Evolúció, kreacionizmus? Egyik se? Mi a véleményetek, (megfontolt, nem zsigeri véleményetek) erről a cikkről?

Az evolúcióról buddhista szemmel

2007. november 10. | Lílávadzsra (dr.Pressing Lajos)

Az alábbi tanulmány eredetileg az Ökotáj c. folyóiratban jelent meg (2007, 37–38. szám, 35–43. o.) Utánközlés a szerkesztőség szíves engedélyével..

Miközben az evolúciós gondolat egyes vallási fundamentalistákat kivéve mára mélyen átitatta nemcsak a tudományt, hanem a modern ember egész világszemléletét, kevés publicitást kapnak azok az érvek, amelyek az evolúcióelméletet még tudományos kritériumok szerint is erősen vitathatónak mutatják.

Az evolúcióelmélettel kapcsolatos legsúlyosabb problémák: (1) Nincs megfelelő magyarázat arra, hogyan keletkezhetett volna élet spontán vagy véletlenszerű módon a halott anyagból. A földtörténet korai szakaszaiban uralkodó fizikai-kémiai viszonyok inkább ki kellett volna, hogy zárják az élet bonyolult struktúráinak kialakulását még akkor is, ha az elhanyagolhatóan alacsony valószínűség dacára végbement volna szerves molekulák, összetett makromolekulák és biológiai rendszerek képződése.1

(2) Az evolúcióra leggyakrabban használt magyarázó elvek, a természetes kiválasztódás és a mutáció nem képesek élő szervezeteket magasabb fejlődési fokra juttatni. Ez genetikailag is képtelenség volna, hiszen a szervezet fejlődését szabályozó összes információ már a szülők DNS-ében kódolva van. Az egyes fajtákon belüli változatok nem léphetik túl az adott faj alaptípusát. Például genetikailag igen sokféle kutya létezhet, de egy kutya sohasem válhat valami mássá, mint kutyává. A mutációk nem teremtenek új genetikai potenciált, hanem csak a már meglévőt módosítják. A mutációk a genetikai kódban végbemenő csekély, véletlenszerű és inkább káros elváltozások.2

(3) A törzsfejlődést tükröző kövületek között, melyek a múltbeli evolúció egyedüli bizonyítékai lehetnének, nem találunk a különböző fajok közötti átmeneti formákat. Valamennyi kövület már első előfordulásakor is teljesen kifejlett típusokat mutat. Különösen kétségesek az „előember”-re vonatkozó leletek, melyek alaposabb vizsgálat után egyszerűen majmoknak, kihalt majomfajtáknak, teljesen kifejlett embereknek, vagy történeti csalásnak bizonyulnak. A kövületek életkorának időbeli elrendeződése sem felel meg annak, mint amit az evolúciós elmélet alapján várnánk. A legtöbb kövület azonos korból való, s a modern ember már több ún. előembert megelőzően létezett.3

A fogalmi gondolkodás

Jóllehet a vallások, melyek az élet szellemi eredetét tanítják, ontológiailag kivétel nélkül mély elvi ellentmondásban állnak az evolúciós szemlélettel, jellemző módon még teológus körökben is egyre népszerűbbek az olyan elméletek, melyek a teológiai értelmezést valamilyen gondolati csavarral megpróbálják a tudományos felfogáshoz igazítani.4

Pedig az evolúcióelmélet esetében a gyenge empirikus alátámasztás az ideologikus funkciót különösen nyilvánvalóvá teszi. Buddhista nézőpontból egyébként ez az ideologikus funkció minden gondolati modellnek, így nemcsak a vallásoknak vagy filozófiai rendszereknek, hanem a szorosan vett empirikus tudományoknak, sőt a hétköznapi ember közönséges vélekedéseinek is lényegi vonása. A „nagy szekér” buddhizmus mádhjamaka filozófiája már a kora középkorban kimutatta, hogy a fogalmi gondolkodás a fogalmak elvont jellege és a gondolkodásban implikált logikai műveletek belső ellentmondásai miatt elvileg alkalmatlan a valóság megismerésére5, s a fogalmak nem a tényleges jelenségeket, hanem az azokhoz való viszonyunkat – végső soron saját attitűdjeinket és életgyakorlatunkat – tükrözik6. A gondolati modell szabályozhatja és modulálhatja ugyan az emberi viselkedést, tartalmát azonban a kérdésfelvetéstől az alapfogalmakig és az alapvető előfeltevésekig emberi célok, szükségletek és értékek határozzák meg.7

