Lehetséges-e kétszer megkeresztelkedni?

Ha a csecsemő keresztség jelentene bármit is, akkor a megkeresztelt fiatal akkor is a mennybe jutna, ha nem hinne Istenben, és egy teljesen bűnös életet élne egész életében. Biztos vagyok benne, hogy Hasfelmetsző Jack is meg volt keresztelve csecsemő korában, de erősen kétlem, hogy a mennybe jutott. Továbbá az egyház szerint az öngyilkosok sem jutnak a mennybe, hiába voltak megkeresztelve.

A felnőtt keresztség lényege, hogy tudatosan hozol egy döntést. Ezért én is semmisnek nyilvánítottam a gyermekkori keresztségemet,mivel utána sosem voltam templomban, sőt vagy 15 évig azt is tagadtam, hogy Isten létezik. Aztán megismertem Jézust és saját döntést hoztam.

Ettől függetlenül a saját gyerekem meg van keresztelve, mert a férjem katolikus, és így kívánta. Én nem bánom, de tudom azt, hogy a lányomnak majd ha felnő, magának kell döntést hoznia. Ha marad katolikus, nem kell újra keresztelkedni, de ha hitetlenként él, majd újra hívő lesz, de egy másik felekezetben, valószínűleg szükségesnek érzi majd. Mert szeretné kifejezni a döntését Isten felé.

Kérdés, hogy te mit nevezel hitnek és a Biblia mit nevez annak. A gyerekes hiszékenység nem tartozik ide, ugyanis a hit meggyőződés és reménység.

illetve az Úr a szívet vizsgálja minden esetben.

Az Bibliában nem szerepel egyetlen eset említése sem, hogy gyerekeket kereszteltek volna. Az "áteredő bűn" v. "eredendő bűn" kifejezés sem található meg benne.

Gyerekekről szóló keresztelés első említése Irenaeus (kb. 135–202) egyik művében ("Az eretnekségek ellen" 2. könyv 22. fejezet) van, ahol a csecsemők újraszületéséről beszél, nem említi konkrétan a keresztelést, de az "újjászületés" erre utalhat. Tertullianus (kb. 155–230) ír először nyíltan a gyerekek kereszteléséről ("A keresztelőről", 18.rész), bár azt javasolja, hogy gyerekek esetében halasszák el a keresztelőt.

Ezek a tények azt támasztják alá, hogy a gyermekek keresztelése egy 2. századi hagyomány, amely az apostoli korban, az 1. században még nem volt jelen.

A gyermekkeresztelőt protezsálók olyan igei helyeket említenek, ahol egy személy és "háza népe" is megkeresztelkedett, mint pl. Lídia (ApCsel 16,14), a filippi börtönőr (ApCsel 16,32), Sztefanász (1Kor 1:16).

Valószínű, hogy a "háza népe" kifejezés csak a felnőtteket és nagyobb gyerekeket foglalta magába, ugyanis az ApCsel 18:8 szerint: „Kriszpusz, a zsinagóga elöljárója azonban egész háza népével együtt hitt az Úrban". Ha egész háza népe hitt az Úrban, akkor csecsemők nem lehettek beleértve ebbe, ugyanis ők nem tudnak még hinni!

Mit mond a Biblia a keresztelőről?

A Biblia nem tanít "eredendő bűnről", hanem csak Ádám és Éva bűnének a hatásáról az emberiségre, hogy ti. mindenki meghal. Mi viseljük az ő bűnük következményeit, de az nem a mi bűnünk. Hasonló, mint amikor egy terhes anya drogozik, és a gyerekének születési rendellenessége lesz. A gyerek bűne? Nem, de viseli az anyja bűnének a következményeit.

