Mi a kegyelem?

. A „megbocsátottad” kifejezés egy olyan héber szónak a fordítása, melynek az alapvető jelentése: ’felemel’, ’visel, visz’. A használata itt a ’vétkesség, a romlottság, a törvényszegés elvetését’ jelenti

Büntetés elengedése

Minden évben az izraeliták vizuális formában emlékeztetést kaptak, hogy Isten el tudja vinni a nemzet bűneit. Az engesztelés napján a főpap egy kecske fejére tette a kezét, ráolvasta a nép bűneit és azután messzire elküldte a kecskét a pusztába. Bárki, aki jelen volt, el tudta képzelni a nemzet bűneinek eltávolítását (3Mózes 16:20–22).

Hibái felett bánkódva Dávid így imádkozott „Lásd meg szegénységemet és gyötrelmemet; bocsásd meg [engedd el, NW] minden bűnömet” (Zsoltárok 25:18). Dávid itt azt kérte, hogy Isten többet tegyen, mint csupán megbocsásson neki. Azt kérte a teremtőtől, hogy „engedje el” a bűneit, emelje fel, tartsa és vigye el azokat. A bűnnek komoly következményei vannak, és kétségtelen, hogy Dávidnál ez magában foglalta a gyötrő lelkiismeret

Olvasd el: [link]

Meg ezen FELÜL egy kis plusz:

Kegyelem (görögül ,,kharisz'', latinul ,,gratia''). A teológiában a kegyelem Isten személyes, az emberhez lehajló jóindulata, amellyel egyáltalán nem tartozik az embernek. A kegyelem jelenti e jóindulat hatását is, vagyis azt, hogy Isten saját magát adja az embernek.

1. Habár a hívô keresztény bűnösnek kell, hogy vallja magát önmagában és eredete miatt (eredendô bűn), mégis teremtményiségében és teremtményisége ellenére olyan lénynek kell, hogy tartsa magát, akit Isten és abszolút, szabad feltárulkozásának hatékony igéje történelmileg meghívott Isten legsajátosabb és legbensôbb életébe. E kijelentés lényege az, hogy Isten nem csupán valamilyen üdvös szeretettel és közelséggel ajándékozza meg az embert, nem csupán valamilyen üdvös jelenléttel tünteti ki (mint ahogy ez létszerűen szükségképpen benne van már a Teremtô és a még bűntelen teremtmény viszonyának elvont fogalmában is), hanem magának a saját természetének részesévé teszi, a valóságos Fiú társörökösévé fogadja, Isten örök életére hívja meg, Isten közvetlen színelátásában (Isten színelátása), tehát Isten saját életében (dicsôségében: doxa) részesíti.

2. Ez a kegyelem önmagában ingyenes ajándék az embernek, mégpedig nem csupán annyiban, amennyiben az ember bűnös (vagyis amennyiben bűnösen elzárkózik az önmagát felkínáló Isten elôl, és nem teljesíti Isten akaratát, mely az ember egész valóságában kifejezésre jut), hanem már ezt megelôzôen is (ôsállapot). Hogy a véges ember Isten önközlésének befogadásával ne fokozza azt le (a véges teremtmény lényegének és mértékének megfelelôen) a puszta végesség szférájában maradó eseménnyé (és ne semmisítse meg ily módon Isten önközlését mint önközlést), ahhoz az kell, hogy a kegyelem befogadása éppúgy magán Istenen alapuljon, mint az adomány maga. Az önközlés mint önközlés kieszközli önmaga befogadását; e befogadás tényleges és közvetlen képessége szintén Istennek egészen ingyenes kegyelme.

3. Hogy Istennek ezt a szabad önközlését, mely Jézus Krisztus és az Ô Lelke által történik, a szellemi teremtmény szabadon fogadhassa be és Istennel dialogikus, partneri viszonyba léphessen, annak feltétele az ember maradandó (és Isten által szabadon megalkotott) természete, amely

a) úgy elôzi meg Isten önközlését, hogy az embernek ezt az önközlést szabad eseményként megnyilvánuló jóindulatként kell fogadnia, mely nem számítható ki e feltétel alapján, tehát nincs transzcendentális módon már eleve benne az ember önmegvalósításában, habár az ember lényegénél fogva fogékony Isten e feltárulkozása iránt (potentia oboedientialis, természetfeletti egzisztenciál), és egész lényével elkárhozik, ha visszautasítja; -- amely

b) (az értelmetlenség moduszában) akkor is megmarad, ha az ember elzárkózik Isten elôl, és nem vesz tudomást feltárulkozásáról. Isten önközlésének ezt a feltételét, melynek következtében az ember ,,címzettje'' lehet ennek az önközlésnek, nevezzük a katolikus teológiában az ember ,,természetének'' (természet és kegyelem).

