A rabszolgatartást miért engedélyezi az Ószövetség? Csak szerintem van ebben a (jó hosszú ÓSZ-ben) sok ellentmondás?

mert az jo dolog

én is tartanék itthon 1 tucatot ha lehetne :)

Erre most nagyon sok minden tudnek irni, ami politikailag nem korrekt es sertene a "magyar" allampolgarok egy retegenek lelkivilagat (amennyiben valaki van olyan kedves es felolvassa nekik).

Nagyon sok problema megoldodna. De ez egy olyan utopia, hogy szerintem elöbb fujjak meg azokat a harsonakat, amiket az ujszövetseg vege fele emlitenek, mint hogy munkara kenyszeritsünk egy olyan reteget, amelyet most mar generaciokon at arra neveltünk, hogy sokkal többet kapnak, ha nem csinalnak semmit.

De ettöl függetlenül sem elleneznem a szolgasagot. Szerintem meg sokkal humanusabb is, mondjuk egy a biztos ehhalallal szemezö afrikai gyermeket munkajaert csereben etetni, öltöztetni es iskolaztatni, hogy amikor leszolgalt X evet, vagy felölem elerte a felnött kort, szabd ember. Szerintem ez sok embernek oriasi segitseg lenne...nem is beszelve az ehezökröl.

En nagyon sokszor sajnalom az idömet banalis hazimunkak elvegzesere es nagyon örülnek, ha erre lenne valaki, aki ezt megcsinalja. (Tapasztalataim sajnos mutatjak, hogy, aki penzert vegzi el ugyanazt tetülassu es altalaban azert vegzi, mert intellektualisan egy cipöfüzö bekötese is komoly kihivas szamara.)

Ha rendszerünk hamis egyenlöseg es emberjogi valamint moralis felfogasa nem akadalyozna, en a legnagyobb örömmel elnek a lehetöseggel. (Persze kellemetlen, ha az ember a rabszolgakhoz tartozik, de mindig is lesznek különbsegek emberek között... meg akkor is, ha minden erönkkel tagadjuk azokat.)

Egy valamire felhívnám a figyelmet: az ószövetség nem bátorítja a rabszolgatartást, ez egyszerűen bevett gyakorlat volt akkoriban. Nagyon sok humanista, ateista görög és római filozófus volt,akik szépen beszéltek az emberi jogokról, de a rabszolgasággal szemben nem volt kifogásuk, sőt, a tehetősebbnek magának is volt rabszolgája.

Viszont az ószövetség azzal kezdődik hogy Isten egyenlőnek teremtette az embert,a férfit és a nőt, és azzal, hogy Ádámot és Évát minden élő atyjának és anyjának nevezi, kimutatja, hogy ez az egész emberiségre is igaz. És a kersztények később pontosan ezen és Jézus szavain felbuzdulva indították el a rabszolgafelszabadító mozgalmat.

Freya

Az ókorban és utána még hosszú évszázadokon át a rabszolgaság jelentette a legsúlyosabb szociális problémát. A történelem során kétféle rabszolgaság alakult ki: a teljes rabszolgaság, amely az embert minden jogától megfosztotta, közönséges tárgyként kiszolgáltatta az urának, és a tágabb értelemben vett rabszolgaság, amelyben a rabszolgának meghagyták a legelemibb jogait az élethez (a szabad házasság jogát is), de gazdaságilag teljesen az ura szolgálatára kötelezték.

Az antik civilizáció egyik legrégibb emléke Hammurabi (Kr. e. 1955--1913) babiloni király törvénykönyve, amely 2,25 méter magas hengeres oszlopon állt az egyik babiloni templomban. Innen hadizsákmányként Szuzarába került, ahol a francia archeológusok 1901 telén találták meg.

