A bibliában (mindkettőben) mit írnak a pokolról és az emberi bűnösökről?

Péter!

Kicsit tévedésben vagy a halál fogalmával. Jézus élő emberekre mondta, hogy halottak. Például:

"hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat".

Vagy a feltámadáskor:

"mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijönnek akik a jót cselekedték, az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására."

És élő emberekre mondta, hogy el vannak kárhozva. Teljesen figyelmen kívül hagyod Jézus szavait, amikor örök kárhozatról, örök gyötrelemről beszélt (lásd a korábbi Igéket, amiket idéztem).

Teológus létedre illene tudnod, hogy vitás teológiai kérdéseknél Jézus szavaiból kell kiindulni, hogy Ő mit tanított az adott témáról, és minden mást ehhez kell igazítani és értelmezni. A Jehova Tanúival egyetemben találtatok néhány kétes értelmű ószövetségi Igét, és Jézus szavait teljesen elferdítitek vele.

Nem sok alkalommal láthatjuk a Bibliában, hogy Isten közvetlenül, hallható hangon szólalt volna meg, de az egyik ilyen alkalommal ezt mondta:

"Ez az Én szerelmes fiam, Őt hallgassátok!"

Nem egy prófétanőt, hanem Jézust...

Üdv.

Utolsó előtti válaszoló szavaira reagálnék.

"hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat". - Kijelentéseidnél fontos megvizsgálni a szövegkörnyezetet is. Ennek a személynek akiről most szó van, azt mondta Jézus, hogy legyen a követője, Ő pedig azt válaszolta erre, hogy egyszer had temesse el az apját. A férfi apja nyilvánvalóan még nem halt meg, különben nem valószínű, hogy a fia itt hallgatná Jézust. A fiú nyilván addig kér időt, amíg apja meg nem hal. Nincs felkészülve arra, hogy Isten Királyságát tegye életében az első helyre. Jézus erre válaszolta neki azt, hogy hagyja, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat. Jézus ezzel arra utalt, hogyha ez a fiatal vagy a családtagjai nem lesznek Jézus követői, akkor i. sz. 70-ben Jeruzsálem pusztulásakor ők is meg fognak halni. Ezáltal arra utalt, hogy már most halott személyeknek tekinthetők és akkor ők had temessék el az adott pillanatban már tényleg meghalt hozzátartozóikat. Tehát ez a Bibliavers egyáltalán nem ahhoz kapcsolódik, mint aminek az alátámasztására te fel akarod használni.

Valamint utaltál a János 5: 28, 29 szavaira is. Ez a vers nem a halott személyek testét elhagyó lélekre utal, mivel a Biblia azt mondja, hogy amikor egy személy meghal, akkor megszűnik létezni, ezt bizonyítja a Prédikátor 9: 5, 6. Ezen szavak inkább a feltámadás reménységéhez, illetve ahhoz kapcsolódnak, hogy a feltámadók mi alapján lesznek megítélve, mivel a Biblia tanítása szerint nem a múltban elkövetett tetteik alapján, mivel „aki meghalt, azt felmentették a bűne alól” (Róma 6:7).

Tehát attól függően, hogy mit tesznek, a feltámadásuk végül vagy örök életet eredményez nekik, vagy pusztulást hoz rájuk.

Valamint arra utalsz, hogy Jézus szavait kell figyelembe venni. Akkor érdemes lenne azon is elgondolkodnod, hogy Jézus miért az alvás állapotához hasonlította a halált? Azért mert amikor az ember alszik semminek sincs tudatában, főképp nem a körülötte lévő világnak, és ez teljes mértékben igaz a halálra is, mivel amikor egy személy meghal, elvesznek a gondolatai. Nincs halhatatlan lelke-Ezékiel 18: 4

"a Biblia azt mondja, hogy amikor egy személy meghal, akkor megszűnik létezni, ezt bizonyítja a Prédikátor 9: 5, 6." - Nem, az nem bizonyítja azt, lásd: [link]

„aki meghalt, azt felmentették a bűne alól” (Róma 6:7)" - Az sem azt jelenti, mivel a szövegkörnyezetben nem a fizikai halálról van szó, hanem az óember haláláról az új ember javára a keresztségben. Ennek semmi köze az Őrtornyos-origenista második-esély tanhoz, miszerint az emberek Őrtornyot-tanulni támadnak fel.

"amikor egy személy meghal, elvesznek a gondolatai." - Ez a Zsoltárok 146:4 helytelen fordításának torz értelmezése, a cáfolatát elolvashatod itt: [link]

"Nincs halhatatlan lelke-Ezékiel 18: 4" - Ez a vers sem bizonyítja azt, lásd: [link]

Alaposan elolvastam a Róma 6: 7 szövegkörnyezetét, ismételten a te kedvedért, de ennek ellenére a szavai egyértelműek. A bűn ára, melyet meg kell fizetnünk érte a halál, se nem több, se nem kevesebb. Ez egyértelmű, nincs mit bővíteni.

Azokat az oldalakat pedig, melyeket linkeltél még a te kedvedért sem fogom meglátogatni, mivel hitehagyott oldalak. Prédikátor 9: 5, 6; Ezékiel 18: 4; 1Mózes 2: 7 - egyértelmű írásszövegek, egyértelmű üzenettel. Ha cáfolni kívánod Isten Szavát akkor csak hajrá, de akkor érvelj és ne linkelj. Szóval várom az érvelésedet

Nem "hitehagyott" oldal, ugyanis a szerkesztője soha nem volt megkeresztelt JT, így hát hitehagyott sem lehet. Ez a szalonkifogásod csődöt mondott.

