Istenes v hit témájú elmondható vers kéne (versenyre! )?

ez nagyon szép

[link]

Ady: Hiszek hitetlenül Istenben

Babits: Eucharisztia

Petőfi: Az ítélet

Szia!

Mutatok néhány verset. Jó lett volna tudni, van-e terjedelmi vagy egyéb megkötés, de most már mindegy.

József Attila: Én nem tudtam

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét,

a bűnről szóló tanítást. Utána

nevettem is – mily ostoba beszéd!

Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség

barlangja a szívem. Azt hittem, mamája

ringatja úgy elalvó gyermekét,

ahogy dohogva álmait kínálja.

Most már tudom. E rebbenő igazság

nagy fényében eredendő gazság

szívemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam

bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,

hogy ne maradjak egész egyedül.

Túrmezei Erzsébet: Mindig csak adni

Az öreg kút csendesen adja vizét,

Így telik minden napja…

Áldott élet ez! – fontolgatom:

Csak adni minden napon!

Ilyen kúttá kellene lennem!

Csak adni… teljes életemben!

Csak adni… terhet is jelenthet…

Jó kút, mondd, nem érzed te ezt?!

Belenézek – tükre rám ragyog:

„Hiszen a forrás nem én vagyok!

Árad belém… Csak továbbadom,

Frissen, vidáman, szabadon.”

Hadd éljek ilyen kút-életet!

Osszak áldást, szeretetet.

Nem az enyém, Krisztustól kapom,

Egyszerűen csak továbbadom!

Barsy Irma: Mit tennél?

Mit tennél, ha tudnád: már csak egy évig élsz?

Hosszú idő egy év. Tervezgetsz még? Remélsz?

És ha csak egy hónap?… Nem több, egy hét csupán?

Kezed remegve nyúlna a tűnő perc után.

Talán nincs több: egy nap. Egy rövid óra még.

Jég töri le a termést, lehull a veréb.

Egy perc. Már itt se vagy, és oly sötét az éj.

Lélek, légy készen mindig, és ne félj, ne félj!

Ha becsülettel éltél, ha hajnal felragyog,

Te mosolyogva mondod: Uram, Tiéd vagyok.

Mert az Istent lehet üldözőbe venni, de nem lehet utolérni.

Lehet az Isten ellen harcolni, de nem lehet Őt legyőzni.

Lehet Őt gyűlölni, megvetni, elhallgatni, de nem lehet megölni.

Lehet fenségét gyalázni, és csúfságosnak mutatni,

De nem lehet szépségét csorbítani.

Lehet hatalmát semmibe venni, és gúnyolni, de nem lehet Őt gyengíteni.

Lehet létezését tagadni, vagy kérdőjellel takarni,

De nem lehet Őt megsemmisíteni.

Lehet sírba helyezni, sírjára követ hengeríteni,

De Krisztus feltámadását nem lehet megakadályozni.

Lehet Istenre bármit mondani, de nem lehet Őt legyőzöttnek tekinteni.

Túrmezei Erzsébet: Igen, Atyám!

IGEN, ATYÁM! Most már csak arra vágyom,

Hogy amíg fekszem itt a betegágyon,

Te nagyon meg tudj növekedni bennem,

Taníts meg újra kisgyermekké lennem.

Könnyű keresztem, hogyha hordanám,

Örömmel, békén. Igen, Atyám!

Igen, Atyám! Most már csak arra kérlek,

Ne haragudjál, mivel fel nem érlek.

Oly sokszor utaid homály borítja,

És nem találom, hol a próbák nyitja.

Nem tudja rögtön mondani a szám

Örömmel, békén: Igen, Atyám!

Keresztülhúztad, amit én akartam,

Felfedted bennem, amit eltakartam,

Minden erőmet szélbe szórtad széjjel,

Kerestem – nincs már – betakart az éjjel.

Csak a hit éget fényt ragyogva rám.

Köszönöm Néked… Igen, Atyám!

Olyan jó: gyenge, erőtlennek lenni.

Olyan jó: magam egészen letenni.

Olyan jó tudni, hogy semmit sem érek,

Semmit sem bírok, gyarló földi féreg.

- Kegyelem minden! Hogyne mondanám

Hittel az Áment: Igen, Atyám!

Igen, Atyám! Gyönge, erőtlen bárány,

Pihenek mostmár jó pásztorom vállán.

S ő szelíden visz az úton előre,

Hűvös forrásokra, kies legelőkre.

S hála dalával telik meg a szám:

Köszönöm Néked: Igen, Atyám!

Sok sikert! :)

Szia!

Nekem ez a kedvencem.