Ez a törvénykönyv a rabszolgaságot az egész asszír-babiloni világban elterjedt intézményként mutatja be. A társadalmat két fô részre osztja fel: a szabadok, az emberi jogok teljességének birtokosai, és a rabszolgák, akik csak tárgyai és nem alanyai a jognak. A két társadalmi réteg között foglalnak helyet a földművesek és a kisiparosok, akiknek jogi helyzetét nem tisztázta a törvény.

Az asszír-babiloni birodalmakban a hadifoglyokat a Kr. e. 12. századtól kezdték rabszolgává tenni, amíg azelôtt legtöbbször lemészárolták ôket. A rabszolgatartás a Kr. e. 8. században vált általánossá. A ninivei műemlékek számos hadifogoly- és rabszolga-menet képét ôrizték meg.

Pezsgô gazdasági élet alakult ki az Eufrát mentén. A szabadok kezében volt az ôstermelés, a rabszolgatartás, a földművesek, az iparosok által végzett bérmunka és az egész kereskedelem, amely behálózta az egész akkor ismert világot.

Egyiptomban a rabszolgaság hatalmas méreteket öltött. Nemcsak a háborúk, hanem a rendszeres rabszolga-kereskedelem is gyarapította a rabszolgák tömegét. Ez a kereskedelem fôleg az izmaeliták kezében volt. Ezek vették meg a bibliai Józsefet is, és Egyiptomba vitték (Ter 37, 25-28, 39, 1).

Az egyiptomi birodalom csodálatos művészetét az élet minden terhét viselô rabszolgahadak szomorú éneke kiséri. A piramisok falára sötét árnyékot vet a rabszolgafelügyelôk korbácsa és a kizsákmányoltak nyomorúsága. Jellemzô, hogy csaknem minden irodalmi alkotáson (valószínűleg rabszolgák munkái) áttükrözôdik a pesszimista szemlélet:

,,Nincs igaz ember. A föld a gonosztevôk martaléka.''

Görögországban a házi rabszolgák mellett a jobbágyi helyzethez hasonló, enyhébb rabszolgaság fejlôdött ki. A rabszolgák száma viszont messze túlhaladta a szabad emberekét.

Spártában a város virágkorában kb. 30 000 teljes jogú polgár, 100 000 jognélküli, de szabad ember és 200 000 rabszolga-helóta élt. Hogy a rabszolgák száma túlságosan ne növekedjék, Arisztotelész tanúsága szerint évenként jelentôs számot lemészároltak közülük.

Attikában a teljesjogú polgárok száma kb. 20 000 volt, a jognélküli szabadoké 30 000, a rabszolgáké pedig 400 000. Itt a sorsuk valamivel jobb volt mint Spártában. A rabszolgák meggyilkolását törvény tiltotta, de különben az uruk úgy bánhatott velük, ahogy akart.

A rabszolgaságot a görög bölcselôk is igazolták. Arisztotelész szerint az ember a tökéletességet csak szellemi tevékenységgel érheti el. Csakis így fedezi fel a szépet és az igazat (Vö. Ethica Nic. I. 2, 1094 b7-11).

Az állatok és a rabszolgák hasznossága csaknem azonos. Mind az egyik, mind a másik a testi erejénél fogva segíti a családot az életszükségletei kielégítésében. A rabszolgaság a szerzés természetes eszköze, része a háztartásnak. Nélküle képtelenek lennének arra, hogy biztosítsák életfenntartásukat.

Polgárjogot csak azoknak szabad biztosítani, akik minden szolgai munkától mentesek. A kézművesek tagjai ugyan a politikai közösségnek, de éppúgy nem teljesjogú polgárok, mint a rabszolgák vagy az idegenek (Vö. Pol. III. 4--5).

Szokratész is természetesnek tartotta, hogy a szabad ember ne dolgozzék, mert a kézimunka lealacsonyít és a rabszolgák dolga. Az ókori pogányság nem ismerte a fizikai munka erkölcsi értékét.