4. Isten önközlésének kegyelme ebben az értelemben ,,természetfeletti'', más szavakkal olyan kegyelem, amely akkor sem járt volna az embernek (vagy bármely más teremtménynek), ha a bűn által nem vált volna méltatlanná rá, vagyis olyan kegyelem, amely nincs eleve benne az ember el nem veszíthetô lényegében (,,természetében''), tehát Isten voltaképpen akkor is megtagadhatná az embertôl, ha ez nem követne el bűnt.

5. Az egyházi tanítóhivatal a kegyelemre vonatkozó megnyilatkozásaiban mindenekelôtt a kegyelem természetfeletti voltával foglalkozott (DS 895 1917 és máshol, 2435 2616 3005 3008 3891); ez az alapja annak, hogy a tanítóhivatal a kegyelmet olyan adománynak nyilvánította, amely nem jár az embernek, amelyet az ember a saját képességei révén sehogyan sem érdemelhet ki, amelyet magától nem kérhet, és amelyre pozitív módon elôkészülni sem tud (DS 243 és köv. 248 273 és köv. 1525 1553 és máshol).

6. Mindez nem homályosítja el azt, hogy a kegyelem megbocsátó kegyelem (Rom 3,23 és köv.). Mert a konkrét ember helyzetét elkerülhetetlenül mindig kettôsség jellemzi: az ember teremtmény és bűnös, s a konkrét tapasztalatban e mozzanatok kölcsönösen feltételezik és megvilágítják egymást. Bár a véges teremtmény esendô volta még nem bűn, de a bűnben kérlelhetetlenül fény derül erre az esendôségre; bűnössége pedig arra kényszeríti az embert, hogy önmagát mindenestül véges teremtménynek tekintse, akinek Isten jóindulata, mely ôt istenivé teszi, mindig és minden esetben kegyelem. Így abban sincs semmi különös, hogy a tridenti zsinatnak a megigazulást hozó kegyelemrôl szóló tanítása nem valamilyen természet ,,felemelésének'' sémáját követi, hanem azt juttatja kifejezésre, hogy ez a kegyelem megkegyelmezés egy istentelen lénynek (DS 1513 és köv. 1521 1534).

7. Ez a megbocsátó kegyelem -- és ezzel a felemelô kegyelem is, ha az eredendô bűnnel terhelt ember kapja -- tisztára, Jézus Krisztus kegyelme (DS 127 1513 1521 és köv. 1551 és köv.; megváltás, krisztocentrikus). Mivel a kegyelem Jézus Krisztustól származik, ezért az istenivé tevô kegyelemnek is határozottan történelmi és dialogikus jellege van, vagyis e kegyelem Isten jóindulata, mely Jézus Krisztus ,,eseményén'' múlik annak ellenére, hogy lényege szerint mindig, mindenkor és mindenütt minden emberre vonatkozik és nekik elengedhetetlenül szükséges (vö. DS 340 és köv. 2305 2406 2464 2618 és máshol); e kegyelemnek a megtestesüléssel összefüggô szentségi jellege van (az Egyház mint

Krisztus teste, szentség), és a kegyelemben részesített embert Jézus életébe és halálába vonja be.

8. E megközelítés alapján (vö. 1. pont) könnyen érthetôvé válik, hogy ,,a kegyelem'' (a megigazulás kegyelme) mint szigorúan természetfeletti kegyelem elsôdlegesen nem más, mint maga a tulajdon lényegét közlô Isten: a teremtetlen kegyelem (lásd még: appropriáció, Isten bennünk-lakozása pneuma, megszentelô kegyelem megigazulás). Ezzel elvileg és minden tekintetben kizártuk a kegyelem dologi és tárgyszerű felfogását, amely a kegyelmet az ember autonóm rendelkezésére bocsátaná. A tridenti zsinatnak a ,,lélekhez tapadó'' kegyelemrôl szóló tanítása (DS 1530 és köv. 1561) nem cáfolja ezt, sôt, ennek elôterjesztésénél még csak nem is gondoltak a teremtett és teremtetlen kegyelem megkülönböztetésének problémájára (a teremtetlen kegyelemrôl is szó esik: DS 1528 és köv. 1677 és köv.); e tanítás csak azt az igazságot akarja kimondani, hogy a valóságos újjászületés által történô megigazulás nem más, mint egy új teremtménynek, valóban Isten Lelkétôl lakott templomnak, oly embernek a megalkotása, aki Isten Lelkétôl felkenten és megpecsételten Istentôl született, és hogy az ilyen igaz embert nem csupán úgy ,,tekinti'' Isten, ,,mintha'' jogi értelemben igaz volna, hanem az ilyen ember valóban az is (DS 1528 és köv. 1561). Éppen a ,,teremtetlen'' kegyelem fogalma fejezi ki azt, hogy Isten önközlése valóban újjáteremti magát az embert önmagában, hogy tehát ebben az értelemben van ,,teremtett'' és ,,akcidentális'' kegyelem.

