Pontosan mit jelent az, hogy Jézus a Megváltó?

Megváltás (lat. redemptio, a redimo, 'visszavált, -vásárol' igéből):

1. a szó eredeti értelme szerint korábban birtokolt, majd eladott, elzálogosított, elveszített érték visszavásárlása. A természetes vallások a megváltás vágyát fejezik ki, s ennek jeléül használnak bizonyos szertartásokat. A hangsúly mindig az ember teljesítményén van, vagyis inkább önmegváltásról van szó. A megváltás olykor közvetítő szellemek műve (gnózis).

A katolikus egyház tanításában a megváltás a bűnbe esett emberiség kiragadása a halálból és visszavitele az atyai házba Jézus Krisztus keresztáldozata árán.

2. Szóhasználat a Szentírásban. A fogalmat, amely rokon az üdvösségvárással (üdvösség), a héber Ószövetségben a padah tő jelöli; a Septuaginta és az Újszövetség a görög lütrun, 'váltságdíj' szóval és ennek származékaival utal rá, a Vulgata-ban a redemptio, 'visszavétel, visszavásárlás' felel meg neki.

Az Ószövetségben. a) A padah, 'kivált' ige olyan fogalmat jelöl, amely a keresk. jogból volt ismert. Nem a ki- ill. megváltó személyére esett tehát a hangsúly, hanem a váltságdíjra, amelyet maga az érintett személy is kifizethetett. Ennek a kiváltásnak a tárgya annak az embernek v. állatnak az élete volt, akit v. amit mint elsőszülöttet Jahvénak kellett fölajánlani (2Móz 13:12-15; 34:20; 3Móz 27:27; Szám 18:15), de valamely más okból veszélyeztetett élet is lehetett (2Móz 21:30; 1Sám 14:45, vö. Lev 27:28). A kifejezéssel rabszolgára vonatkoztatva is éltek (19:20; 2Móz 21:8). A váltságdíj nagyságát előírhatta a törvény (pl. az elsőszülöttek esetében; vö. 30:12-16), de a felek megállapodásának tárgya is lehetett (21:30). 4Mózes 3:12.46-48: a leviták jelentik a váltságdíjat Izr. többi törzsének elsőszülöttei helyett. Ez a gondolat összhangban van azzal, ahogy Jahve Izraellel (5Móz 7:8; 13:6 stb.) és az emberekkel külön-külön (2Sám 4:9; 1Kir 1:29; Zsolt 26:11; 31:6; 34:23stb.) bánt. Váltságdíjról itt még nincs szó; ebből arra következtethetünk, hogy a helyzet reménytelensége állt előtérben, amelyből Isten kiszabadítja, kiváltja az embert.

b) A gaal ige, amelyet a LXX 45 esetben a görög lütrusztai, 'kivált' igével ad vissza, jogi fogalom; mint ilyen a család teendőjére ill. a legközelebbi rokon (a neve: goel) kötelességére vonatkozik azzal a családtaggal szemben, akinek birtoka (3Móz 25:25-28; Jer 32:7; Rut 2:20; 4:4) v. aki saját maga (3Móz 25:47; vö. Neh 5:8) idegen kézre került, akinek nevét a kihalás veszélye fenyegette (5Móz 25:5-10; Rut 3:9-13; 4:6; vö. 1Móz 38:6-26), vagy akinek vérét ontották (4Móz 35:12.19.21.24; 5Móz 9:6.12; Józs 20:3.5.9; 2Sám 14:11; 1Kir 16:11). Az első 2 esetben vissza kellett váltani a földet v. a személyt; a 3. esetben el kellett venni az özvegyet (sógorházasság); végül a 4. esetben nem volt szabad ellenértéket, váltságdíjat elfogadni, hanem a gyilkoson vérbosszút kellett állni (Szám 35:31). Az a gondolat, hogy az ember rokon az Istennel, jellemző a szemita vallásokra (lásd a személyneveket: Ábrám, Abimelek, Ahirám, Ámran stb., amelyekben az Isten atya, fivér vagy nagybátya). Az izraelita vallásban ehhez járult még a Jahvétól való kiválasztottság gondolata. Ez magától elvezetett oda, hogy Jahvéban a népnek és egyenként minden tagjának gyámolítóját (goel) lássák. Jahvéval kapcsolatban 2x találkozunk a váltságdíj fogalmával az Ószövetségben. Ézsaiás 43:1-4: Jahve megváltja Izraelt, váltságul odaadja érte Egyiptomot, Kust és Sebát (hogy kinek, az nem világlik ki a szövegből). Ugyanakkor 52:3: Jahve váltságdíj nélkül váltja vissza Izraelt; vö. 45:13; 45:15: a váltságdíjként megnevezett országok meghódolnak Izr. előtt, az övéi lesznek.