A Biblia a saját felelősségről tanít (Ezékiel 18) "Annak kell meghalnia, aki vétkezett." (Ez 18:20)

A Biblia szerint

- a keresztelő egy alámerítés (az eredeti ógörög szó baptizmo alámerítést jelent)

- aki megkeresztelkedik, annak hinnie is kell (Mk 16:16)

- ahhoz, hogy valakit megkereszteljenek, meg kell térnie (ApCsel 2:38)

- a keresztelő saját bűneink bocsánatára van (ApCsel 2:38, Kol 2:13)

- ez részvétel Krisztus halálában (eltemettetés a víz alá) és feltámadásában (Róm 6:3-4, Kol 2:12)

- egyben könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért (1Pét 3:21)

- csak ezen a módon lehet Krisztusba kerülni (Gal 3:26-27)

Keress egy olyan egyházat, ahol Biblikus elveket vallanak a keresztelőről. Én már találtam.

Egy képzeletbeli párbeszéd a gyermekkeresztségről

Zaki a "Jézus-őrült": Helló Kati, a katolikusok minek keresztelik meg a csecsemőket? Ez értelmetlen, hiszen azt se tudják, hogy mi is történik, és az ApCsel 2,38-cal és a Mk 6,16-tal összhangban lévő bűnbánatot sem tudnak tartani.

Kati, a katolikus: De hol van a Bibliában, ami kifejezetten megtiltja a csecsemők megkeresztelését?

Zaki: Hát. Azt hiszem, semmi ilyet nem mond. De...

Kati: De ugye te csak azt követed, amit világosan tanítanak a Szentírás oldalain?

Zaki: Ez egy következtetés, ami azokat a gondolatokat követi, amelyek egyértelműek a Szentírásban. Ez ettől még biblikus tanítás.

Kati: óh! Ez már más! Akkor most mi egy csónakban evezünk, mivel a Biblia nem tanítja kifejezetten a gyermekek keresztségét se. Következtetnünk kell. A katolikusok fenntartják, hogy számos erős utalás van a nézetünkre.

Zaki: Hol? én még sohasem láttam ezt a megtérésem utáni 17 évben.

Kati: Az ApCsel 16,15.33; 18,8 (vö. 11,14), valamint az 1Kor 1,16 azt állítja, hogy egy személy és az ő "egész háza népe" megkeresztelkedett. Nehezen állíthatnánk azt, hogy ezekben nem voltak kisgyermekek. Pál a Kol 2,11-13-ban kapcsolatba hozza a keresztséget a körülmetélkedéssel. Az Egyház Krisztus előtt Izrael volt (ApCsel 7,38; Róm 9,4). A körülmetélés, ami a nyolcnapos fiúknál történt, annak a szövetségnek a jele volt, amelyet Isten kötött ábrahámmal, amely vonatkozik ránk is (Gal 3,13.29). Ez volt a bűnbánat, és az eljövendő hit jele (Róm 4,11). A csecsemők éppen annyira részesei voltak a szövetségnek, mint a felnőttek (Ter 17,7; MTörv 29,10-12; vö. Mt 19,14). Hasonlóképpen a keresztség a Krisztusban megkötött új Szövetség jele. Ez a bűntől való megtisztulásunkat fejezi ki, ahogy a körülmetélkedés is tette (MTörv 10,16; 30,6; Jer 4,4; 9,25; Róm 2,28-29; Fil 3,3). A csecsemők, csakúgy mint a felnőttek is, teljesen Isten kegyelméből üdvözülnek, és nem az ő értelmi és akaratlagos hozzájárulásuk által. A szüleik tette az ő érdekükben történik.

Zaki: Ez lehetetlen. Meg kell bánnod bűneidet és újjá kell születned, hogy megkapd az üdvösséget, miként azt a Jn 3,5 mondja.

Kati: Nem pontosan mondod. Ez azt mondja, hogy az embernek meg kell születnie "vízből és Szentlélekből". A katolikusok, az Egyházatyákkal, mint pl. Szent Ágostonnal, valamint sok protestánssal (pl. a lutheránusokkal és az anglikánokkal) együtt úgy magyarázza ezt, hogy itt a keresztségre történik utalás, és ez a gyermekkeresztség szükségességét bizonyítja.