- - - -

A Róma 6. fejezete a keresztség (=megkereszteledés szentsége) szól, és erről mondja, hogy "aki meghalt" (=a bűnnek a keresztségben), az "megigazult a bűntől" (=megtisztult, és maradjon tisztán). Ha mi a keresztségben a bűnnek meghalunk, mint Krisztus meghalt a bűnért, hiszszük egyszersmind, hogy vele a kegyelem életét is megnyerjük. A keresztégben a "régi ember" vagy "óember" "meghal". Köze nincs ennek a "második esély" teóriátokhoz, amely egyébként is dögletes eretnekség már csak az alábbiak miattt:

"És miképen elvégezett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet" Zsid 9:27

Nincs szó itt se második esélyről, az lesz megitélve amit te és én most élünk. Avagy praktikusabb lenne mindjárt a feltételezett második életünket élni.

A Biblia kitér azok esetére is aki soha nem hallottak róla és nem ismerték meg az ő akaratát. Szerencsés helyzetbe vagyunk mert itt sem kell a fantáziánkra hagyatkoznunk, vagy mesék kitalálására.

"Mert mikor a pogányok, a kiknek törvényök nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényök nem lévén, önmagoknak törvényök: Mint a kik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívökbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretök és gondolataik, a melyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik.)

Azon a napon, melyen az Isten megítéli az emberek titkait az én evangéliomom szerint a Jézus Krisztus által." Róm 2. 14-16

Az itt említett emberek akik sosem hallottak Istenről és akaratáról... nincs emlitve egy második élet ahol majd bizonyitaniuk kell. Sőt egyenesen arról ir Pál hogy mi alapján lesznek ők megitélve (melyik itélet?Dán 7,10)

A tetteik, gondolataik, lelkiismeretük alapján amit isten ir minden emberbe, vádolja és mentegeti tetteit önmaga előtt.

A 16. versben pedig utalás is van Jézus itéletére a fentiek alapján.

- - - -

A kedvenc biblaverseid pedig egyáltalán nem "egyértelműek" a felekezeted teológiája irányában, és nem magát, az Isten szavát kívánom cáfolni, hanem a Szentírás egyes kiragadott, gyakran félrefordított verseinek Őrtornyos ÉRTELMEZÉSÉT.

Zsoltárok 146:4

„Kimegy a szelleme, és ő visszatér földjébe, azon a napon elvesznek gondolatai.” (ÚVF)

„Az élet elhagyja, visszatér a porba, s odavan minden terve.” (Katolikus fordítás)

Hamis érvelés: „Halálukkor az emlékezet az ember agyában elpusztul, az ember megszűnik létezni és már nincs többé öntudata.”

Az eredeti szövegben az idézett rész így hangzik: „bajjóm hahú ávedú estónótáv” (ביום ההוא אבדו עשתנתיו), amely körülbelül azt jelenti, hogy „azon a napon elpusztulnak/elvesznek (ragyogó) tervei / (fényes) gondolatai”.

Az ilyen „egysoroknak” mindig az a problémájuk, hogy bármire felhasználhatóak. Ezzel mindenesetre nem tudom, hogy lehet bármit alátámasztani. Max csak azt bizonyítja, hogy a tervei nem léteznek már, ami elég logikus, ha a pacák kinyúlt. :) Az estón nem az ember teljes gondolatiságát (elméjét) jelenti, hanem annak csak egy igen kis szeletét. Tk. „fényes, nagyszerű gondolatok”, vagy ilyesmi. Hasonló szentírási versekkel összevetve sokkal valószínűbb, hogy a fényes gondolatok a földi élettel kapcsolatos tervekre vonatkoznak. A Szentírás rendkívül sok helyen szól arról, hogy az ember földi életre szőtt tervei, ha figyelmen kívül hagyják az Örökkévaló akaratát és a földi élet véges voltát, nagyon törékenyek tudnak lenni.

Gondolatai, tervei. A Revideált Verzió margójában áll: „tervei.” A görög szó a gondolatokra, DIALOGISMOI. Greenfield úgy értelmezi: „érvelés, okoskodás, gondolat, elmélkedés, terv.” Ha bízunk a földi előkelőkben, mikor meghalnak, meghiúsulnak a tervei és mi segítség nélkül maradunk.

Ez a zsoltár a hústestben bizakodást az Istenbe vetett bizalommal állítja szembe.

Bár a halott tervei, gondolatai, ötletei, üzleti megállapodásai elérhetetlenek az élők számára (ezek „elvesztek” a „nap alatti” nézőpontból), Isten mindig ott van (megőrzi a hitet örökké).

Ez a vers egyszerűen megerősíti, hogy emberi szempontból a halottaknak nincs többé részük abban, ami történik a nap alatt! Mennyire nevetséges, hogy azt sugallják Jehova Tanúi, hogy e költői vers célja az volt, hogy egy részletes tantételbeli útmutatást adjon a halottak állapotára vonatkozóan. Ez a zsoltár nem tesz semmiféle konkrét kijelentést a halottak elmebeli, gondolati tevékenységéről.