Az Újszövetségben. A lütron a profán görögben elsősorban a hadifoglyok kiváltásakor fizetett váltságdíjat jelentette, s azt az összeget, amelyet rabszolga kiváltásakor fizettek. Ez a kiváltás gyakran az istenek (Apollo, Szerapisz vagy Aszklépiosz) oltalma alatt történt, akiknek templomában a rabszolgák elhelyezték a megtakarított tizedet, amíg a kívánt összeg egybe nem gyűlt. Mk 10:45 és Mt 20:28: a kifejezés illetve a vele jelölt fogalom Jézus halálának jelentőségét világítja meg. Az eredetiben Lk 24:21; Tit 2:14 és 1Pt 1:18 a lütrusztai igét szerepelteti, Lk 1:68; 2:38 viszont a lütroszisz származékot; ugyanakkor a 21:28 és Pál apostol (Róm 3:24; 8:23; 1Kor 1:30; Ef 1:7.14; 4:30; Kol 1:14; Zsid 9:15) az apolütroszisz kifejezéssel él, amely a Zsidóknak írt levél egy más helyén (11:35) az üldöző hatalmából való kiszabadulásra vonatkozik.

3. Dogmatikailag. A Szentírás szavai is jelzik, hogy nem harccal kivívott szabadságot, hanem Jahve igazságot szolgáltató tettét jelentik (Ézs 48:20; 43:1-7; 45:13; 52:3). Az összefüggés azt is mutatja, hogy a jogi értelem háttérbe szorul Isten irgalmas megnyilatkozása mellett. Isten a szabadulással együtt vigasztal, segít, védelmez, megőriz, életre kelt (Ézs 38:17; Zsolt 6:3; 86:2; 119:25).

A megváltás gondolata először a protoevangéliumban (1Móz 3:15) tűnik föl, mint a kísértő fölötti győzelem reménye. Hasonlót fejez ki az Ábrahámnak adott ígéret (1Móz 12:1-10). Ézsaiásnál (43:1; 51:9) a szabadulás kozmikus színezetet ölt. Izrael törtelme folyamán újra meg újra megélte Jahve szabadító jelenlétét. Dávid azért hálálkodik, mert Isten minden bajból kimentette (2Sám 4:9), Jahve az árvák és özvegyek támasza (Zsolt 10:18; Péld 23:11). A zsoltárok beszélnek arról, hogy Isten kimenti az igazat a vízből, a szakadékból, a seolból, a halál völgyéből, sőt a bűnösnek is enyhületet ad (Zsolt 51). A végleges szabadulást az idők végére várták, amikor Isten uralma megvalósul, s ez magába foglalja a bűnök bocsánatát, az igazak jutalmát, a békét és biztonságot. Átalakul a szövetség is, mely azután már nem szűnik meg. Isten összegyűjti népét és új életben részesíti. A Megváltó Jahve szolgája lesz, aki magára veszi népe szenvedését és fájdalmait, s engesztelésével hoz szabadulást (Ézs 53:1).

Az Újszövetségben a megváltás az Atyától indul ki, és teljesen Jézusnak, az emberré lett Fiúnak a személyéhez van kötve: Ő az egyetlen megváltó. Jézus igehirdetésében a megváltás az Isten országa keretében jön el mint Isten adománya. A világban a tkp. rossz a gonoszság uralma, ami kifejeződik a bűnben, a halálban, a szenvedésben. A megváltás célja tehát a Sátán uralmának megtörése, következményeinek fölszámolása és Isten országának megvalósítása. Jézus mindezt igazolja küldetésével, gyógyításaival, a holtak életre keltésével, a bűnök megbocsátásával. Erkölcsi tanítása alkalmassá teszi az embert az Isten országának befogadására. Szenvedését és halálát úgy ajánlja föl, mint engesztelő áldozatot a bűnökért, s ezzel mindnyájunk nevében lerója az elégtételt. Ezzel végbevitte a megváltás döntő tettét, de a gonoszság hatalmának és a halálnak a végleges legyőzését csak második eljövetele mutatja be. A megváltás tehát már itt van, érezteti hatását, de még a remény tárgya. Már birtokoljuk ajándékait: a megigazulást, a kegyelmet, a gyermekké fogadást, de ezek csak az örök életben válnak külsőleg is tapasztalhatóvá. Akkor a feltámadt test már nem lesz kitéve szenvedésnek és halálnak, és bűn sem lesz többé. Az egész teremtés megszabadul a szolgaságtól, mert az ember nem használja föl többé bűnös célra, s így az is részesedik Isten gyermekeinek szabadságában és dicsőségében (Róm 8:21).

