Miért gonosz a Sátán?

A Pap. – Elérkezvén e végső pillanathoz, mikor a szemfényvesztés fátyla felszakad, hogy az eltévedt ember előtt felfedje hibáinak és ballépéseinek kegyetlen valóságát, mondd, gyermekem, nem bánod-e meg számtalan kicsapongásodat, melybe az emberi gyöngeség és esendőség sodort?

A Haldokló. - Igen, kedves barátom. Megbánom.

A Pap. - Nos, akkor használd fel ezt a boldog bűntudatot, hogy a rövid idő alatt, ami még jutott neked, kieszközöld az égtől bűneid teljes bocsánatát, és eszedbe vedd, hogy az Örökkévaló bizalmát csakis a bűnbánat szentsége fölötti elmélkedéssel szerezheted meg.

A Haldokló. - Attól tartok, nem értettél meg.

A Pap. - Ezt hogy érted?!

A Haldokló. – Azt mondtam, hogy bűnbánatot tanúsítok.

A Pap. - Hallottam.

A Haldokló. - Igen, de anélkül, hogy megértetted volna.

A Pap. - Hogyan lehet ezt másképpen érteni...!

A Haldokló. - Így... Én, akit a természet heves hajlamokkal és nagy ívű szenvedélyekkel áldott meg, s akit kizárólag a célból helyezett ebbe a világba, hogy azoknak hódoljak és azokat kielégítsem – márpedig teremtésem ezen céljai csak a természet (első látásra viszonylagos) szükségszerűségei, vagy ha úgy tetszik, a rajtam végzett munkájának alaperedményei, melyek teljes mértékben megfelelnek saját törvényeinek – csak azt bánom meg, hogy én magam nem ismertem fel eme természet mindenható hatalmát, bűntudatom pedig csak azért van, mert a (számodra bűnnel terhes, számomra pedig egészen hétköznapi) lehetőségeket, melyeket felkínált számomra, csak hellyel-közzel használtam fel. Szánom-bánom, de nem egy esetben ellenük szegültem; abszurd rendszereid elvakítottak, s így erőnek erejével harcoltam a gerjedelmek ellen, melyekre egy bizonyosan magasabb hatalom ihletett, és bánom, hogy csak virágokat arattam le ott, ahol bőven akadtak volna gyümölcsök is… Íme, lelkifurdalásom valódi indítékai; becsülj meg annyira, hogy nem feltételezel rólam másokat.

A Pap. – Hová nem ragadnak a tévedéseid, hogy hová el nem vezet ez az esztelen csűrcsavarás! Hiszen a teremtett dolgoknak kölcsönzöd a teremtő minden hatalmát, és nem látod, hogy eme boldogtalan hajlamokért, melyek tévútra vezettek, csupán a megrontott, földi természet a felelős, amelynek te mindenhatóságot tulajdonítasz.

A Haldokló. – Kedvesem, úgy tűnik nekem, hogy az érvelésed ugyanolyan hamis, mint az észjárásod. Boldoggá tennél, ha vagy több belátással okoskodnál, vagy pedig hagynál engem békében meghalni. Mit értesz te Teremtő alatt, és mit nevezel te romlott természetnek?

A Pap. - A Teremtő a világegyetem uralkodója, az, aki mindent megalkotott, mindent megteremtett és aki mindent fenntart, mindenhatósága egyszerű folyományaképpen.

A Haldokló. - Íme, egy nagy ember, bizonyosan! Nos akkor mondd meg nekem, hogy ez az ember ott fönt, aki annyira hatalmas, mégis minek teremtett volna olyan természetet, amely romlott?

A Pap. - Hát másképpen mi érdeme maradt volna az emberiségnek, ha Isten nem hagyja rájuk a szabad döntés jogát? és vajon mi értelme lett volna annak, hogy rendelkeznek vele, ha a földön nem lehetett volna sem jót cselekedni, sem elkerülni a rosszat?

A Haldokló. - Ezek szerint a te istened a mindenséget tökéletlenre akarta teremteni, csak hogy megkísértse vagy próbára tegye a teremtményét: nem ismerte tehát eléggé, nem volt tehát bizonyos a végeredményben?

A Pap. - Kétségtelenül bizonyos volt benne, de még egyszer mondom, meg akarta hagyni a teremtménynek a választás érdemét.

A Haldokló. - De mi végre, ha egyszer tisztában van azzal, hogy maga a teremtmény milyen kicsiny részt vállal ebben, és hogy - mivel mindenhatónak mondod - valójában ez csak tőle függ, tehát végül is csak rajta múlik, hogy a jót választtatja-e vele, vagy sem!

A Pap. - Ugyan ki értheti meg Isten hatalmas és végtelen gondolatait az emberről, és ugyan ki értheti meg e látható világot?

A Haldokló. – Az, aki leegyszerűsíti a dolgokat, kedvesem, csakis az, aki nem szaporítja az okokat, hogy az okozatok még inkább a ködbe vesszenek. Minek neked egy második nehézség, ha az elsővel sem bírsz? és egyébként is, ha elképzelhető, hogy a természet egymagában is megalkothatta mindazt, amit magad a te istenednek tulajdonítasz, minek akarsz te rögtön felettest keresni a számára! Azt, amit nem értesz, talán a világ legegyszerűbb dolgával meg lehet magyarázni. Tanulj egy kicsivel több fizikát, és jobban megérted majd a természetet; tisztítsd meg az elméd, söpörj ki belőle minden előítéletet, és nem lesz szükséged többé a te istenedre.