A neo-szadduceusok kiragadják a következő részletet: „elvesznek gondolatai” annak érdekében, hogy megpróbálják azt alátámasztani, hogy a halottak elfeledik elméjük minden tudását. Mintha kikapcsolnál egy számítógépet, mielőtt elmentenél egy dokumentumot és így az összes adat elveszik. Azonban figyeljük meg, hogy a halottakról más versekben azt olvassuk, hogy Isten elfeledi őket: „Akikre nem emlékezel többé” Zsoltárok 88:5. Isten szó szerint elfeledné, hogy kik a halottak? Isten vajon képtelen arra, hogy emlékezzen a halott emberek gondolataira? Nem! Az ember továbbra is tudatánál van miután meghal, de képtelen folytatni az „álmai megvalósítását a földön”.

Az ő „nagy tervei” elvesztek örökre! Senki sem fogja soha megtudni, hogy mik voltak azok! Ő, eltávozott szellemként még mindig emlékszik az álmaira és találmányaira, de egyszerűen képtelen megvalósítani azokat vagy közölni azokat az élőkkel! Az embereknek mindenféle nagyszerű terveik vannak a földi életre. Amikor meghalnak többet már nem tehetnek!

A következő versek párhuzamosan megmutatják, hogy „azon a napon elvesznek gondolatai” Zsoltárok 146, és ez azt jelenti, hogy az ő tervei elvesznek az élők számára! A halottak arra is képtelenek, hogy terveiket az élőknek kommunikálják!

Itt a „gondolatai” kifejezés egy személy földi „meg nem valósított céljaira” vonatkozik. A halál véget vet ezeknek a céloknak, ezzel mindenki egyetért. Ebben az értelemben „vesznek el” egy személy gondolatai a halálakor. Egy további hasonló alkalmazást találhatunk az Ézsaiás 55:7-ben:

„Hagyja el a gonosz az útját, és az álnok ember az ő gondolatait…”

Ez nem azt jelenti, hogy az igazságtalan embereknek el kell veszteniük az összes gondolatukat és eszméletlen nem-létezőkké kell válniuk. Ahogyan a Zsolt 146:4 sem. Sok ilyen elégtelen és hibás szövegmagyarázat származik a Szentírásban használt számos irodalmi formák és eszközök mélyreható megértésének hiányából, ahogy ez ebből a három példából is látható. Az Ószövetség jelentős részét különböző féle költészeti módszerekkel alkották meg. A költészetet nem lehet mereven, szó szerint értelmezni.

Minden ember életre szóló tervei elvesznek halálukkor. Nem valósíthatja meg az ő terveit miután meghalt. Ennek semmi köze az öntudatlansághoz.

Ha nem csak a 3. és 4. verset olvassuk el, hanem a 146. zsoltár mind a tíz versét együtt, akkor világossá válik, hogy a zsoltáros egyáltalán nem a halottak állapotáról beszél. Ehelyett az Istenben bízók reménységét helyezi szembe azok hamis reményével, akik emberi vezetőkben bíznak. Míg „az ÚR mindörökké uralkodik” (10. vers), hogy megvalósítsa az Ő akaratát, az emberi fejedelmek meghalnak és velük múlik el összes kigondolásuk vagy szándékuk. Haláluk napján „odavan minden tervük” ahogyan a Katolikus fordítás írja a 4. vers utolsó szavaiban. A megfelelő környezetüket figyelembe véve a 146. zsoltár 3. és 4. verse nem tanítja azt, hogy a halottak öntudatlanok.

Bár úgy értelmezik, ez azt jelenti, hogy az emberek öntudatlanok a halálukat követően, az eredeti héber szöveg azt jelzi, hogy az emberek tervei, törekvései és jövőbeli ötletei megszűnnek és semmivé válnak a halál pillanatában. A személy tervei és elképzelései a jövőre nézve vele együtt halnak meg. Miután valaki meghalt, a földi ambíciói nem léteznek többé, a pénzkeresési törekvései eltűnnek, a tervei egy új és nagyobb ház építésére szétesnek és az életre szóló vakációja tervei is semmivé foszlanak. Ezt figyelembe véve a zsoltáros arra sürgeti az embereket, hogy vessék a bizalmukat az Egyetlenbe aki végtelenszer hatalmasabb, mint bármely halandó ember, még a fejedelmeknél is - Az Ő tervei nem hiúsulnak meg (ő az Isten). Ha bizodalmunkat egyszerű halandó emberekbe helyezzük az csupán csalódáshoz vezethet, a halandó emberek meghalnak. David Reed egykori Jehova Tanúja a modern idők alábbi analógiáját javasolja:

„A 146. zsoltár tanulságára egy aktuális példát láthattunk John F. Kennedy Elnök halálakor. Ő egy „fejedelem” volt, akibe sok ember vetette bizalmát, hogy ő majd segíteni fog rajtuk az életkörülményeik javításával. Ám amikor meghalt „elvesztek gondolatai” - vele mentek tervei és a programjai hamar összeomlottak. Az emberek, akik minden bizodalmukat belé vetették csalódottak voltak. Az elsődleges bizalmuknak Istenben kellett volna lennie, aki valódi reményt, igazságosságot, gyógyulást és megváltást kínáll - és aki Király marad örökké.”

Nyilvánvaló, a 146. zsoltárt nem lehet annak a téves elgondolásnak az alátámasztására használni, amely szerint nincs tudatos létezés a halál után. Az emberek tervei és ambíciói - és nem az öntudatuk - vesznek el halálukkor.

Kérdezd meg: Mivel a héberben a „gondolatok” szó magában hordozza a tervek elképzelését/fogalmát, nem lenne ésszerűbb a zsoltáros szavait úgy értelmezni, mint amelyek jelentése, hogy az emberek tervei és törekvései szűnnek meg és válnak semmivé a halál pillanatában?