Zaki: Ennek semmi értelme sincs. A víz itt a magzatvízre utal, amikor a gyermek megszületik. A csecsemők nem tudnak újjászületni. Jézus ellentétbe állította a természetes és a lelki megszületést.

Kati: Azt mondod, hogy a gyermekek nem üdvözülhetnek, és a pokolra fognak jutni, ha nem jutnak el az "értelem korára"?

Zaki: Nem, nem, soha sem mondanám ezt. Isten jóval irgalmasabb annál, hogy hagyja ezt megtörténni egy ártatlan kis csecsemővel.

Kati: De te hiszel az áteredő bűnben (1Kor 15,22), ami ádám és Éva bűnbeesésétől minden emberre átszáll, nemde?

Zaki: Persze, aha. Hova akarsz kilyukadni?

Kati: Ha azt mondod, hogy egy gyermek üdvözülhet, akkor világos, hogy van megigazulás a gyermekek megkeresztelésekor, hiszen vannak olyan tényezők a saját beleegyezésükön túl, amelyek beléphetnek az üdvösségük kérdésébe. Így elértél az üdvösség egy inkább közösségi, és szövetségi nézetéhez (vö. pl. 1Kor 7,14; 12,13), mintsem ahhoz az individualista elképzeléshez, amelyet oly sok evangelikál tart. Az áteredő bűn valósága miatt ajánlatos a keresztelés, amilyen gyorsan csak lehet, mivel az eltörli a bűn miatt kijáró büntetést és bűnösséget, és megszentelő kegyelemmel tölt el. Ez az amiatt a legtöbb protestáns a történelem folyamán, beleértve a lutheránusokat, az anglikánokat, a metodistákat, a reformátusokat és a presbiteriánusokat, megkeresztelik a csecsemőket.

Zaki: Na álljunk csak meg! Csak nem hiszed, hogy a keresztség ténylegesen tesz bármit is? Az csak egy szimbólum.

Kati: Ti evangelikálok úgy tűnik, hogy mindig tagadjátok, hogy az anyag is lehet kegyelemközvetítő, és rossz szemmel nézitek a szentségek fogalmát, amelyek kegyelmet közlő fizikai, látható eszközök.

Zaki: Mi nem hiszünk ezekben a dolgokban, mert ezek nem biblikusak. A Biblia arról beszél, hogy a Lélek adja a kegyelmet (Jn 6,63; Róm 8,1-10), és nem az anyag. A katolikusok mindig olyan rejtelmessé válnak az olyan dolgokkal, mint a szobrok, az ereklyék, a rózsafüzér, az áldozási ostya, vagy a szenteltvíz. Ezek rendszerint bálványimádássá fajulnak.

Kati: Nem értek egyet. Isten maga öltözött húsba Krisztusban. Pál kendői meggyógyították a betegeket (ApCsel 19,12), sőt még Péter árnyéka is (ApCsel 5,15)! Ugyanígy, a keresztségről azt mondja, hogy helyreállítja a bűnösöket. Az ApCsel 2,38 arról beszél, hogy a keresztség "bűnei bocsánatára" történik. Az 1Pét 3,21 azt mondja, hogy "megment a keresztség" (vö. Mk 16,16; Róm 6,3-4). Pál megemlékezik arról, hogy Ananiás azt mondta neki, hogy "vedd fel a keresztséget, s . mosd le bűneidet." (ApCsel 22,16). Az 1Kor 6,11-ben Pál biztosnak látszik abban, hogy egy szerves kapcsolat van a keresztség (megmosakodás), a megszentelődés és a megigazulás között, míg az evangelikálok szétválasztották ezt a hármat. A Tit 3,5 ezt mondja: "üdvözített minket. megújító fürdője". Kell ennél több bibliai bizonyíték? Mindezeket "szimbolikusként" kell érteni?