Ezzel az ideologikus funkcióval önmagában egyébként nem volna baj, ha nyíltan láthatók lennének a gondolati modellek mögött munkáló célok és értékek. Utóbbiak azonban legtöbbször el vannak leplezve, vagy a megfogalmazott értékek nem a valódi motivációt fejezik ki, nem felelnek meg a tényleges gyakorlatnak, s ezáltal tág teret adnak mind az önáltatásnak, mind pedig a társadalmi manipulációnak. Mindez azt jelenti, hogy buddhista szempontból egy gondolati modell – így az evolúcióelmélet, vagy akár általában a tudományos paradigma – értékelésénél nem az a kérdés, hogy igaz-e, hanem hogy milyen célokat szolgál, milyen értékeket fejez ki, és ezen célok és értékek eszközeként milyen társadalmi hatásokkal jár?

A tudományos igazság

A tudományos megközelítés újkori népszerűsége az alkalmazott logikai módszer egyszerűsége és közérthetősége mellett döntően két tényezőnek köszönhető: az egyik, hogy a tudománynak sikerült megteremtenie azt a látszatot, mintha valóban az igazságot vizsgálná, az emberi céloktól és érdekektől függetlenül; a másik a tudományos modellekre épülő technológiák soha nem látott „hatékonysága” az életfeltételek megváltoztatásában. Jóllehet a tudomány életünkre gyakorolt erőteljes hatása éppenséggel a mögötte munkáló motivációra kellene, hogy irányítsa figyelmünket, álságos jellegét jól mutatja, hogy e hatékonyságot többnyire a tudományos modell „igazságára” vezetik vissza. Mit is takar azonban a tudomány igazság-kritériuma? A tudományos megismerés önmeghatározása szerint objektív, vagyis „tárgy-szerű”. Ennek a tárgyszerűségnek az igazsággal való azonosítása azonban nem evidencia, hanem egyike a tudomány rejtett, és nagyon is értékmeghatározott axiómáinak. Ennek lett a következménye, hogy minden, ami szubjektív, ab ovo hamissá, de legalábbis gyanússá, megbízhatatlanná, vagy virtuálissá vált, az élet nem kvantifikálható tényei pedig egyszerűen kikerültek a vizsgálódás köréből. Az egyik legparadoxabb megnyilvánulása ennek az úgynevezett „humán” tudományok, melyek magát az emberi szubjektumot is mint tárgyat igyekeznek megismerni. Hogy az igazság és az objektivitás egybeesése mennyire nem magától értetődő, azt jól mutatja, hogy a keleti tradíciókban például az igazságot kizárólag a szubjektumon keresztül tartották megismerhetőnek, helyesebben – miután a „megismerés” mindig implikál valamilyen tárgyat – a végső valóságot nem is tartották megismerhetőnek, hanem csak átélhetőnek. Abból kiindulva, hogy minden megismerés a tudatban megy végbe, tehát valóságosan és igazolhatóan csupán saját képzeteinket tapasztaljuk, minden annak tulajdonított tárgyszerűséget hamistudatnak, egyfajta „káprázat”-nak tekintettek.8

Az igazságot a tárgyszerűséggel azonosító tudományos paradigma, bármennyire is vallásellenesnek vagy vallástalannak látszik, mélyen benne gyökerezik az Istent mint végső valóságot önmagához képest „más”-ként (heteron) koncipiáló, és ezáltal saját szubjektumán kívülre helyező nyugati vallási tradíciókban. Ennek következtében lett az igazság az, ami saját magunkon kívül van. Ezekből a vallási gyökerekből érthető meg a nyugati kultúrák extraverziója és anyagelvűsége az Istent megélni törekvő keleti befelé forduláshoz képest.9