Ezékiel 18:4

„Íme, minden lélek az enyém. Ahogy az apa lelke, úgy a fiú lelke is az enyém. Amely lélek vétkezik, az hal meg.” (ÚVF)

Először is, Isten a prófétán keresztül küzd egy izraeli közmondás ellen: „Az apák ették meg az egrest, de a fiak foga vásott bele” azt jelenti: az apák bűnéért a fiak is bűnhődnek. Ezékiel üzenete egyértelmű: Isten előtt mindenki önmagáért felel. Másodszor, a szó szerinti fordítás („amely lélek…”) félrevezető, mert a kifejezés csak azt jelenti: „aki...”. Nem az ember egyik „részéről”, a lélekről van szó (amit a lélek halandóságának hívei eleve nem is tekintenek külön résznek), hanem az egész emberről és személyes felelősségéről.

Más szövegekben is félreérthető a Károli Biblia szó szerinti fordítása. ApCsel 3:23 „Lészen pedig, hogy minden lélek, valamely nem hallgatánd arra a prófétára, ki fog irtatni a nép közül” – azaz mindenki. Józs 11:11 „És levágának minden lelket, a mely benne vala, megölvén őket fegyver élével…” – azaz mindenkit.

Az Őrtorony Társulat válaszként idézi ezt a verset a következő kérdésre: Van olyan része az embernek, amely tovább él a test halála után? A válasz a szerintük, nem. Rámutatnak, hogy néhány fordításban ennél a versél „aki vétkezik, az hal meg” olvasható. Ezért a „lélek” szó (héberül: ne′fes) nem az ember anyagtalan természetű részére utal, hanem magára a tényleges élő személyre. Így tehát az állítják, hogy a „lélek” nem olyan valami, amely túléli a test halálát.

A Biblia tanítása: Az Ezékiel 18:4-ben olvasható megállapítás, amely szerint „annak a léleknek kell meghalnia, aki vétkezik” nem áll szemben azzal a gondolattal, hogy az ember olyan anyagtalan természettel rendelkezik, amely tudatánál maradva túléli a halált. Az itt olvasható szövegkörnyezetben igaz, hogy a héber, lélek szót (ne′fes) „élő teremtmény” vagy „személy” értelemben használatos. Ezt a keresztények sem vitatják. (Adott szövegkörnyezetben a ne′fes szó „élő teremtményt” jelent; rendelkezhet további jelentésekkel is - mint például egy emberi teremtmény „belső énje”.)

A keresztények rámutatnak, hogy mivel az ember anyagtalan természetét nem tárgyalja az Ezékiel 18:4, ezért nem vonhatunk le következtetéseket arról, se mellette, sem ellene, ezen vers alapján. Mindaz amit Ezékiel kívánt tenni, hogy felvegye a küzdelmet egy akkoriban felmerült hamis tanítással - egy tanítással, amely az öröklött bűn tanával kapcsolatos. Néhány ember arról kezdett vitázni, hogy miért szenvednek és halnak meg a gyermekek az apáik bűneiért. Bár igaz, hogy a bűnnek van egy öröklődő hatása (lásd a 2Mózes 20:5-6 verseit), Ezékiel ebben a versében azt hangsúlyozza, hogy minden egyes személy az ő saját bűnéért felelős. Ezért mondta azt, hogy az a „lélek” (vagy személy) amely bűnt követ el, az meghal. Ezékiel nem próbált semmit sem tanítani az ember anyagtalan természetének meglétéről vagy hiányáról.

Bár a héber ne′fes szó Ezékiel 18:4 versében egy „élő teremtményre” vagy „személyre” vonatkozik, nem találunk más olyan verset az Ószövetségben, ahol a szót más értelemben használják. Például a 1Mózes 35:18 versében a ne′fes szó értelmezhető az ember anyagtalan természetére utaló hivatkozásként: „Ezért amikor már-már kiment belőle a lélek (mert haldoklott), Ben-Óninak nevezte el; az apja azonban Benjáminnak hívta” (kiemelés tőlünk). Ez a vers jól láthatóan azonosítja a lelket a halandó fizikai testtől különböző dologként. Sok-sok újszövetségi részt találunk, amelyek minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy az embernek van anyagtalan természete (lásd például a Máté 10:28, 2Korintusz 5:8-10 és Jelenések 6:9-11 verseit).

Annak alátámasztására, hogy a lélek elpusztul a halál alkalmával gyakran idézik az Ezékiel 18:4-ben található szavakat: „amely lélek vétkezik, az hal meg.” Kiragadva a szövegkörnyezetből, ezek a szavak valóban úgy tűnik, hogy ezt jelentik, azonban vajon milyen jelentést hordoznak, ha a megfelelő szövegkörnyezetükben vizsgáljuk őket? A környező versek felfedik, hogy a 4. vers egyáltalán nem arról szól, hogy mi történik a halálunkkor:

