A krishnások szokásairól szeretnék érdeklődni párkapcsolat, házasság témában. Van itt valaki, aki biztos és pontos információkat tudna adni?

Krisnás eretnek vagyok, tizenegy év közvetett tapasztalattal a hátam mögött. (Úgy értem a "közvetettet", hogy én magam nem követtem az egyház módszereit e téren, de láttam, ahogy mások azt teszik.)

Kérdezz. :)

Nem annyira "elhagytam" a vallást, mint inkább rájöttem arra, hogy amit én vallok - bár a "tárgya" ugyanaz - egészen sok hittételében eltér a "hivatalostól". Inkább az egyházat hagytam el, mint a vallást.

Nem laktam köztük életvitelszerűen. A kérdés témájában is nagy szerepe lesz annak, hogy a krisnások legalább két nagy csoportra oszlanak. Vannak a szigorúan elkötelezett szerzetesek, akik együtt élnek templomi közösségekben, egységes hierarchikus irányítás alatt. (Szerzetes alatt ne olyasmire gondolj, mint a katolikusoknál - vannak köztük házasok is; én a szóval azokra utalok, akik bent élnek a templomokban.) Ha a tévében interjút készítenek krisnásokkal, őket fogod látni, mint a közösség képviselőit. És hát róluk tudod, hogy azok. Kopaszak (a fiúk), leplekbe vannak öltözve (mindenki), szóval rajtuk látszik. És ezzel szemben vannak a "kint élők", akik többé-kevésbé ugyanazokat az elveket vallják, ám életvitelükben kevésbé függnek az egyháztól. Lehet, hogy együtt dolgozol vele egy munkahelyen, de, ha nem kérdezel rá, sosem tudod meg, hogy ő is krisnás. Én mindig is az utóbbi kategóriába tartoztam, nem "költöztem be" sosem, csak táboroztam a völgyben. A szerzetesek általában azt tartják "igazi" krisnásnak, aki vagy szerzetes, vagy pedig tökéletesen úgy él, mintha az lenne.

Ez az életvitelbeli különbség tükröződik a két csoport párkapcsolati szokásaiban is. A kintieknek ebből a szempontból sokkal több lazaságra van lehetőségük, mint a szerzeteseknek, mert nem az egyháznak dolgoznak - tehát anyagilag nem tőlük függnek -, és nem is lehet őket felügyelet alatt tartani. A hivatalos tanítások, amit tehát a szerzetesek követnek, azok bizony szigorúak... a fiúk és a lányok közötti, mégoly ártatlan és mindennapi érintkezés is erőteljes erkölcsi korlátokba ütközik; spontán ismerkedésről lehetőleg szó sincs! Sőt, igazából a vezetés igyekszik késleltetni, elbátortalanítani azokat, akik még nem házasok, és a későbbiekben szeretnének házasságot kötni. (Az indoklásul szolgáló hitelvek beletartoznak azok közé, amiket én eretnekké válva elvetettem. :) ) Ha egy nem házas fiút rajtakapnak, hogy egy nem házas lánnyal beszélget, kitör a botrány, és mindkettejüket (külön-külön) alapos fejmosásban részesítik.

A hivatalos út valahogy így néz ki: a vállalkozó szelleműek választhatnak az olyanfajta vonzódás alapján, hogy "három sorral arrébb ült és énekelt az a szőke lány, aki három hónapja költözött be, és még nem tudom a nevét" - ilyen esetben a saját szolgálatvezetőjéhez fordul, akivel megbeszéli, hogy (előbb-utóbb) szeretne megházasodni, és hogy van neki egy erre alkalmas jelöltje. A fiú szolgálatvezetője ekkor a lány szolgálatvezetőjéhez fordul (egyébként fordított irányban is mehet, de a lányt esetleg elítélheti a szv., hogy túlságosan kezdeményezőkész), és leadja neki az infót. A szolgálatvezető megkérdezi a lányt, és ha benne van, akkor megadott időnként (viszonylag ritkán, mert a szerzetesek időbeosztását meglehetősen sok szolgálat teszi ki) beszélhetnek egymással - kezdetben egy idősebb házaspár, a kijelölt mentorok jelenlétében, később kettesben is - és ha egyik fél sem lép ki közben, akkor néhány év múlva megtartják az esküvőt.