Bajor László: A retesz

Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!

Remegve húzódom meg. Kibírja talán

a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?

De az sem volna már csoda,

ha betörne. Hisz annyira kopott szegény...

Annyiszor zártam ki és be én .

Eleinte csak halkan kopogott,

beosont s csendben hallgatott

egy-egy bűn, vagy egy-egy gondolat.

De minél többször járta az utat,

annál követelőbb lett s szertelen,

vad indulattal uralkodni akart a szívemen.

S mindig kisebb volt az erő, mely ellenállt,

s bent mindig nagyobb és nagyobb térre talált.

És én, engedelmes alázatosságban

megnyugodtam e rút rabszolgaságban.

Mindig kinyitottam a szívem ajtaját.

De egyszer jött a Mester és megnézte a zárt,

és megkérdezte, utálom-e a bűnt?

Nekem ez nagyon különösnek tűnt,

hiszen a zsarnokot mindenki utálja,

és megszabadulni, ez volt a szívem vágya!

"Gyermekem! Úgy ne toljad félre a zárt!"

Többet nem beszélt, nem kérdezett, nem várt.

Sietett tovább a szíveket vizsgálni,

nem volt hajlandó a szívemben megállni.

Az ajtóra toltam a kopott reteszt.

Ekkor láttam, hogy az egy kis kereszt,

mely tündökölni kezdett fényesen.

De felcsattant a kopogás élesen!

S eltűnt lassan, tompulva a fény.

Ijedten félénken bújtam meg én.

Vajon mi lesz? A dörömbölés erősbödött,

s kint valaki dühösen felnyögött:

"Mi ez? Nyissad ki hát az ajtót rögtön!

Nem lehet a szíved bezárt börtön!

A vágy van itt, a régi jó barát!"

Hallgatok. S nem tárom fel a szívem ajtaját.

Az mind dühösebben dörömbölni kezd,

s én félő szívvel nézem a reteszt.

Az íme újból, lassan fényleni kezd és én

nagy űrt érzek a szívem belsején.

Most először! Ez vajon mi lehet?

Imára kulcsolom lassan a kezemet.

A dörömbölés vadul erősbödik.

A szenvedély az, mely most kint küszködik

a fénylőn ragyogó retesz erejével,

és próbálkoznak most már kettesével.

Majd jönnek sorba: jön az élvezet,

a harag, a bírvágy és a gyűlölet.

A káröröm, a düh, az indulat,

a féltékenység s a rosszhangulat.

Az étvágy, a pénz, a szórakozás,

az irigység, a bú, az unatkozás...

S ki tudná felsorolni mind e tarka sort,

mely kopog, dörömböl és az ajtóra ront,

szüntelen agresszív kitartással,

s beszél, kiabál, lázas unszolással.

Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!

Remegve húzódom meg. Kibírja talán

a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?

De az sem volna már csoda,

ha betörne. Hisz annyira kopott szegény!

Annyiszor zártam ki és be én.

Magam sem hittem: a retesz ellenáll,

s a bűn odakünn bármit kiabál

Bízni kezdek a fénylő reteszben,

A Jézusomtól nyert csodás keresztben!

A szívemben érzett hatalmas űr kiállt

és felfokozza a halkan szőtt imát.

Zsolozsma száll föl az egek Urához.

A bűn odakünn már hiába kiáltoz.

A retesz fénylik, ragyog, tündököl!

De ím, nem is dörömböl már a bűnököl.

Mély csend lett, áhítatos, szent magány.

Ilyen a Menny előcsarnoka talán?

Egyszer csak halk nesz kopogása kél.

Valaki szerényen bebocsátást kér.

A zár, most még inkább tündökölni kezd,

és egy láthatatlan kéz eltolja a reteszt.

Bátor lélekkel az ajtóhoz megyek.

Kitárom! - S mit látok? Hatalmas egek!

Egy fényes sor vonul be csendesen.

Egyiket, másikat fel is ismerem.

Ez itt a béke, ez a nyugalom.

Itt jön a derű és a vigalom,

a hűség, jóság és a szeretet,

a vigasztalás, mely szárít könnyeket.

Szelídség, alázat, kitartás, tűrés,

könyörület s egymást megbecsülés...

Oh, mily sor! S ezt nélkülöztem én?

De ím a sor legeslegvégén

jön maga az Úr, a drága Mester,

egy fénylő, ragyogó szent kereszttel.

S akkor látom, hogy azaz én keresztem,

és az ajtón Őt is csendben beeresztem.

Ekkor betelt a szívem minden kis zuga,

most már bent maradt az Ég és Föld Ura.