„És Jehova szava így szólt még hozzám: „Mit jelent az nálatok, hogy ezt a példabeszédet mondogatjátok Izrael földjén: »Az apák eszik az éretlen szőlőt, de a fiak foga vásik el.« »Élek én — ez a legfőbb Úr, Jehova kijelentése —, hogy nem fogjátok többé ezt a példabeszédet mondogatni Izraelben. Íme, minden lélek az enyém. Ahogy az apa lelke, úgy a fiú lelke is az enyém. Amely lélek vétkezik, az hal meg. Ha igazságos egy ember, és jogot és igazságosságot cselekedett; ha nem evett a hegyeken, és szemeit nem emelte föl Izrael házának mocskos bálványaira, társának feleségét nem szennyezte be, és nem közelített asszonyhoz annak tisztátalansága idején; ha senkivel sem bánt rosszul; ha az adósságért vett zálogot visszaadta; ha semmit sem vett el rablással; ha saját kenyerét adta az éhezőnek, és ruhát terített a mezítelenre; ha semmit sem adott kamatra, és nem szedett uzsorát; ha az igazságtalanságtól visszavonta a kezét; ha valódi igazságossággal járt el ember és ember között; ha mindig a rendeleteim szerint járt, és megtartotta bírói döntéseimet, hogy igazságot cselekedjen, akkor ő igazságos. Élni fog« — ez a legfőbb Úr, Jehova kijelentése.” (Ezékiel 18:1-9)

Ha a teljes szövegkörnyezetében olvassuk, láthatjuk az egyszerű lényeget: az ember amely bűnt követ el az aki meg fog halni, és az ember amely Istennek engedelmeskedik az aki élni fog. Az idézett szakasz nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy létezik-e vagy sem a halál utáni/túlvilági élet.

Ezen kívül elkerülte a figyelmüket a „halálnak” a Bibliában megtalálható szellemi értelme. Például az 1Timóteusz 5:6 verseiben ezt olvassuk:

„Amelyik ellenben érzéki kielégülésben leli kedvét, az élő létére halott.” (vö. Ef 2:1 és Lk 15:24)

Az, hogy az Ezékiel 18:4, 20 versei a szellemi halálra vonatkoznak (értsd: elszakadás Istentől, nem a megsemmisülés) nyilvánvalóan látszik a szövegkörnyezetből, mivel a 18:21 kijelenti:

„Ha pedig a gonosz megtér minden bűnéből, amit elkövetett, és megtartja minden rendeletemet, és jogot és igazságosságot cselekszik, élni fog. Nem hal meg.”

Mivel minden ember meghal fizikailag, ez mindenképpen a szellemi vagy „második” halálra vonatkozik.

Az ilyen kitételek, mint pl. „lelkem az igaznak halálával haljon meg”, hebraizmusok, ugyanis a ne′fes sokszor a magára térő és személyes névmást is helyettesítheti a héberben, így kell érteni az ilyen kifejezéseket: „meghal az én lelem” = „én meghalok”. Ugyanaz a szó Biblia többféle jelentéssel bírhat, máskor egyazon dolgot több szó is kifejezhet. Pl. a héber ne′fes gyakran nem „léleknek”, hanem „élőlénynek” fordítandó (ezért, amikor a „nefes” haláláról esik szó, ez nem a lélek halhatatlanságának tagadása, mint Jehova Tanúi gondolják). Így az Ezékiel 18:4 értelemhű fordítása a következő:

„Nézd, minden élet az enyém: az apa élete éppúgy az enyém, mint a fiú élete. Aki vétkezik, az hal meg!” (Katolikus fordítás)

Ezen kívül a szövegkörnyezet alapján nyilvánvaló, hogy itt egyáltalán nem az ember halál utáni reménységéről van szól, hanem a személyes felelősségről. Itt az Úr azt mondja, hogy ő szeret és megitél minden embert, az atyát úgy, mint a fiút, miért büntetné és a fiút atyja vétkeért? Csak a bűnöst bünteti, legyen az atya vagy fiú; vagyis nem atyáitért büntet, hanem tulajdon bűneikért.

Lothar Gassman írja:

„Amikor a Bibliában arról van szó, hogy a „lélek” meghal (például 4Móz 23:10; 1Kir 19:14), az mindig az egész embert (szélesebb értelem), de sohasem a lelket, mint az ember teremtésbeli elemét (szűkebb értelem) jelenti. Ez különösen az olyan helyekre vonatkozik, mint Ez 18:4, amelyet szívesen vesz elő az Őrtorony Társulat. Ha ott azt mondja a próféta, hogy „annak a léleknek kell meghalnia, amelyik vétkezik”, ezen nyilvánvalóan az ember szellemi-testi egységében értendő, mert egy elszigetelt lélek sem vétkezni, sem meghalni nem tudna.

A halandóság olyan tulajdonság, amely az Újszövetségben csak a földi testre vonatkozóan használatos (Róm 6:12; 8:11; 1Kor 15:53k; 2Kor 4:11; 5:4). Hiszen a földi test a látható és múlandó szférájába tartozik (2Kor 4:18). Az új test azonban, amelyben a személyes folyamatosságában tovább létező ember az utolsó napi feltámadáskor részesül, halhatatlan (1Kor 15:35-54; 2Kor 5:1-10; Fil 3:21).”

Prédikátor 9:5

„Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak, és nincs többé fizetségük, mert nem emlékeznek rájuk többé, elfeledték őket.”

Mivel a halottak „semmit sem tudnak”, az Őrtorony Társulat úgy érvel, az is nyilvánvaló, hogy az emberek semmiféle fájdalmat vagy örömet sem éreznek a haláluk után.

A Biblia tanítása: Noha a keresztény tudósok a Prédikátor 9:5-öt többféleképpen értelmezik, abban egyetértenek, hogy ez a vers nem azt tanítja, hogy az embernek nincs tudatos létezése a halál után. Tekintsük át röviden a két legfontosabb nézőpontot:

1) Közismert, hogy a Prédikátor könyve két ellentétes módon mutatja be, hogyan lehet tekinteni az ember küzdelmét a világban. Az egyik a világi, humanista, materialista nézet, amely mindent egy korlátolt, földi perspektívából magyaráz – figyelmen kívül hagyva Istent és részvételét az emberek ügyeiben. Ez a földi nézőpont teljes mértékben nélkülözi az isteni kinyilatkoztatás segítségét.