9. A nyugati kegyelemteológia (Szent Ágoston) szerint -- mely a pelagianizmus elleni küzdelemben azt hangsúlyozta, hogy az üdvösséges cselekvéshez szükséges a kegyelem -- a kegyelem elôször is a cselekedethez (aktus) nyújtott segítség, tehát ebben az értelemben ,,aktuális'' kegyelem (DS 238 249 330-339 340 és köv. 1551 és köv.). De az Egyház kötelezô tanítása szerint csak annyiban van különbség aktuális természetfeletti, felemelô kegyelem és habituális kegyelem között, amennyiben DHI az, hogy a nem megigazult embernek is vannak üdvösséges cselekedetei, amelyek által felkészül a megigazulásra azzal a kegyelemmel, amelyet már elôzôleg megkapott (DS 1525) és amely feltétlenül szükséges az üdvösséges cselekedetekhez.

E megkülönböztetés, amennyiben kötelezô, csupán ennyit jelent: ,,habituális'' a kegyelem, ha Isten (a keresztségtôl kezdve) tartósan felkínálja az embernek természetfeletti önközlését és a nagykorú ember szabadon elfogadja azt. ,,Aktuálisnak'' nevezzük ugyanezt a kegyelmet, ha aktuálisan hordozza elfogadásának aktusát (mely egzisztenciálisan lényegénél fogva fokozatokra tagolódik és mindig újból végrehajtható), és ezáltal önmagát aktualizálja.

10. Isten általános üdvözítô akaratának (Isten üdvözítô akarata) és az ember bűnösségének tényébôl következik, hogy van felkínált, de hatékonnyá nem váló kegyelmi segítség is, hogy tehát van pusztán ,,elégséges'' kegyelem (gratia sufficiens) is (DS 1525 1554 2002 2305 és köv. 2621 3010). Ennek lényegét tehát nem kereshetjük Isten ellenállhatatlan mindenhatóságában (DS 2409-2415). Habár az ember szabadon dönt a kegyelem elfogadásáról vagy visszautasításáról, ennek ellenére (csaknem) általános tanítás szerint (melyben a bańezianizmus és a molinizmus is egyetért) a pusztán elégséges és a hatékony, aktuális kegyelem közti különbség Istennek az ember döntését megelôzô választásán alapul. Az aktuális kegyelem megvilágosítás és sugalmazás (DS 244 és köv. 377 1525 2621 3010). E kegyelemmel Isten nem tartozik az embernek (DS 244 és köv. 1525 és köv. 1532 2618), s ez ugyanolyan értelemben ,,természetfeletti'', mint a megigazulás kegyelme (vö. DS 3008 és köv.). Ennek megfelelôen az aktuális kegyelem nem csupán a gondviselés (Isten gondviselése) által elrendezett külsô körülményekben rejlik, hanem ugyanolyan értelemben ,,belsô'' kegyelem, mint a megszentelô kegyelem.

11. Az ember az eredendô bűn és a kívánság ellenére szabad (DS 1515 és köv. 1526 és köv. 1554 és köv.); tehát szabadon fogadja el vagy utasítja vissza az elébe jövô kegyelmet (DS 243 247 330-339 1521 3875 és köv.). Ennyiben Isten és az ember ,,együttműködésérôl'' kell beszélnünk (DS 379 397 1525 1554). Ez azonban nem jelent olyan ,,szinergizmust'', amely felosztja az üdvözítô hatást. Mert nem csupán az üdvösséges cselekvés képessége (a belénk ,,öntött'' habitus

vagy az elénkbe jövô elégséges kegyelem), hanem maga a kegyelem szabad elfogadása is Isten kegyelme (DS 373 és köv. 379 és máshol). Tehát maga a kegyelem teszi szabaddá a szabadságunkat arra, hogy képessé váljék az üdvösséges cselekvésre és meg is valósítsa azt, ennélfogva ez a szituáció, melyben szabadon mondhatunk igent vagy nemet Istenre, nem autonóm, emancipált választási szituáció (DS 397 626 és köv. 633), hanem: ha az ember nemet mond, akkor önállóan cselekszik, ha pedig szabadon igent mond, akkor ezért mint Isten adományáért hálával tartozik. Annak a lehetôségnek a megértésére, hogy magának az embernek a szabad, üdvösséges döntése hogyan lehet Isten kegyelme, különféle spekulatív erôfeszítések történtek; ezekkel kapcsolatban lásd a ,,kegyelemtanok'' címszót.