A római birodalom egész népeket hajtott rabszolgaságba. Minden háborúja egyben rabszolgavadászat is volt. Marius egymaga 140 000 embert hurcolt rabszolgaságba. Egy-egy gazdagabb polgárnak több száz, sôt gyakran több ezer rabszolgája is volt. A munkájuk termelékenysége olyan alacsony volt, hogy 20 000 római polgár eltartása kb. 400 000 rabszolgát igényelt.

Éppen a rabszolgák túlságosan is nagy száma okozta a római társadalom gazdasági válságát. Semminek sem volt ára, a kisemberek tönkrementek, és a városi tömegek az állammal tartatták el magukat:

,,Panem et circenses!''

A római rabszolga teljesen jogfosztott volt: ,,Servile caput nullum jus habet'' (Digesta IV, 5, 3). Az ura bármikor meg is ölhette. A gladiátori és színpadi játékok gyakran a rabszolgák kölcsönös és tömeges lemészárlásával végzôdtek. A rabszolga nem volt emberi személy, hanem csak ,,test'': ,,Cellis servilibus extracta corpora'' (Valerius Maximus). Rómában csak a patríciusok voltak a hatalom részesei (,,viri boni, optimates''), amíg a többi alávaló (,,mali, inbecilles'').

,,Az ember nem lehet munkás és tisztes ember'' -- írta Ciceró (De officiis, 142).

Seneca (Kr. u. 1-65) volt az elsô, aki szót emelt a rabszolgákkal szemben gyakorolt kegyetlenkedések ellen, de ô sem követelte a rabszolgaság megszüntetését. Szerinte a rabszolgának csak egyetlen eszköz áll a rendelkezésére ahhoz, hogy megszabaduljon a nyomorult sorsától: az öngyilkosság.

Több ízben nagy rabszolgalázadás reszkettette meg Rómát, amiért a patríciusok kegyetlen bosszút álltak. A Spartacus féle felkelés után tízezrével feszítették keresztre a rabszolgákat.

Az ókori zsidóságnál is létezett a rabszolgaság intézménye. Ábrahámnak is voltak rabszolgái (Ter 17, 12). A mózesi törvény védte azonban a rabszolgát urával szemben.

,,Ha egy rabszolga hozzád menekül, ne szolgáltasd ki urának. Maradjon körödben azon a helyen, amelyet kiválaszt magának, ahol jól érzi magát. Nem szabad sanyargatnod.'' (MTör 23, 16-17).

A zsidó egy másik zsidónak csak hat évig lehetett rabszolgája, és béresként kellett ôt kezelnie. A rabszolga megöléséért halálbüntetés járt. A rabszolga szabadon köthetett házasságot, és ha egy rabnôt tulajdonosa feleségül vett, az urával egyenrangú, szabad asszony lett.

,,Emlékezzél, magad is rabszolga voltál Egyiptom földjén, s az Úr, a te Istened szabadított ki onnan. Ezért parancsolom meg neked, hogy te is így tégy'' (MTörv 24, 18).

A próféták gyakran védelmezték a rabszolgákat, és amikor az asszír támadások veszélyében forgó zsidók megfogadták, hogy valamennyi zsidó származású rabszolgát szabadon bocsátanak, Jeremiás próféta Isten súlyos büntetésével fenyegette meg ôket, ha nem tartják be az ígéretüket. (Jer 24, 8-11) A rabszolgaság a zsidóknál azért sem volt túlságosan nehéz, mert a zsidó nép tiszteletben tartotta a fizikai munkát.

A kereszténység nem követelte a rabszolgaság azonnali megszüntetését, mivel az alapjaiban rendítette volna meg a társadalmat. A kezdettôl fogva azonban új szemléletet teremtett vele kapcsolatban. Már ezzel is forradalmi változást hozott a társadalom életébe.

A fôparancs, a szeretet törvénye mindenkivel, még az ellenséggel szemben is érvényes. Jézus követôi sürgették, hogy az úr és a szolga viszonya is testvéries legyen: ,,Nincs többé zsidó, görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nô, -- írja Szent Pál -- mert mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban'' (Gal 3, 28, 1 Kor 12-13).

