Miért nem írt minden apostol evangéliumot? Máté és Márk miért írt? Miért vették bele a Bibliába mind a négyet, miért nem csak egy maradt benne?

Igen kedves kérdező jól látod. De abban biztosak, hogy Istennek alapos okai lehettek arra, hogy 4 személy is lejegyezte Jézus földi életének eseményeit.

Néhány érdekes gondolat:

A LUKÁCS evangéliumát egy éles szemű, éles eszű, és jószívű ember írta.

tudományos igénnyel megírt műve olyan, amilyen egy nagy műveltségű embertől, például egy orvostól jogosan elvárható. Választékos stílusa és gazdag szókincse — amely gazdagabb, mint a másik három evangéliumíróé együttvéve — lehetővé tette, hogy fontos témájáról a leggondosabban és legösszefüggőbben írjon. A tékozló fiúról szóló beszámolóját egyesek a valaha megírt legszebb rövid elbeszélésnek tartják.

Lukács több mint háromszáz olyan orvosi kifejezést, illetve szót használ — megadva orvosi jelentésüket is —, amelyet a Keresztény Görög Iratok más írói így nem használnak (ha egyáltalán használják őket).

Ha a négy evangéliumi beszámolót megvizsgáljuk, nyilvánvalóvá válik, hogy ezek nem egyszerűen ismétlései egymásnak, evangéliumi elbeszélései nem kizárólag azért íródtak, hogy a legfontosabb bibliai beszámolót több tanú erősítse meg. Lukács beszámolója az elbeszélés szempontjából a legegyénibb. Evangéliumának 59 százaléka csak nála található meg. Legalább hat olyan különleges csodát és több mint kétszer annyi olyan szemléltetést jegyez fel, amelyet más evangéliumi beszámolók nem említenek. Evangéliumának egyharmadát az elbeszélésnek szenteli, kétharmadát pedig a hirdetett szónak; így az ő evangéliuma a leghosszabb a négy közül. Máté elsősorban a zsidóknak írt, Márk a nem zsidó olvasóknak, különösen a rómaiaknak, Lukács pedig evangéliumát „a nemes Teofilusnak” címezte, és rajta keresztül más embereknek, mind zsidóknak, mind nem zsidóknak (Luk 1:3, 4). Hogy elbeszélését mindenki számára vonzóvá tegye, Jézus nemzetségtáblázatát nemcsak Ábrahámig, hanem egészen „Ádámig, Isten fiáig” vezette le; nem úgy, mint Máté, aki kimondottan a zsidók számára írt. Lukács gondosan feljegyezte Simon prófétai szavait, aki szerint Jézus lesz az, aki „eltávolítja a fátyolt a nemzetekről”, és „minden test meglátja Isten megmentő eszközét” (3:38; 2:29–32; 3:6).

Minthogy Máté adószedő volt, természetes, hogy azokban a dolgokban, melyekben pénzről, számokról és értékekről esett szó, igen pontos volt (Máté 17:27; 26:15; 27:3). Nagyra értékelte Isten irgalmát, amely lehetővé tette neki, a megvetett adószedőnek, hogy a jó üzenet hirdetője s Jézus Krisztus bensőséges barátja legyen. Ez az oka annak, hogy Máté az egyedüli az evangéliumírók közül, aki többször is említi Jézus nyomatékos felhívását: az áldozaton kívül szükséges az irgalom is (9:9–13; 12:7; 18:21–35).

Máté különösen Jézus tanításának a fő témáját: „az egek királyságát” hangsúlyozta ki (4:17). Jézus Prédikáló-Király volt számára. Oly gyakran használta a „Királyság” kifejezést (több mint ötvenszer), hogy evangéliumát nyugodtan nevezhetjük a Királyságról szóló Evangéliumnak. Máté inkább Jézus nyilvános beszédeinek és prédikációinak logikus ismertetésével törődött, mint a szigorú időrendi sorrenddel. Az első 18 fejezetben a Királyság-téma központi ismertetése eltérítette őt az időrend betartásától. Az utolsó tíz fejezet (19—28) általában tartja az időrendi sorrendet, de ugyancsak a Királyság-témát hangsúlyozza.

A Máté evangéliumának negyvenkét százaléka nem található meg a másik három Evangélium egyikében sem. Ez magában foglal legalább tíz példázatot vagy szemléltetést: a konkolyról (13:24–30), az elrejtett kincsről (13:44), a nagy értékű drágagyöngyről (13:45, 46), a hálóról (13:47–50), a könyörtelen rabszolgáról (18:23–35), a munkásokról és a dénárról (20:1–16), az apáról és két fiáról (21:28–32), a király fiának menyegzőjéről (22:1–14), a tíz szűzről (25:1–13) és a talentumokról (25:14–30) szólót. A könyv i. e. 2-vel, Jézus születésével kezdődik és i. sz. 33-mal, Jézusnak a tanítványaival történt utolsó, közvetlen az égbemenetele előtti találkozásával fejeződik ki.