A másik lehetőség egy vallásos, szellemi megközelítés, amely az életet és az élet problémáit Istent tisztelő nézőpontból értelmezi. Ez a szemléletmód figyelembe veszi az isteni kinyilatkoztatásokat, amikor az életet, és a vele kapcsolatos problémákat magyarázza. Ez a nézőpont győzedelmeskedik a könyv végén.

A következőket szeretném kihangsúlyozni: Sok olyan tudós van, aki a Prédikátor 1-10-et földi szemléletmódot visszatükrözve értelmezi, az isteni kinyilatkoztatás segítsége nélkül. Annak bizonyítására, hogy ezek a versek kizárólag emberi nézőpontot képviselnek, David Reed a következőt gondolatot veti fel:

„Az író nemcsak azt mondja az 5. versben, hogy a halottak semmit sem tudnak, de azt is hozzáteszi, hogy „nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik.” (6. vers, MBT). (Kérdezzen meg egy Jehova Tanúját, úgy hiszi-e, hogy a halottak már soha nem jönnek vissza. Azt fogja mondani, hogy nem, mivel abban hisz, hogy lesz egy feltámadás a nap alatt erre a földre.) A 2. vers (SZIT) azt a gondolatot fejezi ki, hogy „mindenkire egy és ugyanaz a sors vár, az igazra és a gonoszra, a tisztára és a tisztátalanra”, és ez a gondolat teljesen ellent mond a Biblia többi részének. (Kérdezzen meg egy Tanút, elhiszi-e, hogy ugyanaz a sors vár rá akkor is, ha igazságos lesz, és akkor is, ha igazságtalan. Egészen biztos, hogy nemmel fog válaszolni)... Úgy következtethetünk tehát, hogy az 5. vers egy olyan rész közepén található, mely egy hitetlen, világi nézőpontot képvisel – nem Istenét.”

Mivel a Prédikátor 9:1-10 kizárólag emberi szempontot fejez ki, ezért az 5. vers azt jelenti, hogy szigorúan emberi nézőpontból tekintve a halottak semminek sincsenek a tudatában. Mivel ez a helyzet, ez a vers nem Isten igazságát tanítja. És mivel ez így van, ezt a verset nem lehet annak az állításnak a támogatására felhasználni, hogy nincs tudatos létezés a halál után.

Kérdezze meg:

Tudta Ön, hogy a Prédikátor könyve két ellentétes nézetet mutat be – egy szigorúan humanistát, és egy másikat, amely szellemi és Isten tiszteletét tükrözi?

Ha, mint ahogy sok tudós hiszi, a Prédikátor 9:1-10 szigorúan humanista álláspontot tükröz, érti, miért mondhatjuk, hogy az 5. versben levő állítás nem Isten nézőpontját tükrözi, hanem a bukott emberiségét?

Marian Bodine, az Őrtorony szakértője, még egy kérdést felvet (amely hasonló David Reedéhez) ezzel a verssel kapcsolatban. Azt mondja, „Ha az a kifejezés, hogy 'semmit nem tudnak', azt jelenti, hogy a halottak öntudatlanok a sírban vagy a szellemi világban, akkor az a kifejezés, hogy ’nincs részük többé semmiben sem’ azt jelenti, hogy nem lesz feltámadás, vagy jutalom a 'jelenlegi' élet után.” Ha Jehova Tanúi következetesek, akkor ezt a következtetést kell levonni.

Kérdezze meg:

Ha az a kifejezés, hogy „semmiről sem tudnak” (Prédikátor 9:5, Káldi-Neovulgáta) azt jelenti, hogy a halottak öntudatlanok a sírban, akkor az a kifejezés, hogy „jutalmuk sincs többé”, nem azt jelenti, hogy nem lesz feltámadás vagy jutalom a jelenlegi élet után – még Jehova Tanúinak sem?

Ezt a kérdést jól fel lehet használni annak a gondolatodnak a alátámasztására, hogy a Prédikátor 9:5-ben szereplő állítás nem Isten nézőpontját tükrözi, hanem egy földi, emberi szempontot.

2) Vannak más keresztény tudósok is, akik olyan értelemben magyarázzák a Prédikátor 9:5-öt, hogy a halottak nincsenek tudatában a fizikai világban történő eseményeknek. Robert Jamieson, A. R. Fausset, és David Brown azt írják a könyvükben, hogy a halottak semmit sem tudnak, „legalábbis arról, ami fizikai érzékelésükkel és az evilági ügyekkel kapcsolatos (Jób 14:21; Ézs 63:16).” Ehhez hasonlóan H. C. Leupold a Prédikátor könyvéről írt könyvében is azt olvashatjuk, hogy az író ebben a versben „csak a halottaknak az ehhez a világhoz való viszonyáról beszél.” Azonban a halottak még mindig tudatában vannak olyan dolgoknak, amelyek nem kötődnek a fizikai, földi világhoz.

Bármelyik magyarázatot válasszuk is, az világos, hogy a Prédikátor 9:5-öt nem lehet bizonyítékként idézni az Őrtorony nézetének alátámasztására. Az Őrtorony Társulat ezt a verset olyan egyértelmű szakaszoktól teljesen elszigetelten magyarázza, melyek minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy emberi lények rendelkeznek tudatos létezéssel a halál utáni életben (Lukács 20:38; 2Korintusz 5:6-8; Filippi 1:21-23; 1Tesszalonika 4:13-17; Jelenések 6:9-10).