Megható az a gyengédség, amellyel a hozzá menekült rabszolgát fogadta. Miután megkeresztelte, visszaküldte ugyan az urához, de már ,,nem mint szolgát, hanem mint többet, mint szeretett testvért'' (Filem 16).

Alexandriai Szent Cirill említi, hogy a püspökök, papok és a diakónusok között rabszolgák is voltak (Catech. 17, 35). A 2. és a 3. század során a pápák között is voltak rabszolgák, így pl. I. Pius és I. Callixtus. A keresztény sírboltokon sohasem jelezték, hogy a halott rabszolga volt-e vagy szabad ember.

,,Nálunk nincs különbség gazdag és szegény, rabszolga vagy szabad ember között'' -- írta Lactantius apologéta (Div. inst. V. 17).

Az egyházatyák, fôleg Aranyszájú Szent János, Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely és Szent Ágoston keményen ostorozták azokat, akik rosszul bántak a rabszolgákkal.

A kereszténység nyilvános elismerésével javult a rabszolgák helyzete.

Nagy Konstantin megtiltotta, hogy a rabszolgák homlokára jelet égessenek. Ugyancsak megtiltotta a keresztrefeszítést, a gladiátori játékokat és azt is, hogy a rabszolgát elszakítsák feleségétôl és gyermekeitôl. Felhatalmazta a papságot, hogy akár erôszakkal is kiváltsa azokat a rabnôket, akikkel az uraik visszaéltek.

A hitehagyott Julián volt az, aki a 4. században visszaállította a rabszolgaságot. Justinus császár viszont a törvénykönyvében természettörvénybe ütközô barbár intézménynek mondotta. Hatása alatt a rabszolgák sorsa a házi alkalmazottak és a mezôgazdasági jobbágyok helyzetéhez kezdett hasonlítani.

Nagy lépést jelentett a rabszolgaság fokozatos enyhítésére a szerzetesség elterjedése, a földművelés és az ipar felkarolása a keresztények által. Ha a középkor folyamán, sôt még sok helyen a 19. században is a jobbágyság függô helyzete és röghözkötöttsége fenn is állt, össze sem hasonlítható a pogány rabszolgasággal.

A rabszolgaság idônkénti fellendülésének okai között nagy szerepet játszott a kereszténység és az iszlám évszázados küzdelme. A muzulmán hódítók mindenütt nagyszámban hurcolták rabszolgaságba a legyôzött keresztényeket, nemcsak a hadifoglyokat, hanem a polgári lakosságot is. Így pl. Karthágó elfoglalásakor (695) az egész lakosság a mohamedán rabszolgakereskedôk zsákmánya lett. Antiochia eleste után (13. század) 8 000 embert hurcoltak el az egyiptomi rabszolgapiacokra. Konstantinápoly elfoglalása után (1453) a város lakosságának nagy része ugyanerre a sorsra jutott.

A keresztény világnak nagy gondot okozott a rabszolgák kiszabadítása, vagy legalábbis a sorsuk enyhítése. Szent Lajos francia király kereszteshadjáratának is keresztény rabszolgák kiszabadítása volt a legfôbb célja.

Két szerzetesrend is létesült erre a célra: a trinitáriusok és mercedáriusok rendje, amelyek tagjai fogadalommal kötelezték magukat arra, hogy szükség esetén önmagukat is váltságul adják a keresztény rabszolgák kiszabadítására.