Bár Márk hozzáférhetett a Máté evangéliumához, és beszámolója csak hét százalékban tartalmaz olyat, ami a többi Evangéliumban nincs meg, mégis tévedés lenne azt gondolni, hogy Márk egyszerűen csak összesűrítette és néhány különleges részlettel bővítette Máté evangéliumát. Míg Máté Jézust úgy mutatta be, mint a megígért Messiást és Királyt, Márk Jézus életét és műveit más szemszögből nézi. Jézust Isten csodatevő Fiának, győzelmes Megmentőnek festi le. Inkább Krisztus tevékenységét hangsúlyozza ki, mint prédikációit és tanításait. Jézus példázatainak csak egy kicsiny töredékét és hosszabb beszédeiből is csak egyet jegyez fel, s még a Hegyi beszédet is kihagyja. Ezért Márk evangéliuma rövidebb, noha ugyanannyi cselekményt tartalmaz, mint a többi. Legalább 19 csodára hivatkozik.

Míg Máté az evangéliumát a zsidók számára írta, Márk nyilvánvalóan elsősorban a rómaiaknak írt. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy Mózes törvényét csak akkor említi, amikor olyan beszélgetésről számol be, amelyben hivatkoznak arra, és Jézus nemzetségtáblázatát is teljesen kihagyja. A Krisztusról szóló Evangéliumot egyetemes jelentőségűnek tartja. Ezenkívül magyarázó jellegű kiegészítéseket fűz a zsidó szokásokhoz és tanításokhoz, amelyeket a nem zsidó olvasók feltehetőleg nem ismertek (2:18; 7:3, 4; 14:12; 15:42). Az arám kifejezéseket lefordítja (3:17; 5:41; 7:11, 34; 14:36; 15:22, 34). A palesztinai földrajzi nevekhez és növénynevekhez magyarázatokat fűz (1:5, 13; 11:13; 13:3). A zsidó fémpénzek értékét római pénzben adja meg (12:42, lábjegyzet). Több latin szót használ, mint a többi evangéliumíró, például a speculator (testőr), a praetorium (kormányzói palota) és a centurio (katonatiszt) kifejezéseket (6:27; 15:16, 39).

János evangéliumának figyelemre méltó a bevezetése, amely kinyilatkoztatja a Szót, aki „kezdetben Istennél” volt és Aki által minden dolog létrejött (1:2). János, miután ismerteti az Atya és a Fiú közötti meghitt kapcsolatot, mesteri módon kezd Jézus munkáinak és beszédeinek ecsetelésébe, különösen annak a meghitt szeretetnek a szempontjából, amely mindent egységbe köt Isten nagy elrendezésében. Ez a Jézus földi életéről szóló beszámoló az i. sz. 29—33. évig terjedő időszakot öleli fel. Gondosan feljegyzi azt a négy Pászka-ünnepet is, amelyen Jézus részt vett a szolgálata alatt, ezzel is bizonyítékát adva annak, hogy Jézus prédikálószolgálata három és fél évig tartott. Ezek közül hármat Pászka néven említ meg (2:13; 6:4; 12:1; 13:1). Egyre mint a „zsidók ünnepére” utal, de a szövegösszefüggésből kitűnik, hogy az utalás nem sokkal Jézus ezen szavai után következik: még „négy hónap van az aratás előtt”. Ez arra mutat, hogy ez az ünnep csakis a Pászka lehetett, amely körülbelül az aratás kezdetén volt (4:35; 5:1).

A „János szerint” megírt Jóhír legnagyobbrészt kiegészítő jellegű, mivel 92 százalékban új anyagot tartalmaz, amely a másik három evangéliumban nem szerepel. János mégis ezekkel a szavakkal zárja evangéliumát: „Valójában van sok egyéb is, amit Jézus cselekedett, s amit ha valaha teljes részletességgel megírnának, maga a világ sem lenne képes befogadni a megírt tekercseket” (21:25).

Én azt tapasztaltam, hogy jó ha összevetjük a különböző evangéliumok ugyanarról az eseményről szóló részeit, és jobban megérthetjük így Isten munkáját.

Egyébként érdekes, hogy míg Máté 2 gadarai megszállottról ír , Lukácsnál csak 1 van. Ennek oka, hogy Lukács utólag járt utána a dolgoknak, és olyan dolgokat nem írt bele, amit nem bírt igazolni elég tanú(abban a kultúrában ennek nagy szerepe volt).