A megváltás misztériumának leírása más színezetet kap az egyes újszövetségi írásokban. A szerzők a maguk módján igyekeznek betekintést adni ebbe a központi hittitokba. Pál apostol rámutat a megváltás egyetemességére, valóságára, egyszeriségére és üdvtörténeti helyzetére (Ádám-Krisztus párhuzam). Az ember a hite által részesedik a megváltásban, s így az túlnő az ószövetségi leszármazási kereten.

A Zsidóknak írt levél Krisztus kereszthalálának, mint áldozatnak a jelentőségét emeli ki azzal, hogy Krisztust mint az új szövetség főpapját mutatja be.

Szt János is Jézus kereszthalálára alapozza a megváltást (Jn 1:29; 10:11; 12:24; 15:18), ami magában foglalja az ítéletet a Sátán fölött (Jn 16:11), a megtisztulást (1Jn 1:7), a kiengesztelődést (2:2), a bűnök bocsánatát (Jn 20:22), az újjászületést (Jn 3:1), a világosságot (1:4) és az életet (2:16; 17:2). Krisztus megváltó művébe beletartozik a megdicsőülés is, amit a Fiú az Atyától kap, és ami igazolja áldozatának elfogadását. Jézus életének gyümölcse volt, hogy megdicsőítette az Atyát, és annak viszonzásául dicsőíti meg az Atya is a Fiút, s hatalmat ad neki, hogy saját dicsőségét megossza övéivel.

Az egyházatyák még nem adnak rendszeres összefoglalást, sem egyéni reflexiót, hanem igyekeznek az isteni üdvrendet a maga egészében bemutatni. Ez tört. kibontakozásában a megváltás megvalósulása. A végső cél az Istennel kiengesztelődött emberiség egysége Krisztus fősége alatt (Ef 1:10). Krisztus az idők teljességében jelent meg, az előtte való idő őrá irányult, az utána következő pedig az ő kegyelmét hordozza. Az atyák teológiájában az egyik pólus Ádám, a másik Krisztus, de mindkettő az emberi nem egységét jelenti. Az egyik a természet rendjében, a másik a természetfölötti rendben. Amit Ádámban elvesztettünk, azt Krisztus sokszorosan visszaszerezte. A megtestesülés is a megváltás szolgálatában áll. Krisztus megalázkodása és engedelmessége kellett ahhoz, hogy jóvátegye az ősszülők engedetlenségét. Még Szt Ágoston sem Krisztus engesztelő áldozatát látja elsősorban a kereszthalálban, hanem az alázatot, az engedelmesség kifejezését, amivel meggyógyította a bűnre, a lázadásra hajló emberi természetet. Az atyák hasonlóképpen nem beszélnek a megváltás tárgyi megvalósulásáról és annak egyéni alkalmazásáról. Számukra a végső eredmény az isteni élet közlése az emberrel. Az egyes ember úgy válik a megváltás részesévé, hogy beoltást nyer Krisztusba, az ő testének tagja lesz. Ezzel megvalósul az azonosulás a lét síkján, ami aztán követeli az akarat azonosulását az erkölcsiség síkján.

A középkorba való átmenetnél érezhető a fordulat. A kozmikus, transzcendens üdvrend távlatairól a figyelem inkább a személyes és erkölcsi szempontokra terelődik. Alulról, az emberből kiindulva akarják a megváltást tud. rendszerbe foglalni. A róm. és a germán jogi hagyományok alapján dolgozták ki a szoteriológia erkölcsi-jogi elméletét. Canterbury Szt Anzelm alkotta meg az első rendszert (Cur Deus homo), melynek központi gondolata az engesztelő elégtétel. Az isteni igazságosságból és irgalomból, továbbá a bűnnek, mint „a végtelen fölség megsértésének” fogalmából következtetett arra, hogy az emberiség saját erejéből az elesettségből nem tudott volna kitörni. Nem nyújthatott olyan végtelen elégtételt, mely kiengesztelhette volna a megsértett végtelen fölséget. Erre csak az Istenember tettei voltak képesek. Ez a magyarázat kisebb simításokkal belekerült a skolasztikus teológiai munkákba és iránymutató lett mind a mai napig.

A protestánsok is átvették, de jobban kihangsúlyozták a megtorló igazságosság érvényesülését. A katolikus teológiában is később inkább a Krisztus által hozott elégtételen van a hangsúly, nem az emberiség lelki gyógyításán, mint az atyák teológiájában.