A trinitáriusokat, ,,a Szentháromság fogolykiváltó rendjét'' (Ordo SS. Trinitatis de redemptione captivorum) Mathai János, párizsi egyetemi tanár és Szent Félix remete alapította. A rendet III. Ince pápa hagyta jóvá 1198-ban. A fogolykiváltáson kívül kórházalapítással és betegápolással is foglalkoztak. Bámulatos gyorsan terjedtek el, fôleg Franciaországban, Angliában és Írországban. Magyarországon is letelepedtek: Ilaván 1694-ben, Sárospatakon és Pozsonyban 1697-ben, Komáromban 1712-ben, Nagyszombatban 1716-ban, Egerben 1717-ben és Óbudán 1738-ban. Magyarországon II. József, ,,kalapos király'' oszlatta fel a rendet A mercedáriusok (Ordo Sacer et Militaris B.M.V. de Misericordia de mercede redemptionis captivorum) rendjét Nolascus Szent Péter alapította 1223-ban. Tagjai fôleg a nemesség soraiból kerültek ki. Három csoportra oszlottak: lovagok, papok és segítôtestvérek. Különösen Dél-Amerikában terjedt el.

Sokan mások is követték a szerzetesek hôsi példáját. A történészek szólnak például egy spanyol püspökrôl, aki afrikai rabságba jutott, és a saját kiváltására küldött összeget két ízben is mások kiszabadítására fordította, amíg ô maga a haláláig rabszolga maradt.

A Földközi-tenger vidékén a rabszolgaság gyakorlata folytatódott az egész középkoron át mind a muzulmánok, mind a keresztények között. Marseille és Perpignon levéltárai tele vannak a rabszolga-kereskedelmet szabályozó okiratokkal.

Semmiképpen sem helyeselhetô, de emberileg érthetô, hogy gyôzelmük esetén a keresztények is rabszolgákat ejtettek, így pl. Génua és Velence, a középkori tengeri kereskedelem két fôhatalmassága.

IV. Jenô pápa a ,,Dudum nostras'' bullájában (1430) szigorúan elítélte a rabszolgaságot, és kiközösítéssel büntette a rabszolgák tartását. Megtiltotta a bennszülöttek kitelepítését, és elsônek hirdette meg a szülôföldhöz való természetjogot.

III. Pál pápa az 1537-ben kiadott bullájában ugyancsak megtiltotta, hogy az indiánokat és mindazokat a népeket, akiket a keresztények felfedeznek, megfosszák a szabadságuktól, a vagyonuktól és rabszolgaságba kényszerítsék. Ugyanígy fellépett a rabszolgaság ellen VIII. Orbán 1639-ben és XIV. Benedek 1741-ben. A pápák fellépésének azonban alig lett valami foganatja.

Amerika felfedezése után az afrikai népek között indult az újkori rabszolgavadászat és kereskedelem. A rabszolgákat a spanyol király és a rabszolga-kereskedôk között kötött szerzôdés (,,assiento'') alapján szállították Amerikába.

V. Károly császár hosszas vonakodás után 1517-ben megengedte, hogy 4 000 afrikai négert szállítsanak az amerikai ültetvényekre. Ez a szégyenletes példa számtalan utánzóra talált. A spanyol és a portugál királyság egyesítése (1580) után a rabszolga-kereskedelem nagy lendületet vett. 1595 és 1640 között évente kb. 5 000 fôt hurcoltak el a gyarmatokra.

Az angol kormány volt az elsô, amely szerzôdést kötött Spanyolországgal a négerek kiszállítására. O. Cromwell nemcsak négereket, hanem vallási gyűlölettôl hajtva a katolikus írek ezreit is rabszolgának adta el Amerikában. 1701-ben V. Fülöp egy francia kereskedelmi vállalatnak adott engedélyt arra, hogy tíz év alatt 48 000 négert hurcoljon el rabszolgának.

A gyarmatosítás története a világtörténelem legsötétebb lapjai közé tartozik. Örök szégyene Nyugatnak, hogy az amerikai kapitalizmus alapjait a rabszolgák ezreivel rakatta le.

A rabszolgák sorsának enyhítésére Páli Szent Vince (1576--1660) és társai, a lazaristák tettek sokat. Fôleg az ô hatásukra indultak meg a nyugati kormányok részérôl a próbálkozások az újkori rabszolgaság legfôbb táplálói, a tengeri kalózok megfékezésére.