12. Az egyházi tanítóhivatal ezenkívül megkülönbözteti a felemelô kegyelmet (mely az üdvösséges cselekedethez szükséges) a gyógyító kegyelemtôl (mely Isten szükséges segítsége a természetes erkölcsi törvény megtartásához) (DS 225 241 244 383 és köv. 387 1541 1572 és máshol). De még ezután is válaszra vár az a kérdés, hogy léteznek-e olyan, ténylegesen erkölcsös cselekedetek, amelyeknek egyáltalán nincs pozitív, üdvösséges jelentôségük, vagy pedig minden ilyen cselekedet, ha ténylegesen létezik, a felemelô kegyelem következtében üdvösséges is (G. Vázquez, J. M. Ripalda). A külsô ,,gyógyító'' kegyelmet ama kegyelmi történés mozzanatának tekinthetjük, amely az emberi történelem -- valóban mindenben megnyilvánuló -- krisztocentrikus jellege miatt egyszerre irányul az ember emberi és keresztény voltának megvalósítására. Vö. hit.

13. A kegyelem tapasztalása konkrétan minden embernél másképp, a legkülönbözôbb módokon történhet: a kegyelmet átélhetjük kimondhatatlan örömként, feltétlen, személyes szeretetként, a lelkiismeretünknek való feltétlen engedelmességként, a ,,világ'' szeretetének és a vele való egységnek tapasztalataként, saját létünk megmásíthatatlan kiszolgáltatottságának tapasztalataként stb.

Egyszerű: amikor elengedik a vétek büntetését.

Sima hétköznapi értelemben is , pl. a köztársasági kegyelem, amikor a köztársasági elnök döntése alapján valakit felmentenek az ítélet alól, arra azt mondják kegyelmet kap.

Isten megkegyelmezett nekünk (elengedte a vétek büntetését) Jézus Krisztus véréért, haláláért cserébe.

A kegyelem sokkal több, mint a megbocsájtás! Pál apostol minden levelét valahogy így kezdi: "kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen", illetve minden levelét hasonlóan zárja! Ő azt mondta, hogy Isten kegyelme által lett azzá, akivé lett. Ez nem a megbocsájtásról szól csupán. A kegyelem

az egy Szellem, Istenek a Szelleme (Zsid 10:29),

a kegyelemből lehet bőséggel kapni (1 Pét 1:2),

lehet kegyelemmel teljesnek lenni (Ján 1:14),

a kegyelem uralkodik (Róm 5:21),

a kegyelem megerősíti a szívet (Zsid 19:9),

ajándékokat ad (Róm 5:17),

a kegyelem sokasodik (2 Kor 4:15),

a kegyelem velünk van (Ef 6:24),

a kegyelemmel körülvesz (Zsolt 32:10),

az Úr kegyelme követ (Zsolt 23:6)

megkoronáz vele (Zsolt 103:4),

ránk tudja árasztani minden kegyelmét (2 Kor 9:8),

Ő meg akarja mutatni a kegyelmének felséges gazdagságát nekünk (Ef 2:7),

lehet hallani Isten kegyelmét (Kol 1:6)

lehet látni Isten kegyelmét (Csel 11:23)

meg lehet ismerni Isten kegyelmét (Kol 1:6)

sokféle az Ő kegyelme (1 Pét 4:10)

meg tud nyugodni rajtunk (Neh 2:18)

az Ő kegyelmével telve van a Föld (Zsolt 33:5)

elküldi Isten az Ő kegyelmét (Zsolt 57:3)

nem vonja meg tőlünk (Zsolt 66:20)

az Ő kegyelme megtámogat (Zsolt 94:18)

biztonságot ad (Zsol 40:12)

kegyelemmel vagyunk eljegyezve (Hós 2:19)

a kegyelmével vezérel (2 Móz 15:13)

az evangélium az Ő kegyelmének evangéliuma (Csel 20:24)

drága az Ő kegyelme (Zsolt 36:7)

az Ő kegyelme megelégít (Zsolt 90:14)

az Ő kegyelme jobb az életnél (Zsolt 63:3)

stb...

És végül a Biblia utolsó verse:

"A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájan ti veletek. Ámen." (Jel 22:21)