Természetesen azzal, hogy eltűnt a képből az Isten, s helyébe a hiposztazált anyag került, döntően megváltoztak a tudományos megismerést irányító értékek és motivációk. A tárgyszerűnek tekintett tudományos megismerést ugyanis a valóságban mindig is hatalmas mértékben befolyásolták szubjektív tényezők, a nyilvánvalóan érdekvezérelt kutatásfinanszírozástól kezdve a kérdésfeltevésen és hipotézisalkotáson át egészen a módszerek megválasztásáig. A szellemi erőfeszítés a tudományban nem az üdvözülésre, de még csak nem is a valóság megismerésére, hanem elsősorban a természet és az életfolyamatok feletti uralom megszerzésére irányul. E hatalmi motivációról árulkodik, hogy a tudományos megismerés és fejlődés hajtómotorjaként kezdettől fogva meghatározó szerepet játszottak a katonai alkalmazások. Alárendelt értékként bizonyos emberi szükségletek kielégítése és az ehhez kapcsolódó profitszerzési lehetőség is szerepet játszik, ami azonban a – tudományosan amúgy is értelmezhetetlenül szubjektív – boldogság kereséséig a hiteles kérdésfelvetés szintjén sem jut el. Az, ahogyan a technológiai alkalmazások folyamatosan új szükségleteket teremtenek, miközben figyelmen kívül hagynak vagy elnyomnak alapvető emberi igényeket, jelzi az ezeken keresztül működő társadalmi manipulációt. Miközben a tudomány néhány évszázad alatt soha nem látott mértékben átformálta világunkat, az élet ennek következtében nem boldogabb, s – a „szabad világ” kapitalista szólamával szemben – nem is szabadabb, hanem csupán szervezettebb és gépiesebb lett. E változások mélyebb természetét éppen az „objektív igazság” paradigmája világítja meg. Egy olyan létszemlélet, mely a tárgy-szerűt láttatja valóságosnak, szükségképpen eltárgyiasítja az élő jelenségeket és ezen belül a szubjektumot is, amennyiben azok tárgyi (vagyis formai) megjelenését fogadja el valóságosnak. Az eltárgyiasítás manipulálhatóvá és szervezhetővé teszi a jelenségeket, beleértve magát az embert is, megfosztja őket ugyanakkor élő jellegüktől és az ezzel járó meghatározhatatlanságtól és kiszámíthatatlanságtól, vagy az emberek esetében az élet olyan szubjektív tényezőitől, mint amilyen az együttérzés, a szabadság és a méltóság. Az objektivitás nem az igazságot képviseli, hanem egy olyan szellemi erőt, amely végletesen életellenes. A tudományt nemcsak maguk a tudósok, de még a laikus kívülállók is többnyire értéksemlegesnek, sőt valami önmagában vett jónak tekintik, aminek az eredményei egyaránt használhatók jó és rossz célokra. E naiv felfogás nem ismeri fel, hogy a technológiai fejlődés olyan következményei, mint pl. az élő természet kipusztítása, a tömegpusztító fegyverek, a szervezett népirtás számos esete a „fejlett” modern civilizációban, a környezet elszennyezése, a nagyüzemi állattartás következtében kialakult katasztrófák, a szervkereskedelem, a drogfogyasztás szélsőséges elterjedése sít. nem a tudomány eredményeit kisajátító „rossz emberek” elszigetelt akcióinak következménye, hanem logikusan következik az élet eltárgyiasításának metaszemléleti alapjából, amely mélyen áthatja az egész tudományos megközelítést.