A Pap. – Szerencsétlen! eleddig azt hittem, csak tévelygő vagy, és megvoltak a fegyvereim a veled való harchoz – de most már látom, hogy nem vagy más, mint ateista. És mivel a szíved süket a mérhetetlenül sok hiteles bizonyíték hangjára, melyek minden egyes napon tanúsítják a teremtő létezését, ezen túl már nincs mit mondanom neked. Vaknak a fényt visszaadni lehetetlen.

A Haldokló. - Lásd be, kedves barátom: két ember közül mégiscsak az az inkább vak, aki önként felteszi magára a szemkötőt, mint az, aki letépi magáról azt. Te építkezel, új dolgokat találsz fel és szaporítod a magyaráznivalót: én rombolok és egyszerűsítek. Te hibát hibára halmozol: én viszont küzdök ez ellen, és igyekszem nem elkövetni őket. Ki hát a vakabb kettőnk közül?

A Pap. - Te egyáltalán nem hiszel Istenben?

A Haldokló. – Nem. Mégpedig egy nagyon egyszerű okból: mivel képtelenség olyasvalamiben hinni, amit nem értünk. A megértés és a hit között közvetlen kapocsnak kell lennie, mert a megértés a hit alapköve; ahol az értelmes belátás tehetetlen, a hit halott, és azok, akik még ebben az esetben is úgy tesznek, mintha rendelkeznének vele, azok erőszakot tesznek rajta. Szerintem te magad sem hiszel abban az istenben, akit prédikálsz, mert hiszen nem tudod a létét igazolni, mivel egyszerűen kevés vagy ahhoz, hogy meghatározd nekem, és mivel ennek megfelelően nem is érted meg, és mihelyst nem érted, képtelen leszel akár egyetlen értelmes érvet is felhozni mellette, és azért is, mert röviden szólva bármi, ami az emberi szellem határain kívül esik, vagy fantazmagória, vagy haszontalanság, így ha hinnék benne, az első esetben háborodott, a másodikban pedig féleszű volnék.

Kedves barátom, bizonyítsd be nekem az anyag tétlenségét, és beleegyezem a Teremtő létébe; bizonyítsd be, hogy a természet nem boldogul önmagában, és megengedem, hogy valami uralkodót sejtsél fölötte. Addig viszont semmit ne várj tőlem – én csak akkor hajtok fejet egy bizonyítéknak, ha az érzékeimmel fel tudom fogni azt; ahol ők megállnak, a hitem is erő nélkül marad. Hiszek a napban, mert látom: úgy tekintem, mint azt a középpontot, ahol a természet összes éghető anyaga újraegyesül, periodikus útjában kedvemet lelem anélkül, hogy megdöbbentene. Ez is csak egy fizikai folyamat, talán ugyanolyan egyszerű, mint az elektromosságé, csak éppen nem adatott meg nekünk, embereknek, hogy megértsük. Miért akarnék én ennél tovább menni? Amint fölácsolod majd mindefölé a te istenedet, mondd, talán előbbre jutok általa, és nem fog ugyanakkora fáradságomba kerülni megérteni az alkotót, mint meghatározni az alkotást?

Ily módon te nekem semmit nem használtál azzal, hogy ezt a délibábot felépítetted, csak megzavartad az elmém, mégpedig anélkül, hogy megvilágosítottad volna, imigyen pedig csak a gyűlöletem járhat ki neked elismerésem helyett. A te istened egy olyan gépezet, amit a saját céljaid szolgálatára építettél fel: úgy mozgatod, ahogy azt azok megkívánják, de el kell fogadnod, hogy félresöpörjem, amennyiben ez zavarja az én látásmódomat; ezekben a nehéz pillanatokban pedig, mikor az én törékeny lelkemnek nyugalomra és filozófiára volna szüksége, ha megkérhetlek ne ijesztgess tovább a szofizmáiddal, melyek rémisztik a lelket, de meg nem győzik, nyugtalanítják, de meg nem nemesítik; ez, kedvesem, ez a lélek olyan, mint amilyenné a természet kedve szerént való volt, hogy legyék – ez alatt pedig azoknak a szerveknek az összeredményét értem, melyekből a természet saját kedvének, céljainak és szükségleteinek megfelelően rakott össze engem –; és mivel egyenlő mérték szerint van szüksége bűnre és erényre, amikor úgy tartotta kedve, hogy az előbbiekbe sodorjon engem, megtette, mikor pedig az ellenkezőjét kívánta, arra is felkeltette bennem a vágyat, aminek azért át is adtam magam, ezt nem tagadhatod. Az emberi következetlenség okát ne keresd egyebütt hát, mint az ő törvényeiben, ám azokban se keress más alapelvet, mint az ő akaratát és szükségleteit. (részlet) Donatien-Alphonse-François De Sade márki

PÁRBESZÉD EGY PAP

ÉS EGY HALDOKLÓ KÖZÖTT