De összekerülhetnek esetlegesség alapján is: a szerzetes leendő házastársa gyakran azok közül kerül ki, akikkel a templomban egy szolgálatot végeznek - pl. mind a ketten szakácsok a konyhán. Így még akár meg is ismerhetik egymást - ha elég kevesen vannak a konyhában, akkor szót válthatnak. További lehetőség, hogy az illető házas barátai hozzák össze a fiút és a lányt; ugyebár a férj ismeri a fiút, a feleség pedig a lányt... Itt Nyugaton nagyon ritka (főleg azért, mert mindenki első generációs krisnás), Indiában viszont bevett forma, hogy ezt a szerepet a két fél szülei töltik be. Minden ilyen esetben közös, hogy a szerzetesnek meg kell beszélnie a dolgot a szolgálatvezetőjével.

Kezdetben gyakori volt az, hogy a szolgálatvezetők ragadták magukhoz a kezdeményezést, és kerestek megfelelő házastársat protezsáltjuknak; illetve némelyik központban előfordult a központi ügyintézésnek egy olyan formája, hogy a jelentkezőknek le kellett írniuk, hogy ki az a három személy, akivel el tudja képzelni, hogy megházasodjon, aztán igyekeztek mindenkit a lehető legjobban párosítani. Ez a két módszer kiment a divatból, mert az ily módon létrejövő kapcsolatok instabilnak bizonyultak. (Általában is azok. Belső megismerés híján a vonzalom kialakulásában eltúlzott szerepet kaphat a külalak, ami pedig nem tartós, megváltozik a korral. Minden tilalom ellenére a válás bizony gyakori a szerzetesek között, annak ellenére is, hogy két-három évnyi, vagy még ennél is hosszabb, adminisztratív büntetést von maga után.)

Olykor megtörténik az is, hogy az egyik fél nem szerzetes; ha a másik fél hajlandó belemenni az ezzel járó presztízsveszteségbe, akkor feladja státusát a szerelemért, és a továbbiakban kint élőként folytatja. Ezzel általában kivívja főnökei erőteljes elítélését - a szerzetességet elhagyni önmagában is egy gyanúús dolog, az a körülmény pedig, hogy ezt egy kint élővel való kapcsolatért teszi, végképp megvetendő. Sőt, vannak esetek, hogy két olyan szerzetes, akiknek a szolgálatvezetői nem voltak lelkesek az ötlet hallatán, együtt "szöknek". Ez már egyértelműen a nem hivatalos házasodási módok közé tartozik.

A "közös fürdést" csak Indiában gyakorolják - ott valóban van egyfajta eljegyzés-szerepe -, idehaza nem. Egy szerzetes (elvileg) még a törvényes feleségével sem fog közösen fürödni - esetleg uszodában; egy kint élő pedig, ha nem tette magáévá a szerzetesi értékrendet, nyugodtan együtt fürödhet az ellenkező nem tagjaival anélkül, hogy ezt bárki is elköteleződésnek venné.

A kint élőket az egyház nem felügyeli, és nem vállal rájuk felelősséget, tehát nekik lehet - a maguk köreiben - ismerkedni; hozzáállástól függő, hogy ki mennyire csinálja úgy, mint a szerzetesek. A monogám párkapcsolatra való törekvés azért általánosan jellemző, és a legtöbben csak állami (és esetleg egyházi) házasságkötés után élnek szorosan együtt.

Örülök, hogy segíthettem.

Netán a jövendőbelid is krisnás? :)

Most nem találok megfelelő linket, úgyhogy megpróbálok valamit saját kútfőből alkotni.

Ez a fürdés csak része - még csak nem is a legeleje - a számos rítusnak, amely együtt jár a házasságra való készüléssel. Ehhez méltóan nem spontán mód kerül rá sor, hanem akkor, ha már a "tárgyalások" előrehaladott állapotban vannak. És persze minden a rokonok és a papok (a bráhmana kaszt tagjai) jelenlétében, rituális imádságokkal és felajánlásokkal együtt történik. Mint minden hindu vallási rituálé, a házasság közösségi aktus. Egy európai fiú megteheti, hogy a lánnyal kettesben maradva kéri meg annak a kezét; egy tradicionális hindu családban ez világra szóló botrányt jelentene. A házasság ugyanis legalább annyira a két család között köttetik, mint a fiú és a lány között, és a családok nagyon is igénylik, hogy döntő szavuk lehessen a kérdésben, ahogy az egyén életének minden más szakaszában is. Mi, európaiak, egy individualista kultúrában élünk, ahol a rokonság nem lóg ennyire az ember szájába - ha egy indiai tényleg magánéletet akar élni, akkor a legjobban teszi, ha más városba költözik. Vagy inkább külföldre.