A II. Vatikáni Zsinat (1962-65) utáni teológia a megváltásban nem annyira a szabadítást, mint inkább az üdvözítést hangsúlyozza.

A megtestesülés és a hüposztatikus egység miértjét csak abból értjük meg, ha tudjuk, hogy általa Isten valóban úgy lépett be a történelembe, mint az üdvösség szerzője, s végérvényesen nekünk ajándékozta magát irgalmával és szeretetével. Minden olyan értelmezés, amely csak azt célozza, hogy Krisztusban ne lássunk többet, mint az üdvözítő hit közvetítőjét, elégtelen és nem felel meg a kegyelem igazi természetének.

A megváltás a Krisztusban végbement megváltásról beszél. Bemutatja, hogy a Krisztus előtti üdvtört. nemcsak bevezetés a megváltáshoz, hanem annak előtörténete és előkészítése; krisztusközpontú szemlélettel láttatja a bűnök bocsánatát és a teremtmény fölemelését is.

A megtestesülés, a kereszthalál és a föltámadás az az üdvrendi eseménysorozat, amelyen keresztül Isten Ádám bűnét helyrehozta és a természetet átszőtte kegyelmével. A megváltást nem szabad csupán az engesztelő szenvedésre mint elégtételre redukálni. A megtestesülés nem csak egy alanynak a létrehozása, aki ha akarja, eleget tehet bűneinkért, hanem már maga az üdvösség eseménye, hiszen benne van az Atya szeretete és elkötelezettsége a világ iránt. Ha az isteni személy belépett történelmünkbe és vállalta benne a közösségi felelősséget, akkor annak kimenetele többé nem lehet kétséges. Kereszthalála szoros összefüggésben van azzal, hogy a Fiú a megtestesülésben vállalta az emberi élet minden következményét, s így az engedelmességet is az egész emberiség nevében fejezte ki. Viselkedésében a megváltás eszkatológiai természete is kifejezésre jutott. Ez azt jelenti, hogy Krisztus megváltó szenvedése nem olyan esemény, amelynek alapján Isten adományozhatja az üdvösséget az egyes embereknek és a világnak, hanem olyan, amely az üdvösség erőit belevitte a világba. Ahogy Krisztus embersége a halálon át átment a feltámadásba, úgy a kegyelmi rend itt van mint aktív tényező, mint az örök élet csírája, s a túlvilágon bennünk is ez fog kivirágozni, tehát az ún. objektív és szubjektív megváltás is szorosan egybetartozik. A megigazulás nem úgy megy végbe, hogy az ember saját erejéből fölhasználja a megváltás kegyelmeit, hanem a kegyelem megelőzi tetteinket és ösztönöz a szabad akaratú elfogadásra és együttműködésre. Még kevésbé szabad arra gondolni, hogy a megváltás olyan esemény, amely Istent arra indítja, hogy irgalmas legyen az emberekhez. Maga a megváltás már bizonyítéka és kinyilvánítása Isten irgalmának. Ez a világ és ez a történelem már megváltott világ és történelem, s az ember szabad akarata vagy bűnös szándéka nem iktathatja ki többé a világból a kegyelmet. Az ember csak egyéni életében utasíthatja azt vissza.

Az Ószövetségben Isten szabadulást, gyógyulást, győzelmet, békét ígért népének, s a nép átélte Isten irgalmas segítségét az Egyiptomból való szabadulásban, az ellenségtől, a fogságtól való megszabadulásban, a csapások megszűnésében. A prófétáknál már jelentkezett a bűnből való szabadulás ígérete is. Az igazi szabadulást majd a Messiás által adja meg népének, s az egyúttal Isten uralmának megerősödése és dicsőségének kiáradása lesz. Az Ószövetség késői könyveiben a földi szabaduláson túl az üdvösségbe beletartozik a holtak föltámadása és a végleges üdvösség is.

Az Újszövetség a szoteria szóval jelzi a betegségtől, haláltól, veszélytől való szabadulást, de legtöbbször ez a teológiai kifejezés az örök haláltól való szabadulásra is (Róm 5,9). Isten akarata az, hogy minden nép elérje az üdvösséget (1Tim 2,4; Róm 5,18; Ef 1–3). A szabadulás a kegyelem hatása (Ef 2,5). Krisztus maga a szabadító (Mt 1,21), aki halálával és föltámadásával hozta meg az üdvösséget (Mk 10,45; 14,24; Róm 5; ApCsel 4,12), s mi a hit, a megtérés és a keresztség által válunk annak részesévé (Róm 10,9; ApCsel 5,3). Az üdvösség pozitív oldala az új élet Krisztusban, fölszabadulás a bűn és a mózesi törvény terhétől, megigazulás, megengesztelődés, bölcsesség, remény, szeretet és közösség a Szentlélekben (Róm 6–8; Kol 3; Ef 2; Jn 15); nekünk is félelemmel és rettegéssel kell munkálni az üdvösséget (1Pt 2,2; Fil 2,12), teljesíteni kell a hivatásunkat és el kell viselni a földi bajokat. Az üdvösség erői már itt működnek, de annak eszkatológiai formáját még várjuk (Fil 3,20; Tit 2,13). Az üdvösségbe beletartozik a test föltámadása is (Róm 8,23).

