Lukács 16. példázat egy hamis sáfáról, nem igazán értem, ha valaki érti és van idelye rá akkor köszönöm. és tessék egy kérdőjel hogy a program elfogadja kérdésnek:?

Szia!

Krisztus első eljövetelekor a világ már nagyon eltávolodott Istentől. Az embereket jobban érdekelte a mulandó, mint az örökkévaló, és fontosabbnak tartották a jelen dolgait, mint a jövőt. Az ábrándképeket valóságnak, a valóságot pedig ábrándképeknek látták. Nem fogták fel hitben a láthatatlan világot. Sátán az élet dolgait nagyon érdekesnek és vonzónak mutatta be, és kísértéseivel rabul ejtette az embert.

Krisztus azért jött, hogy ezt az értékrendet megváltoztassa. Meg akarta törni az embereket elvakító és behálózó varázst. Tanításában igyekezett hidat verni a menny és a föld követelményei között, hogy az emberek figyelmét a jelenből a jövőbe irányítsa. Arra szólította őket, hogy a mulandó dolgok hajszolása helyett készüljenek az örökkévalóságra.

Fontos meglátni, hogy Krisztus nem dicsérte meg a hűtlen sáfárt, csak e jól ismert esetet kihasználva szemléltette azt a leckét,amelyre meg akarta tanítani hallgatóit: "Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba."

A farizeusok kifogásolták, hogy Jézus a vámszedők és bűnösök közé vegyül. Krisztusnak azonban ez nem számított, hiszen ő továbbra is munkálkodott értük, ő ugyanis pontosan látta, hogy foglalkozásuk sodorta őket kísértések közé. Körülvették őket a bűn csábításai. Az első rossz lépést könnyű volt megtenni. A nagyobb becstelenségekhez

és bűncselekményekhez vezető út pedig meredek lejtő volt. Krisztus minden eszközzel igyekezett megnyerni őket a magasabb céloknak és nemesebb elveknek. Ez a szándék vezette, amikor elmondta a hűtlen sáfárról szóló történetet.

A példázatban bemutatott eset megtörtént a vámszedők között, és a

vámszedők magukra ismerhettek a példázatban. Saját becstelen életük

rajzából tanulva, sokan megértették a példázatban rejlő igazságot. Bár Krisztus tulajdonképpen a tanítványoknak mondta el a példázatot, de a farizeusok is jelen voltak (lásd 15. fejezet).

A farizeusok megpróbálták Krisztust rossz hírbe hozni azzal a váddal, hogy a vámszedők és bűnösök közé vegyül. E példázatban Krisztus a dorgálást visszafordította a vádolókra. A jelenetet, amelyről közismert volt, hogy a vámszedők között játszódott le, a farizeusok elé tárta egyrészt, hogy rávilágítson eljárásukra, másrészt, hogy megmutassa hibáik helyrehozásának egyetlen útját.

A hűtlen szolgára ura azért bízta vagyonát, hogy jótékony célra fordítsa. Ő azonban saját magára költötte. Ez a vád Izraelnek szólt. Isten kiválasztotta Ábrahám magvát. Erős karral kiszabadította az

egyiptomi szolgaságból, és szent igazságok őrzőjévé tette a világ áldására. Reá bízta az élő kinyilatkoztatásokat, hogy tolmácsolja a világosságot másoknak. De Isten sáfárai ezeket az ajándékokat a maguk gazdagítására és dicsőségére használták.

Az öntelt, önigazult farizeusok hűtlenül kezelték a javakat, amelyeket Isten azért adott nekik, hogy az Ő dicsőségére használják. A példázatbeli szolga nem gondoskodott jövőjéről. A javakat, amelyekkel másoknak kellett volna szolgálnia, csak ő élvezte. Csak a jelenre gondolt. A sáfárság elvesztése esetén semmit sem mondhat magáénak.

De gazdája vagyona még kezében volt. Elhatározta, hogy e vagyonnal bebiztosítja magát a jövő nélkülözései ellen. Ezért más program szerint kellett cselekednie. Ha másoknak ad ahelyett, hogy magának gyűjtene, barátokat szerezhet, akik befogadják amikor gazdája kidobja. Ez vonatkozott a farizeusokra is: várható volt, hogy megfosztják őket a sáfárságtól, és előre kellett gondoskodniuk jövőjükről. Csak mások

javának keresésével használhattak önmaguknak. Csak Isten ajándékainak osztogatásával gondoskodhattak örök sorsukról.

A példázat elmondása után Krisztus így szólt: "E világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében." Azaz a világ dolgaiban jártas emberek bölcsebben és megfontoltabban szolgálják

saját érdekeiket, mint a magukat Isten gyermekeinek vallók Isten művét. Így volt ez Krisztus korában, és így van ez ma is. Megfigyelhetjük ezt sok olyan ember életében, aki magát kereszténynek mondja. Az Úr

képességekkel áldotta meg őket. Hatalmat és hatáskört adott nekik. Pénzt bízott rájuk, hogy munkatársai legyenek a megváltás szent munkájában. Isten minden ajándékát az emberiség áldására, a szenvedés és nyomor enyhítésére kellene felhasználni. Táplálnunk kell az éhezőt, felruháznunk a mezítelent, gondoskodnunk az özvegyekről és árvákról, segítenünk a lesújtottakon és elnyomottakon. Isten nem akarta, hogy a világot elárassza a nyomor. Nem akarta, hogy az egyik

ember bőségben és fényűzésben éljen, miközben mások kenyérért sírnak. Az életszükségleteket meghaladó javakat Isten azért bízta az emberre, hogy jót tegyen, és az emberiség áldására éljen. Az Úr ezt

mondja: "Adjátok el, amitek van, és adjatok alamizsnát." Legyetek "szíves adakozók, közlők". Erre biztatnak Jézus szavai ezzel a példázattal is.

Üdv. Péter

forrás:

Ellen G. White: Krisztus példázatai - Barátok a hamis mammonból