Az ideológiai üzenet

A tudományos paradigmán belül az evolúcióelméletnek nincsenek ugyan ennyire általános implikációi, középponti szerepét mégis jól jelzi, ahogy a XIX. századtól a középkori vallásos világkép és a modern felfogás közötti egyik legfontosabb ütközési felületté vált. Felületesen azt hihetnénk, hogy az evolúcióelmélet ideologikus funkciója az emberi faj, illetve a modern társadalom felsőbbrendűségének alátámasztása; ilyen célzatú ideológiával végül is az emberiség történelmének minden fejlett kultúrája rendelkezett. Egy ilyesfajta ideológia azonban nem állna gyökeres ellentétben a zsidó-keresztény vallási tradíciókkal, melyek az embert a teremtésen belül ugyancsak kiemelt pozícióba helyezik. Jellemző, hogy a XIX. századi teológia egy jelentős irányzata, a modern reform-teológiákat sok szempontból előrevetítő ún. „természeti teológia” még kifejezetten üdvözli az evolúcióelméletet, s az evolúciót az isteni rend természetben való megnyilvánulásaként és kibomlásaként értelmezi. Az is figyelemre méltó azonban, hogy maga Darwin milyen gyorsan elhatárolódik ettől az értelmezéstől, s teszi egyértelművé, hogy elmélete egészen másról szól. Az evolúcióelmélet valódi ideológiai üzenete onnan olvasható ki, ahol azt az emberi társadalomra próbálják alkalmazni. A Herbert Spencer által útjára indított „szociáldarwinizmus”-t a maga nyílt fajelméleti alkalmazásával a XX. századi fasiszta mozgalmak ugyan szalonképtelenné tették, előfeltevései azonban szelídebb vagy rejtettebb formában továbbra is megjelennek a társadalomtudományok, elsősorban a pszichológia és a gazdaságtudományok területén. A tudományos elméletekre gyakorolt befolyásánál is sokkal jelentősebb azonban az a hatás, amit a kapitalista társadalomban az emberek gondolkodását átitató metanarratívaként fejt ki. E hatásoknak csak egyike a kapitalista társadalmakban uralkodó kíméletlen versenyszellem. Az evolúcióelmélet ideologikus funkciója a kapitalista termelési mód szükségleteiből érthető meg. Ahogy a „tárgyszerűség” általános tudományos paradigmája az élő környezet és az ember eltárgyiasításán keresztül végső soron azok nyersanyaggá, illetve munkaeszközzé történő degradálását és „gépies” szervezhetőségét hivatott biztosítani, az evolúcióelmélet implikációi is a kapitalista gazdasági mechanizmus tudati előfeltételeit segítenek megteremteni. Az evolúcióelmélet leglényegesebb rejtett üzenete maga a fejlődés eszméje, vagyis az, hogy a spontán folyamatok természetes kiválasztódás révén egyre magasabb rendű létformákat hoznak létre. A modern ember tudatában evidenciaként jelenlévő fejlődési eszme valójában egészen új a történelemben, és annak meggyökeresedése egybeesett a középkorig uralkodó társadalmi rend kataklizmaszerű felbomlásával. Korábban a fejlődésnek legfeljebb lokális értelmezhetősége volt, és az sohasem extrapolálódott a korlátlan jövőbe, hanem csupán a kialakulás – fennmaradás – felbomlás ciklus középső szakaszát jelentette egy birodalom vagy egy kultúra történetében. A középkor végéig általánosan elterjedt felfogás a történelmi folyamatokat egyetemes távlatban sokkal inkább hanyatlásként szemlélte az „aranykor” mítoszában megfogalmazódó idealizált múlthoz, vagy a tökéletes teremtés őseredeti kiinduló állapotához képest. Miközben az ókori és középkori társadalom a tradícióban gyökerezik, és múltja értékmérő és orientációs támpont számára, addig a modern ember szemében az „új” vált értékké, miközben múltja, mint a „fejlett jelen” tökéletlen előzménye, devalválódik. Nem nehéz fölismerni ebben az evolúcióelmélet rejtett üzenetét. Az evolúcióelmélet ideologikus funkciója túlmegy a jelen fölérendeltségének igazolásán, amennyiben a „primitívebb” múlttal való teljes szakításnak is tudati alapjává válik. A múlt megtagadása egyszerre szolgálja a korai kapitalizmus politikai és gazdasági érdekeit: politikailag alátámasztja a múlt társadalmi, kulturális és vallási intézményeinek lerombolását és a polgárság hatalomba emelkedését; gazdaságilag pedig a régi le- és a mindenkori újdonság felértékelésével elősegíti a termelőerők és termékek egyre gyorsuló megújulási ciklusait és ezáltal a bővített újratermelés akcelerációját, ami a korábban soha nem látott technológiai fejlődés motorjává válik. Az, hogy ez a fejlődés a társadalmi-kulturális sokféleség rovására megy végbe, majd maga az organikus természet is áldozatául esik, nem kelt meghasonlást egy olyan felfogásban, mely az erősebb felülkerekedését és a „természetes kiválasztódást” természeti törvényként kezeli. Emlékezzünk vissza, hogy a szociáldarwinizmus első „gyakorlati” alkalmazásakor még nem