Eleve más a gondolkodásmód. Az európai arra szocializálódik, hogy majd azzal házasodik meg, akibe beleszeret; az indiai pedig abban, hogy majd beleszeret abba, akivel összeházasodott. A kezdeményező szerepet leginkább a szülők töltik be; amikor a gyermekük elég nagykorú már, akkor ők kezdik el kiépíteni a kapcsolathálót olyan családok felé, akiknek megfelelő korú, ellenkező nemű gyereke van - és lehetőleg ugyanabba a kasztba tartozik, mint ők, és ha lehet, még a két család üzleti profiljai is kapcsolódjanak egymáshoz, és kövesség ugyanazt a vallási hagyományt a hinduizmus számos ágazata közül. Kikérik idősebb rokonok, papok, asztrológusok tanácsait, és ha teljes egyetértés van, akkor kezdik el az utódokat egymás felé terelgetni, nagyobb ünnepségek alkalmával, amikor lehetőség van találkozni. Az érintetteknek ma már van némi lehetőségük, hogy nemet mondjanak (a lányoknak kevesebb, mint a fiúknak), és ekkor kezdődik az egész előlről - ha pedig nem teszik, akkor tulajdonképpen minden külön erőfeszítés nélkül megházasodva találják magukat. A szándéknak és a vonzalomnak arra a kifejezésére, amit mi itt ismerünk, tehát nincs is igazán szükség, és ezért szertartásai sincsenek - ha csak nem tekintjük a vonzalom igen nyomatékos kinyilvánításának azt, ha - miután alkalom adódott, és a fiú mégis "spontán" ismerkedett meg a lánnyal - együtt megszöknek; ilyesmi előfordul, bár kétségkívül bátorságot és elszántságot igényel, leginkább a fiú részéről, mert ez gyakran egyenértékű az összes addigi családi kapcsolata elvágásával. Márpedig ebben a szoros szövésű társadalomban munkát, lakást, de egy jó orvost is nehéz szerezni a támogató családi befolyás nélkül. (A lányok amúgy is a fiú családjának a hatalma alá kerülnek normális esetben, és a saját családjával való kapcsolata igen korlátozottá válik; ebből a szempontból őt a szökés kevésbé érinti hátrányosan.) A legrégebbi időkben maguk az érintettek is kezdeményezhettek, de a középkor folyamán, talán az erkölcsi szigort hirdető iszlám erőteljes behatására, egyre inkább ez a közösségi modell terjedt el. Ma, nyugati hatásra, ismét nagyobb szavuk van a fiataloknak abban a kérdésben, hogy kivel akarnak házasodni, de a konzervatívok nincsenek ettől elragadtatva - az indiai újságok, filmek tele vannak az ehhez kapcsolódó drámákkal.

A szertartásoknak ez a családi-nemzetségi karaktere lehet az egyik ok, amiért a közös fürdés és más hasonló szertartások nem kerültek be a nyugati krisnások ceremóniái közé. Míg Indiában a vallás a családi hagyományokkal szorosan összefonódik, addig Európában a család hatalma messze kisebb, a vallás poedig kifejezetten az egyén magánügye; egy nyugati krisnás pedig - nagyon kevés kivételtől eltekintve - éppen saját nemzetségének vallási (vagy ateisztikus) hagyományaival szakított, amikor krisnás lett. Talán azt lehet mondani, hogy a templom-központ törekszik annak a közösségi szerepnek a betöltésére, amit Indiában a nagycsalád lát el, de csak korlátozott eredménnyel - a legtöbb templom húsz évnél kevesebb ideje áll fenn, a tagok közötti kötelékek messze nem olyan erősek, mint egy család tagjai között, és Nyugaton még a szerzetesek is nagyon mobilak, gyakori a költözés más városok, sőt más országok templomai között is.