A jezsuita Claver Szent Péter (1581--1654) a dél-amerikai rabszolga-kereskedelem központjában Carthagénában negyven éven át minden erejét az Afrikából odahurcolt négerek testi-lelki gondozására szentelte. Külön fogadalommal kötelezte magát erre. XIII. Leó pápa a néger missziók pártfogójává avatta.

Minden elismerésre és csodálatra méltó a jezsuiták munkája Paraguayban, ahol az indiánok tömegeit mentették meg a rabszolgaságtól, és százötven éven át (1610--1767) fenntartottak egy keresztény indián közösséget, amelyet nem a közösség tagjainak az egyenetlenkedése szüntetett meg, amint az az újkori utópisztikus próbálkozások esetében történt, hanem a portugál és spanyol gyarmatosok embertelensége, és a szabadgondolkodó, az egyház és a jezsuita ellenes diktátorok erôszaka szórt szét.

A rabszolgaság megszüntetésére irányuló törekvések a 19. század elején indultak meg.

Brazília elvben már 1752-ben felszabadította a rabszolgáit, de a valóságban még a 19. század közepén is 2 millió rabszolgája volt. A bécsi kongresszus (1815) rábírta ugyan az európai hatalmakat a rabszolga-kereskedelem betiltására, de csak a nyilvános rabszolgavadászat szűnt meg. A francia forradalom deklarálta ugyan az emberi jogokat, a szabadságot, az egyenlôséget és a testvériséget, de a rabszolgaság megszüntetésére a francia gyarmatokon csak 1848-ban került sor

Az angolok a 18. században a rabszolga-kereskedelem kb. 50%-át a kezükben tartották. Mégis ôk voltak az elsôk, akik azt 1807-ben megtiltották, sôt 1833-ban a rabszolgaság intézményét is megszüntették. Ennek magyarázatát gazdasági megfontolásokban kereshetjük.

Közgazdászaik kimutatták, hogy a rabszolgák munkájának a termelékenysége nagyon alacsony, és a hozama alig fedi a munka költségét. Csakis az ültetvényeken lehetne még egyelôre fenntartani, ahol a nyereség még mindig nagyobb, mint a termelési költség.

A gépesítés, amitôl a bölcselôk az ember felszabadítását várták, egyre jövedelmezôtlenebbé tette a rabszolgák kényszermunkáját. Az egyre inkább kibontakozó gazdasági liberalizmus elônyben részesítette a szabad munkaerôt, amelyet a gazdasági konjunktúra hullámzásainak megfelelôen a termelési folyamatban felhasználhatott vagy abból kitaszíthatott.

A holland Kelet-Indiában 1859-ben szüntették meg a rabszolgaságot, Észak-Amerikában, ahol a polgárháború kitörésekor (1861) csaknem 4 millió rabszolga élt, 1865-ben; Portugáliában 1878-ban. Spanyolország volt az utolsó ebben a folyamatban. Brazíliában csak 1888-ban szüntették meg a rabszolgaságot, miután XIII. Leó pápa hatalmas körlevélben szólította fel a művelt világot a rabszolgaság végleges eltörlésére.

Minden tilalom és nemzetközi ellenôrzés ellenére Afrika egyes részein századunk harmincas éveiben még mindig létezett a rabszolgaság.

Európában a rabszolgaság intézménye a századok során fokozatosan jobbágysággá fejlôdött. Az egykori szolga telkes gazdává, szabad bérlôvé, zsellérré vagy uradalmi cseléddé vált. Az egykori gyarmatok felszabadított rabszolga tömegei proletársorsra jutottak

Ma jogilag minden ember szabad, miközben szerte a világon milliók élnek a pénz, a gazdasági hatalom és politikai rendszerek rabszolgaságában.