Zaki: Most rohannom kell. Van néhány kérdésem a pásztoromhoz.

[link] Csak bemerítéssel lehet keresztelni?

A magyar "keresztelés" eredete az ószláv "kereszténnyé tevés" (Krst) kifejezésből ered (nem a kereszt szóból!), mely keleti közvetítéssel került a magyar nyelvbe. Ez is bizonyítja, hogy a honfoglalás után, sőt már az előtt népünk egy része keresztény volt. Term. ez nem nyugati szláv ("szlovák" anakronizmus) hatás.

Az ősegyházi korban (újszövetség és apostoli atyák) és az óegyházi korban (2-8. sz.) az alábbi kifejezéseket találjuk erre a szentségre:

+ baptismos, baptismus (gör. lat.) => alámerítés, alámerülés;

+ lavacrum (lat.) => fürdő;

+ photismos, illuminatio (gör. lat.) => megvilágosítás;

+ sfragos, sigillum => pecsét.

Ez az első, legszükségesebb szentség, melyben a vízzel való leöntés és a Szent Háromság személyeinek hívása által az ember a megszentelő kegyelem elnyerésével lelkileg újjászületik.

Ez a kereszténnyé avatás, a Krisztusba vezetés (initiatio) első szentsége.

A keresztség ószövetségi előképei (prototypus), melyek úgy a liturgikus szövegekben, mint a liturgikus tárgyak szimbolikájában megjelennek:

+ a vízözön és a bárka;

+ a Vörös-tengeren való átmenet;

+ a sziklából fakadó víz;

+ a körülmetélés.

Előkészület reá Keresztelő Szent János keresztsége (baptismos), mely még nem volt szentség (ez mintegy bűnbánati "szentelmény" volt, 'ex opere operantis' hatott, jelezte, és nem létrehozta a hatást, az ünnepélyes szentmise előtt való szenteltvízhintéshez hasonlítható). Jézus Krisztus ezt vette föl, és ezzel mintegy "liturgikusan" szentséggé tette azt, majd törvényhozóként el is rendelte (Mt 28: 19; Jn 3 sk.).

Jézus Krisztus azért alapította, hogy ezáltal megadja a lelki újjászületést és az örök üdvösséget. Az apostolok az első pünkösd napján már kiszolgáltatták Krisztus parancsának megfelelően, majd hirdetik és továbbadják minden népnek.

A keresztség anyaga:

+ a vízzel való lemosás, mely történhetik

=> alámerítéssel;

=> leöntéssel;

=> meghintéssel.

Valódi víznek kell lennie az érvényességhez.

Az ünnepélyes kiszolgáltatáshoz keresztvíz szükséges.

Az alámerítés a rendes formája, de nem a kizárólagos formája, ahogy nem ír arról sehol az Újszövetség, hogy csak így tegyétek ezt, ill. hogy maga a szó ezzel a jelentéssel bír-e (erről később). Lehet egyszeri és háromszoros alámerítéssel keresztelni.

Már a Didakhé említi (1. sz.), hogy az ősegyház is gyakorolta a leöntést és a meghintést, amit a "betegek keresztségének" (baptismus clinicorum) hívtak.

Ráadásul maga a "baptismos" szó a Krisztus korabeli görögben már "lemosás" jelentéssel bírt elsődlegesen, és az ősegyház legkorábbi dokumentumaiban ezzel a jelentéssel használják, így értelmezik a Szentírást, mert maga az anyag ez (vízzel való lemosás).

Maga Jézus mondja Péternek, hogy "elég ha a lábadat megmosom, és tiszta leszel".

A Bethseda fürdő leprása is éppen, hogy érinti a vizet, már meggyógyul... "Uram, hints meg izsóppal, és megtisztulok."

Ezen az alpon nem elég a kenyérnek egy darabjából való evés, mert abban nincs jelen a teljes Krisztus.

