neki, hogy Ő cselekedjék benne és általa. Az önzéssel megkötözött ember részéről ez a legnagyobb cselekedet, mert önmegtagadást, önös érdeke és büszke magabízása feladását jelenti, azt a fontos döntést, hogy önmaga helyére Istent állítja. A hitnek ez az elhatározása mindig az adott helyzetnek megfelelő, konkrét cselekvésben jut kifejezésre.

A hit nagyon lényeges eleme a mély hála, a szeretet elmélyülése Isten iránt azért, amit hit által az emberben és az ember által cselekszik. Ez a hála és szeretet magában foglalja azt a vágyat és erkölcsi kötelezettséget is az ember részéről, hogy a továbbiakban az egész életét Isten tulajdonának tekinti, és az ő megváltó munkájába kíván bekapcsolódni, teljes önfeláldozással dolgozni másokért, Krisztus áldozatára való viszont-áldozatként adva oda egész lényét, életét és annak minden szolgálatát.

A hitnek ez a lépése is próbára teszi és kimutatja az ember erkölcsi minőségét. Az önző ember szívesen elvesz javakat a maga számára, de nehezen fogja fel és vállalja az ennek megfelelő viszonzást, amelyre nem külsőleg, hanem csupán a szívében belül, azaz erkölcsileg elkötelezett. Valamint nagyon hajlamos arra is, hogy a dicsőséget önmagának tulajdonítsa azért, ami a valóságban nem az ő érdeme. Csak az én-szeretet minden megnyilatkozását megutálni és megtagadni kész ember válaszol hálával Isten kegyelmének cselekvésére.

A hit az ember legszebb, legnemesebb képessége, illetve cselekvése. Amikor valakit igaznak, vagy valamit igazságnak, erkölcsileg mindenekfelett értékesnek talál, akkor mindent odaad, mindent vállal érte, még büszke, önző énje megtagadását is.

Üdv. Péter

Nagyon ismerős mindaz, amit írsz... pontosan ezt éreztem egy évvel ezelőtt, hajszálpontosan ezt!

Aztán egyszer csak megtértem, újjászülettem. :)

Templomban történt, de bárhol máshol történhetett volna, és ahogy valaki írta, igenis meg kell szólítani az Urat. Én konkrétan veszekedtem vele. De megszólítottam! És utána ő is megszólított engem...

Nem tudom, hogy veled meg fog-e történni ugyanez. Az alapján, amiket írsz, te keresed Istent, és várod, hogy rád találjon, hogy megadja neked a békét, a megnyugvást. Nekem megadta, még akkor is, ha ilyen érzéseim voltak (és részben vannak is, mert a képmutatást azt továbbra is utálom!)

Az, amiről azt írod, valószerűtlen... nekem is nagyon furcsa volt... de én is ilyenné váltam. Ha az Úrról beszélek, csak elragadtatással tudok beszélni, és hidd el, okkal. Rendet tett bennem, rendet tett az életemben az elmúlt egy évben.

Nem feltétlenül a vallásban fogod megtalálni Istent. Lehet, hogy neked más az utad. Én sem lettem nagy templombajáró. Néha elmegyek, de rendszeresen olvasom a Bibliát, folyamatosan imádkozom, élő kapcsolatom van Istennel.

Hidd el, hogy előtte pontosan ugyanazt a taszítást éreztem, és ha valaki nekem akkor azt mondta volna, hogy én napokon, heteken belül meg fogok térni, a képébe röhögtem volna...

Próbálj meg kicsit veszekedni Istennel, nekem bejött! :)

Magad sem akarod elhinni hogy Jézus Igaz.Ezért gyenge vagy:

Jézus példázata :A magvető

(Mt 13,1-23).

"Íme, kiment a magvető vetni, és vetés közben néhány mag az útfélre esett, aztán jöttek a madarak, és felkapkodták. Mások sziklás helyre estek, ahol kevés volt a föld, és azonnal kihajtottak, mert nem voltak mélyen a földben; de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt gyökerük, kiszáradtak. Mások tövisek közé estek, és amikor a tövisek megnőttek, megfojtották őket. A többi pedig jó földbe esett, és termést hozott: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit. Akinek van füle, hallja!

Jelentése:

"Amikor valaki hallja a mennyek országának igéjét, és nem érti, eljön a gonosz, és elragadja azt, ami szívébe van vetve: ez olyan, mint akinél az útfélre hullott a mag. Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja, de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig való, s amint nyomorúság vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal eltántorodik. Akinél pedig tövisek közé hullott, hallja az igét, de e világ gondja és a gazdagság csábítása megfojtja az igét, és nem hoz termést. Akinél pedig jó földbe hullott, az hallja és érti az igét, és terem: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.”

Ha meggyökerezik benned az Igazság (Jézus)ne féld használni...

(K.GY)

"A vallás vagy akár a hit nem csak a gyengéknek van?"

A hithez pont, hogy erő kell. Ahhoz, hogy valaki NE tartsa be a parancsolatokat, vagy éppen az ösztöneinek engedelmeskedjen, nem szükséges akaraterő vagy önuralom. Míg a parancsolat szerinti élethez, a másokon való segítéshez, bizony erősnek kell lenni. Egy gyenge ember nem képes megőrizni a szüzességét a házasságig, vagy éppenséggel kedvesnek lenni olyasvalakivel, aki keresztbe tesz neki.

A hithez erő kell, egyidejűleg meg is erősíti az embert.

"Akik félnek felelősséget vállalni és igy áttehetik máshova?"

Az csak az igazán felelősségteljes ember, aki az Úr tanításai szerint él. A "világi" élet nem tanít felelősséget. Azt tanítja, hogy szexelj akkor és azzal, amikor és akivel jólesik, mondd és csináld azt, amihez épp kedved szottyan, és közben a világi élet valahogy megfeledkezik arról, hogy viseld a tetteid következményeit.

Ezzel szemben a hit igazán felelősségre nevel.

Így szól az Úr:

"Mit használ az embernek ha ezt a világot megnyeri lelkében pedig kárt vall?

Erősíts hát meg a hitedet , mert eljön a gonosz hogy elragadjon.Mert nem azért jött a szabadító hogy elvesszen téged ,hanem azért hogy megmentsen.Most is tőle kapod a segítséget.Lásd meg hogy nem hagyott el téged ,olvasd és higgy nem vagy egyedül...

(K.Gy)