Ha az első tagmondatot abszolút értelemben értjük, akkor a másodikat is ugyanígy kell értelmezni. Vagyis a halottaknak nem lesz „jutalmuk”, mint ahogy öntudatuk sem lesz. Ez a gondolatmenet tagadná a feltámadást, és az igazságosak megjutalmazását (lásd Jelenések 20:11-13, 21:6-7, 22:12,14). Nyilvánvaló tehát, hogy valamiféle kigazításra van szükség a Préd 9:5-tel kapcsolatban. A rögtön utána következő versből megtudjuk, hogy:

„…nincs részük semmiben sem, ami történik a nap alatt.”

Vagyis más szavakkal, a halottak semmit sem tudnak ezzel a világgal kapcsolatban, de ők egy másik birodalomban vannak, ahol igenis tudnak valamit. A „semmit sem tudnak” kifejezés ilyen korlátozott értelemben vett bibliai példáival kapcsolatban lásd az 1Sámuel 20:39-et és a 2Sámuel 15:11-et, ahol ezt öntudatlansággal magyararázni nevetséges lenne.

Vajon ez kizárja a halál utáni tudatos élet lehetőségét, ahogy Jehova Tanúi állítják? Nem, mivel ez része egy pont-ellenpont jellegű vitának, mely az isteni és a világi nézetek között zajlik. Az 5. és a 6. versben a párbeszéd világi résztvevője tagadja mindenféle jövőbeni „jutalom” vagy „örökkétartó” feltámadás lehetőségét is. Ennek a párbeszédnek a világi oldalára alapozni valamilyen tantételt olyan lenne, mintha azokba a bibliaversekbe vetnénk bizalmunkat, amelyekben Sátánt, az ördögöt idézik.

A Prédikátor 9:5 és 10. tanulsága viszont más módon van eltorzulva – ugyanúgy, mint ahogy egy híres sebész is rosszul használta az Írásokat egy sajtókonferencián, amikor bejelentette az első szívátültetést. A szívcsere elfogadható kell, hogy legyen a keresztények számára, magyarázta Dr. Christian Barnard, mivel a Biblia azt mondja, hogy az ember „bőrt bőrért” adna, csak hogy életben maradjon. A riportereknek azonban fel sem tűnt, hogy ezek Sátán szavai voltak. (Lásd Jób 2:4)

A Prédikátor 9:5 szavai, melyek szerint „a halottak semmit sem tudnak” nem Sátánt idézik, de egyfajta szkeptikus, reménytelen kétségbeesést fejeznek ki. A teljes Prédikátor könyve valamiféle pont-ellenpont stílusban van megírva, és ilyen reménytelenséget és elkedvetlenedést tükröz, melyre végül a hit bizakodó kifejezéseivel válaszol. Az 5-ös és a 10-es verset úgy venni, mintha ezek jelentenék a végső mondanivalót, olyan lenne, mint elolvasni Lukács beszámolóját a pusztában lezajlott kísértésről, aztán Jézus válasza helyett arra építeni fel a tantételt, hogy mit mondott Sátán.

Azokat, akik megpróbálják a Prédikátor 9:5-öt annak bizonyítására idézni, hogy a halottak öntudatlanok, felkérjük, hogy vizsgálják meg a vers többi részét, és közvetlen szövegkörnyezetét. Folytatva a gondolatot a vers azt állítja, hogy azoknak, akik meghalnak, semmiféle jutalmuk sincs, sem jövőjük – ez pedig nyilvánvalóan nem egyeztethető össze a Biblia többi részével (Vesd össze, Jelenések 11:18.) A 2. vers azt mondja, hogy „egyenlő vége van az igazságosnak és a gonosznak”. Nyilvánvaló, hogy ez a szkeptikusok negatív hozzáállása, nem Isten véleménye. A Prédikátor könyve, megcáfolva ezeket a gondolatokat, később azzal a pozitív biztosítékkal zárul, hogy „az ember maradandó házába tér, …a por visszatér a földbe, ahogy azelőtt volt, és a szellem visszatér az igaz Istenhez”, aki „minden titkos dologban ítéletre hoz elő mindenfajta tettet, hogy az jó-e vagy rossz.” (Prédikátor 12:5, 7, 14)

Ezt az a Prédikátor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. A szerző nem tesz kijelentést, csak tűnődik (gondolkodik, megfigyel, gyakran kérdést vet fel, és hagy nyitva). Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?

A kinyilatkoztatás sok témában progresszív módon történt: pl. a lélekről és sorsáról szinte semmit nem tudhatott Ábrahám vagy Salamon, sokat mondott Jézus és még több adatott az apostoloknak. Ezért ebben a kérdésben nem lehet ószövetségi szövegekre hivatkozni úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk a későbbi, újszövetségi kijelentéseket.

A Préd 9:5 sokat idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Azonban a keresztények sem állították soha, hogy az ószövetségi halottak tudták, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniuk; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt.

