Beleszerettem egy fiatal katolikus atyába, mit tegyek, hogy ne szenvedjek ennyire?

Sziasztok! Először is nagyon szépen köszönöm ezeket a megindító szavakat, nagyon hálás vagyok érte mindegyikőtöknek! Nagyon sokat töprengtem mostanában efölött a kérdés fölött, megmondani vagy elhallgatni előle az érzelmeimet, itt is remek érveket és ellenérveket kaptam a kérdésemre, szóval össze vagyok zavarodva. DE... Tegnap találkoztam Vele, bejött egy kávéra :) nagyon sokat beszélgettünk, kettesben voltunk és effelé a téma felé irányítottam a beszélgetést. Először csak arra kérdeztem rá, mi a véleménye azokról a papokról, akik szerelmesek lesznek, netán emiatt elhagyják a hivatásukat. Nagyon zavarban volt, ez az amit nem akartam, nem akarom Őt kínos szituációkba hajszolni. De aztán elmondta, hogy ezért senkit nem lehet elítélni, a szerelmet nem lehet leküzdeni - namost nem sokkal ezután erre a kijelentésére rácáfolt. Utána kérdeztem, hogy Ő már volt-e szerelmes. Elmondta, hogy igen, de még mielőtt pap lett, de aztán ez az érzés elmúlt, és Isten iránti szeretete győzött, az sokkal nagyobb volt. Ezekután már féltem neki beszélni az érzéseimről, mert úgy tűnt a mondandójából, hogy Isten iránti szeretete mindennél nagyobb. De ezekután rákérdezett, hogy miért érdekelnek ilyen dolgok, merthogy még sosem kérdeztem Őt ilyesmiről. Ekkor persze én jöttem zavarba, de annyira, hogy csak dadogni tudtam, vörös voltam ... szóval el lehet képzelni. Nem tudtam mit mondani, azt hiszem ha eddig nem is sejtette mit érzek, ezekután, már biztos az érzéseimben. Olyan rendes volt, hogy megsimogatta a kezem nyugtatásképp, de amit utána mondott, az elég egyértelmű, konkrét és nem utolsó sorban felzaklató volt(nem tudom azért szó szerint idézni, de kb így volt): szerelmek jönnek-mennek, de a szeretet az örök. Ezt értsd meg és próbáld meg leküzdeni a fellángolást, csak így maradhat meg két ember egymás szeretetében, mert a szerelem sokmindent képes lerombolni, emberi életeket, hivatásokat, kapcsolatokat - és szerintem nem akarjátok egymást elveszíteni, legalábbis ő téged biztos nem, mert abban biztos lehetsz, hogy ő benned egy nagyon fontos barátra talált, fontos vagy neki. Lehet nem érted meg, amit mondok, de ez a helyes megoldás, ne csak magadra, magatokra gondolj, vedd észre, hogy körülöttetek emberek is élnek, akik nem néznek mindent jó szemmel. ( Nekem egyértelmű volt, hogy az ő alatt magára gondol, tehát... )

Ebből, bármennyire is jó szándékkal nézem, arra tudok következtetni, hogy tökéletesen tudja, hogy szerelmes vagyok belé, és ezzel a pár mondattal tudatta, hogy vagy kiszeretek belőle, vagy befejeződött a dolog kettőnk között. Mert az igaz, hogy a szerelem elmúlik, és szeretet váltja fel, de mit csináljak addig? Nyíltan nem mondtam el neki, de szerintem ő pontosan tudta, mindegy, legalább tudom hányadán állunk, mostmár. Ezután a beszélgetés után aztán már csak olyan kínos csendek voltak, és nem sokkal később haza is ment. De hétvégére megint közös programot beszéltünk meg. Remélem nem riasztottam el nagyon...

Ugye szerintetek is egyértelmű a véleménye?