Egyébként az anapbaptisták, baptisták bemerítkező-szektariazmusa a "sola Scriptura" és a fentebb citált exegézis (baptismos => lemosás) önellentmondásán túl azért is ostobaság, mert ők a katolikus értelmezésű szentségtant (ex operato opere) elvetik, szerintük (a jánosi keresztséghez hasonlóan) ez csak egy külső aktus, nem hozza létre a megszentelő kegyelmet, csupán jelzi azt, ami már végbement az emberi lélekben.

A gyermekek megkeresztelése.

Sokak számára az egyháztagság kérdésében rejlik az a pont, amelynél útjuk elválik a mienktől és a baptisták felé kanyarodik. Közkeletűbb módon úgy is mondhatnánk, hogy a gyermekkeresztség dolgában vallanak a mienktől eltérő felfogást, és ezért lesznek baptistákká. De világosabban áll előttünk az egész kérdés, ha nem úgy vetjük fel, mint rendesen szokás, hogy: helyes-e megkeresztelni kisdedeket is, hanem úgy, hogy: hozzátartozhatnak-e Krisztus egyházához kisdedek is? Nyilvánvaló, hogy ez az alapvető kérdés. Ettől függ az is, hogy hogyan dől el amaz a másik kérdés. Mert bizonyos, hogy a keresztség az egyház tagjai közé, a Krisztus nyájába való felvételnek a sákramentuma. Akiknek a Krisztus gyülekezete kiszolgáltatja a keresztséget, azokról elismeri ezáltal, hogy őhozzá tartoznak. Helyes dolog tehát megkeresztelni bárkit is, aki keresztyén gyülekezetek tagjául tekinthető és tekintendő. Csak az olyan egyéntől van joguk a keresztyéneknek megtagadni a keresztséget, akit nem tartanak maguk közé valónak. Ezért kérdezzük hát: tartozhatnak-e kisdedek is a Krisztus egyházához?

A baptisták, amikor a kisdedek keresztségét elvetik, voltaképpen erre a kérdésre adnak tagadó feleletet. Ők úgy vonják meg a keresztyén gyülekezet körül a kerítéseket és a sorompókat, hogy azokon, ha nem is csak felnőttek, de mégis csak bizonyos érettségre eljutott lelkek juthatnak belül, azonban a kicsinyek kívül rekednek. Még ha az eddig megvilágított kérdésekben egyetértenének is velünk, vagyis, ha éppúgy vallanák is, mint mi, hogy a keresztség nem szerzi, vagy nem közvetíti az üdvösséget, csak megpecsételi azt, mert azt nem külsőség által, hanem hit által nyerjük el, és ha egy véleményen volnának velünk a keresztség külsőségeinek szimbolikus jelentését illetőleg is és nem akarnák bemerítkezés által a meghalást és feltámadást, hanem egyszerűen a vízzel való érintkezés által a megtisztulást jelképezni: hátramaradna egy nagyon fontos ellenvetésük a mi felfogásunk ellen. Azt mondanák ugyanis, hogy a megtisztulásnak ezt a külső megbizonyosító jelét csak azoknak szabad kiszolgáltatni, akiknél biztosítékunk van rá, hogy a külső jel megfelel a belső valóságnak, az újjászületésben elnyert szívbeli megtisztulásnak. Ez a biztosíték pedig abban keresendő, hogy vajon bizonyságot tud-e tenni a megkeresztelendő az újjászületéséről, Jézus Krisztus által elnyert bűnbocsánatáról és belső megváltozásáról?

