Mit lehet tenni ha egy Jehova szülő fenyegeti és zsarolja a gyermekét?

Tudom, hogy ismered a témát, láttam már a válaszaidat más kérdéseknél is. :)

Én most konkrétan erre gondoltam:

< Kedves Isandor. De ti oltottátok be a tanúkba ezt a vallást...>

És erre írtam, hogy Sándor még fiatal, tehát az ő esetében ez nem áll meg szerintem. Csak ennyi. :)

De az írásod többi részével egyetértek. :)

Én is ismerlek, nem is akartam megbántani senkit, még Isandort sem és a 42%- os válaszolót sem. Csak egy helyben toporgok ezzel a vallással, meg a hittető szellemével. Az az érzésem , hogy jobb lenne ha kijönnének, mint hogy bemennek oda.Ezek a gyerek históriák meg egyenesen kiábrándítóak.

Úgy hogy elnézést kérek.

@ Vidiripi:

Nem, nem vagyok ex-tanú.

@ 65 %-os:

Rendben, és köszönöm a visszajelzést. :)

A hitető szellem tényleg gáz, és szerintem is jobb irány a kifelé, mint a befelé.

Shalom mindenkinek. :)

És miért nem történt semmi? Miért van tehetetlenség?

Nem igazán értelek: Feltettél egy kérdést, sőt, nem is csak egyet (összeállt a kép: láttam egy régebbi kérdésedet is ugyanebben a témában); kaptál jónéhány választ. Persze tudom, hogy ezek egy része abszolút használhatatlan, de azért vannak közöttük hasznosak is.

Nem akarom okvetlenül a saját válaszomat kiemelni, de mégis ez a legegyszerűbb: Simán leírhattam volna, hogy forduljatok a panaszokkal az iskolához vagy a gyermekvédelmisekhez, aztán jónapot. De kikerestem a vonatkozó törvényrészt is neked, hogy képben legyél, és lásd, mire lehet hivatkozni. [Ez már csak akkor is hasznos lehet, ha véletlenül egy nemtörődöm ügyintézőt fogtok ki, aki le akar rázni].

Úgy tűnik, többet foglalkoztam (ill. foglalkoztunk) a probléma megoldásával, mint ti magatok; pedig _senki_ nem tud és nem is fog intézkedni helyettetek. Ha nem léptek, akkor marad minden így, és lehet tovább siránkozni.

Viszont eszembe jutott még egy dolog, amin elgondolkodhatnál:

Sokszor egy kapcsolat fő összetartóereje az, hogy _tiltott_; ill. kívülálló személyek okoznak nehézségeket, amiket közösen kell megoldani vagy legalább elviselni. Ezek a problémák erősítik az összetartozás érzését: közös harc a közös ellenség ellen, vagy közös szenvedés. Amíg ez az állapot tart, kevesebb idő és erő van egymás megismerésére, a két személy között levő különbözőségek konstatálására, megbeszélésére, a problémák megoldására, továbbá elnézőbbek is lehetnek egymással a felek.

De attól a pillanattól kezdve, hogy a külső "támadás" megszűnik valamilyen okból, ez a fajta összetartó erő már nincs többé, és hirtelen látványossá válnak a kapcsolati problémák, amik aztán - a felektől függően - vagy megoldódnak, vagy nem.

Egy volt osztálytársnőm példáján röviden bemutatva: Addig működött igazán a kapcsolat, amíg volt két nagy közös "projekt": 1. Gyerek(ek), merthogy nehezen jött össze az első; 2. Túlélés az anyós és az após mellett, akikkel egy háztartásban éltek, és napi szinten voltak konfliktusok éveken át.

Miután végre megszületett az első, majd a második gyerek, és pár év múlva a 2. problémakör is megoldódott, a házasságból szinte semmi nem maradt, csak az egymás közötti konfliktusok. El is váltak elég hamar ezután.

Szóval, nem ijesztgetni akarlak, csak elmondtam...