Az egész könyv üzenete az, hogy ha az életet Isten nélkül szemléljük, minden hiábavalónak tűnik. A 9. fejezet eleje is emellett érvel: minden érhet mindenkit, akár jó és vallásos az egyik, akár rossz és vallástalan a másik, mindenkivel ugyanaz történhet meg (1-2. vers). De nem elég, hogy az élet igazságtalan, az ember a saját gonoszságával még fokozza a bajokat, és a végén mindenki meghal (3. vers). Ez így elég reménytelen, de amíg az ember él, van ok a reményre (4. vers). Az élők legalább azt tudják, hogy mi lesz velük: egyszer biztos meg fognak halni (és Isten elé állnak), de addig is van módjuk a sorsukon változtatni (ami reményt adhat). A halottak azonban már semmiről sem tudnak, semmiből nincs hasznuk, és mások idővel el is felejtik őket (5. vers). A földi dolgok, amikért küzdöttek, elenyésznek, és bár egykor szerettek vagy gyűlöltek, ennek már nincs jelentősége: a földi dolgokban már nem vehetnek részt (6. vers). Nem arról van szó, hogy nincs öntudatuk, vagy hogy nem léteznek, hanem arról, hogy kiestek ebből a világból. Ezért a tanulság, sőt, Isten akarata az, hogy a mulandó életet addig kell élvezni – munkával, becsülettel, szeretettel, jókedvvel –, amíg lehet (7-9. vers). Nem azért, mert a halál után nincs „semmi”, hanem mert cselekedni, gondolkodni, ismeretre és bölcsességre szert tenni itt a földi életben kell és lehet (10. vers). Odaát ugyanis már csak az számít, ami a földön történt.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14:1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9:5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9:5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1:2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5:17; 10:19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7:16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3:19-21; 9:2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9:5-öt, mert ez a Préd 9:2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12:5.7.14)

A fő igéjük, tehát, Prédikátor 9:5-10: „a holtak semmiről sem tudnak,” korlátozódik a szövegkörnyezetben található: „ami a nap alatt történik” szituációra, 6. vers. Vessük össze ezt más igékkel, ahol ugyanaz a kifejezés található. „Kétszáz férfi ment Absolonnal jóhiszeműen mentek, nem tudtak semmiről.” 2Sámuel 15:11. Még egy: „A gyermek ugyanis semmit sem tudott, csak Jonatán és Dávid tudták a dolgot.” 1Sám 20:39. Egy felfuvalkodott tanítóról, ezt mondja Pál: „az felfuvalkodott, és nem tud semmit.” 1Tim 6:4. Ezekből, tehát, teljesen hiányzott a gondolat vagy a tudat? Nem. Egyszerűen azt jelenti, hogy a szóban forgó dolgokról nem tudtak semmit. Így van a Préd 9:5 is. A szövegkörnyezet magyarázza meg: „és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik.” 6. vers.

i) A Prédikátor azzal foglalkozik, hogy mi történik a földön – „a nap alatt.” Ez megegyezik az ószövetség gondolatvilágával. A témája az, hogy mennyire hiábavaló minden, ha az ember Isten nélkül akar élni: „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor – igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt?” (Préd 1:2-3).

ii) ii) Az élők szempontjából látja, hogy mindenki meghal, de amit mond a halottakról, nem teljesen következetes, pl.: „a holtak semmiről sem tudnak,” (9: 5); vö.: „Boldogabbnak nevezem a halottakat, akik már régen meghaltak, mint az élők, akik még életben vannak.” (4:2). „A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a szellem pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (12:7); vö.: „Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek szelleme a magasba, és leszáll-e az állatok szelleme a föld alá?” (3:21).

iii) Ha szó szerint veszünk néhány verset, a könyv célját figyelmen kívül hagyva, a feltámadást és az örökéletet is meg kellene tagadni, pl.: „Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is… Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lett, és újból porrá lesz mindegyik.” (3:19-20); Az emberek halálakor: „Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és soha többé örökre (לעולם - le‘ólám) nem lesz részük abban, ami történik a nap alatt.” (9:6); „elmegy az ember örök otthonába.” (12:5).

iv) A Prédikátor mégis utal az ítéletre és az örökkévalóságra: „De arra gondoltam, hogy az igazat is, a bűnöst is megítéli az Isten, mert minden dolognak van ideje, és ő ügyel minden cselekedetre.” (3:17, vö. 11:9; 12:14); „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta.” (3:11). Buzdít minket arra, hogy mégis emlékezzünk a teremtőre, és engedelmeskedjünk neki (12:1,13).

v) Összefoglalva, a Prédikátor azt tanítja, hogy a földi élet fáradozása Isten nélkül teljesen értelmetlen, mert mindnyájunk meg fogunk halni. Azonban, nem lehet e könyv alapján következtetést levonni a halál utáni állapotról, mert nem ez a témája, és az ezzel kapcsolatos mondanivalója nem következetes.

Lothar Gassman írja:

[Az Őrtorony] „mindenekelőtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6:5; 49:14; 115:7; Préd 3:18-22; 9:3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükből kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az előrehaladást - jellemzi az Őrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia" című részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus.

Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben? Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88:11; 139:8; Ézs 26:19; Ez 37; Dán 12:1; Jób 19:25kk). A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is.

A Qóhelet még erősen a jelen világon tájékozódik, és nincs bizonyossága az életre való feltámadásról. Azzal számol azonban, hogy a halállal még nincs mindennek vége (3:17; 12:7), hogy „van ítélet”. Préd 3:18kk például beszél az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a haláligmenően nincs különbség. A vonalvezetés azonban következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig. Ugyanez érvényes Préd 9:3kk-re: ’A nap alatti’ elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve írja le. Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3:21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?”, erre az újszövetségi hely, 2Kor 5:1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.””