Míg a megváltás szó inkább a Krisztus-esemény negatív oldalát jelöli, addig az üdvösség a pozitív oldalára mutat rá. A hagyományban a megváltás inkább az áteredő bűntől való szabadulást és az elégtételt jelentette, s ilyen értelemben szakkifejezés lett. Az üdvösség szónak ilyen körülhatárolt értelme nem volt. Történetileg igaz, hogy minden vallás középpontjában az üdvösség kívánsága áll. A különféle vallások beszélnek üdvösségszerző közvetítőkről, akiknek alakjában emberi és kozmikus elemek keverednek. A buddhizmus és a hunduizmus azt tartja, hogy a rossz a földi ember létéhez tartozik és az nem is gyógyítható, az üdvösség csak a földi élet tagadásában található meg, ahol az egyén elmerül egy másik létben. Náluk tehát nem a tört. megváltásról van szó, hanem a történelemtől való megszabadulásról. A kinyilatkoztatás ezzel szemben az üdvösség lényegét úgy mutatja meg, mint Isten ajándékát: Isten országa elérkezett (Mk 1,15). Az üdvösség Isten tette, amelyet Jézus Krisztusban vitt végbe. Benne mutatta meg, hogy véglegesen az ember felé fordult. Isten uralma és annak elfogadása maga az üdvösség. Benne van az aktív és passzív elem egyszerre. Innen érthető az az ellentétesnek látszó állítás, hogy kegyelmileg már itt van, de végső alakjában nincs jelen. Az embernek engedelmességgel, Isten akaratának teljesítésével kell készülnie az üdvösség, Isten országának beteljesedésére.

Az üdvösség pozitív megvalósulása megmagyarázza a kárhozatot, mint negatívumot. Abból ui. hiányzik mindaz, amit Isten ad az embernek, és így a kárhozat a meghiúsulás, a magára maradás állapota.

Krisztus oly értelemben az üdvösség szerzője, hogy benne a személy és a küldetés, a személy és a tanítás elválaszthatatlan egységben van. Ő az üdvösséget adó Isten látható tette és szava, s így vele és általa az üdvösség belépett a történelembe. A kegyelem és Isten szava itt van, és az ember ezekben elfogadhatja Isten országát. A földi élet idején mindez rejtve marad bennünk (már igen – még nem). Ez az élet a hit és az érdemszerzés ideje. Külső forma szerint az üdvösség akkor valósul meg, ha Isten lesz minden mindenben (1Kor 15,28). A földön tehát az üdvösség jele nem a külső dicsőség és hatalom, hanem a kiüresedés, az egyszerűség és alázat állapota, amelyben az ember követheti Krisztus kiüresedését és engedelmességét (Fil 2,5–7). Ennek jutalma lesz a fölmagasztalás. A végső állapotot, a beteljesedést a kinyilatkoztatás a vigasztalás, öröm, lakoma, jutalmazás, Isten színelátása fogalmakkal érzékelteti. Az egyéni színezet mellett ott van a közösségi és a kozmikus is. A föltámadás biztosítja az összetartozást, a szentek közösségét, az új ég és új föld pedig az ember végleges helyét a teremtésben. Az üdvösséget tehát nem szabad egyoldalú lelki értelemben venni, hanem úgy, mint ennek az életnek természetfölötti teljesedését és az ember végleges hazatalálását. Ezért a keresztény remény nem a világtól való megváltásunkat várja, hanem magának a világnak a megváltását az emberrel együtt.

Hazardteam megvadultan antikatolikus fröcskölődést tolt le, de a #18-asban leírt Petrosz-Petra primitív nyelvészkedésre megtalálható a válasz itt: [link] - a link tetején KILENC darab al-link található szögletes zárójelek közt, részletesen kitárgyalja ezt a kérdést. Kattingasd végig.

Egyébként meg vallási-egyházi kérdéseket illetően ajánlok mindenkinek egy kis olvasnivalót:

[link]

[link] (elsőre az első három kötetet javaslom)

[link]