Az ószövetségi Szentírás

Az egyház szociális tanítása elsôsorban a teremtés történetében gyökerezik. Az ember Isten teremtménye és szellemiségében képmása (Ter 1, 17; Jn 9, 9; 1Kor 11, 7). Isten az embert értelemmel és szabad akarattal rendelkezô lénynek teremtette. Az ember az egyetlen teremtmény, akinek kinyilatkoztatta önmagát, akivel beszélt, és akit felelôssé tett a tetteiért.

Tekintettel értelmes voltára, az ember képes arra, hogy a természet világában felfedezze Isten arcát és az emberrel kapcsolatos terveit is. A teremtés nem véletlen, és nem is a természeti erôk játékának az egyszerű eredménye (Vö. Róm 1, 19-20).

Az embert és a világot irányító erôk fölött létezik egy örök, szellemi Lény, aki az értelmes ember számára lehetôvé teszi a természet tudományos vizsgálatát és törvényei felfedezését. Isten az embernek ajándékozta a földet, hogy uralkodjék felette, megôrizze, megművelje és mind a földi, mind örök élete szolgálatába állítsa (Vö. Ter 1, 28; 2, 15; 9, 3).

A történelem során sokszor úgy értelmezték a Szentírás ezen részét, mintha az ember korlátlan ura lenne a földnek, kénye-kedve szerint kihasználhatná saját anyagi jóléte és evilági hatalma biztosítására. Az ember uralma a földön azonban alá van vetve Isten tulajdonjogának. Az ember az ô megbízottja, és felelôs a sáfárkodásáért nemcsak mint ,,homo faber'', hanem mint ,,conservator'' is.

Az ember teremtése nem egyéni, hanem közösségi jellegű. Isten az embert férfinak és nônek teremtette (Ter 1, 27). Az ember teremtése a nô teremtésével vált teljessé. A nemi különbség a másság prototípusa, az emberek közötti különbség, az egyéniség kifejezôje. Ennek a különbségnek az eredménye az emberi nem termékenysége és remény a jövendô generációk életének az állandó megújulására.

Az ember életének az egyik elsôdleges tényezôje a munka. Az ószövetségi könyvekben számtalan utalást találunk a különbözô munkakörökre: ács, fazekas, földműves, gyógyszerész, kézműves, írástudó, művész, pásztor stb. A munka Isten teremtôi tevékenységében való részvétel és az ember kiteljesedésének az egyik legfôbb eszköze. A munka kétségkívül nem minden. A Teremtô helyet biztosított a pihenésnek, a szemlélôdésnek és a szórakozásnak is (Ter 2, 1-3; MTör 5, 12-14).

A természet feletti uralkodás annyit jelent, hogy az embernek Istentôl kapott fizikai és szellemi képességeivel meg kell művelnie a földet. A munkájával a saját személyiségét vetíti bele az alkotásába, és közreműködik Isten tervei megvalósításában. A teremtés ugyanis nem befejezett, és az ember társul Isten állandó teremtôi tevékenységéhez sajátmaga és az embertársai javára. A munka sem csak egyéni, hanem egyben közösségi jellegű is. Az emberek megismerhetnek az alkotásomon keresztül és hasznot húzhatnak belôle, amiként én is az ô munkájukból.

Az ószövetségi zsidóság meg volt gyôzôdve arról, hogy a föld Isten tulajdona, hogy minden gazdagságának az egész emberiség közös javát kell szolgálnia, és hogy az, aki a föld egy részét magántulajdonként birtokolja, a valóságban annak csak kezelôje. Ezért aztán a próféták a kizsákmányolás minden formáját elítélték, a hatalommal való visszaélést és a szegények elnyomását keményen ostorozták.

A próféták legnagyobbika, Izaiás így figyelmeztet:

,,Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának és védelmezzétek az özvegyet'' (Iz 1, 17).

,,Jaj azoknak, akik házat házhoz sorakoztatnak, szántóföldet szántóföldhöz ragasztanak, amíg az övéké nem lesz minden hely és nem csak ôk lakják az egész országot. Megesküdött a Seregek Ura fülem hallatára: Bizony rommá lesz a sok ház és a szép nagy paloták lakatlanná válnak. A hatalmasok éhen vesznek, maga a nép meg szomjúságtól eped el'' (Iz 5, 8-13).

,,Jaj azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak, s aláírják az elnyomó rendeletet, akik nem szolgáltatnak igazságot az elnyomottnak, és megfosztják jogaiktól népem szegényeit'' (Iz 10, 1).

,,Törd meg éhezônek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elôl! Akkor felragyog világosságod, mint a hajnal'' (Iz 58, 7-8).

Isten az ószövetségben az elnyomottak szabadítójaként és a szegények védelmezôjeként nyilatkoztatja ki önmagát. Az emberektôl hitet és ugyanakkor az embertársakkal szemben igazságot és szeretetet követel:

,,Ne használd ki és ne zsákmányold ki embertársadat. A munkás bére ne maradjon nálad másnap reggelig (...) Szeresd embertársadat, úgy mint magadat'' (Lev 19, 13-18).

A tíz parancsolat fekteti le a helyes emberi magatartás alapfeltételeit. Elítéli a lopást, sôt még a kapzsi kívánságokat is. A vallási törvények részletesen elôírják az okozott károk jóvátételének a módozatait (Vö. Kiv 22, 1-14).

A Mózesi Törvény elôírta, hogy minden hetedik év ,,szabbatév'' legyen, amikor az adósságokat elengedik, minden ötvenedik év pedig a jubileum éve, amikor mindenki visszakapja az elôzô jubileumi év óta kisajátított törzsi birtokát, és a rabszolgák visszanyerik a szabadságukat (Vö. Lev 25, 1-28).

A zsoltáros szerint az igazságosság fôleg a gyengék és a szegények megsegítésében és védelmezésében áll. A királynak fôleg ebben kell kitűnnie:

,,Megváltja a szegényt, aki hozzá kiált, az elhagyottat, akin senki sem könyörül. A kicsit és a gyöngét felkarolja, megmenti a szegények életét'' (Zsol 72/71, 12-14).

A teremtés történetében megjelenik egy tragikus esemény, amely az ember és az egész emberiség életére nézve súlyos következményekkel jár, a Teremtô és a teremtmény közti viszony megszakítása: a bűn.

A Gonosz kísértése: ,,Olyanok lesztek mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat'' (Ter 3, 5), annyit jelent, hogy az ember Istentôl kapott értelmét és szabadságát vele szemben is kihasználhatja, autonómmá válhat. Tehet, amit akar a saját vágyai, igényei és ambíciói szerint.

A bűn kettôs dimenziója: Isten megsértése és egyben a képmásának az elutasítása, az embertársaktól való elkülönülés, individualizmus, mások feletti uralomvágy. Az értelmében elhomályosult, akaratában meggyöngült és rosszra hajló ember a maga belsô feszültségeit, a jó és a rossz közötti állandó küzdelmét vetíti bele társadalmi viszonyaiba is (Vö. K.E.K. 385-409).

Az eredeti bűn -- írja XI. Pius pápa -- megbontotta az emberi képességek csodálatos harmóniáját, úgy hogy az embert könnyen elragadja a bűnre való hajlam és arra ösztönzi, hogy a mulandó világi javakat az égi javak elé helyezze. Ebbôl ered a gazdagság iránti csillapíthatatlan szomjúság, ami az embert Isten törvényei megszegésére, embertársai jogainak lábbal tiprására ösztökéli, de a mai gazdasági rendszerben még a korábbinál is sokkal több buktatót kínál az esendô embernek (Vö. QA 132).

A bűn következménye az is, hogy minden munka, akár fizikai, akár szellemi, fáradsággal jár. A fáradságos és verejtékes munka a halál hírnöke: ,,Arcod verítékével eszed a kenyered, amíg vissza nem térsz a földbe, amibôl lettél'' (Ter 3, 19).