Ez az álláspont két mozzanatból áll és csak az egyik, az utóbbi választ el bennünket egymástól. Az első mozzanat benne az, hogy a keresztség külső sákramentumát nem szabad akárkinek kiszolgáltatni, mert hiszen ha megkülönböztetés nélkül akárkit felvesz tagjai közé így az egyház, hogy maradhat meg a tisztasága? A Krisztus egyházában csak azoknak van helyük, akik valóban az Ő tanítványai és az Ő vezetése alatt állnak. Természetes, hogy mi emberek nem látunk bele egymásnak a szívébe. És ezért a földi látható egyház tagsági határai soha nem esnek pontosan egybe az Isten láthatatlan egyházának határaival, amelyek majd az örökkévalóságban tűnnek ki. Mi sokszor a Krisztus tanítványai közé tartozóknak ismerünk el valakit, amikor pedig csak valamilyen csalóka látszat áldozatai vagyunk. És viszont nem egyszer nem ismerjük fel az Ő kegyelmének munkáját olyan emberek életében, akikben pedig az megvan. Ezért a földi egyháztagság és vele együtt a keresztség is, mely emberi kezekre van bízva, soha nem igazodhat abszolute bizonyos ítélet szerint. Történhetnek tévedések, és mindig számolni kell azok kockázatával. Ebből nem az következik, hogy mivel úgysem végleges a mi emberi megkülönböztetésünk, tehát ne is gyakoroljuk azt, hanem ellenkezőleg: annál óvatosabban és lelkiismeretesebben gyakoroljuk, hogy legalább mennél jobban megközelítsük vele Istennek a gondolatait. Csak komoly biztosítékok alapján avathatunk embereket a keresztyén egyház tagjaivá. Ebben nincs különbség a baptista és a református felfogás között.

A másik mozzanatnál van az eltérés, amikor a baptisták azt is megállapítják, hogy szerintük az öntudatos bizonyságtétel az egyetlen megnyugtató biztosíték. Mi ezenkívül ismerünk egy másikat is: a keresztyén nevelést. Az öntudatra ébredt embertől, felnőttől és a felserdült ifjútól mi is elvárjuk az öntudatos bizonyságtételt. Mert ezen a fejlődési fokon, ha valaki öntudatosan nem tud beszámolni arról, hogy Krisztusban elnyerte bűnös emberi mivoltának az újjászületését, az meglehetősen biztos jele annak, hogy még nem is nyerte el azt. Ha felnőtt korban keresztelnek meg valakit, aki azelőtt zsidó, mohamedán, pogány, vagy akármi volt is, a mi meggyőződésünk is az, hogy számon kell kérni tőle, megismerte-e és pedig a maga életében az Istennek szabadító kegyelmét. Sőt a kiskorukban megkereszteltektől is, mihelyt öntudatos emberekké nőnek meg, számon kérjük ezt - és erre való a konfirmáció ünnepélyes alkalma. De amíg eljut az emberi lélek erre a fejlettségi fokra, addig - az a meggyőződésünk, - nagyon sok minden végbemehet benne, amiről még ő maga sem tud számot adni sem magának, sem másoknak. Az tehát, hogy egy fejletlen gyermek még nem tud öntudatosan vallást tenni a benne végbement újjászületésről, távolról sem jelenti azt, hogy az újjászületés nem ment végbe benne. Ha az öntudatos hitvallást állítjuk fel az egyetlen mértéknek és garanciának, akkor kirekesztünk az egyház tagságából megszámlálhatatlan sok emberi lelket, aki pedig éppúgy részesült Isten kegyelmében és éppúgy tagja Isten akaratából a Krisztus testének, mint akármilyen hitvalló. Várnunk kell még talán hosszú évekig, míg ők maguk is tudni fogják ezt és be is tudnak róla számolni, - de a valóságban ők már újjászületett emberek és ezért jogunk és kötelességünk őket a keresztséggel is megpecsételni, mint a keresztyén egyház tagjait.

Ez az eset forog fenn a mi meggyőződésünk szerint mindig, amikor neveltetésénél fogva az emberi lélek eleitől kezdve ki van téve az Evangélium hatásának. Ahol egy zsenge, fogékony gyermeki lélek szüleinek és tágabb környezetének a szavából s a keresztyén egyház nevelő munkájából úgyszólván az első lélegzetétől kezdve és az anyatejjel együtt magába szívhatja Krisztus ismeretét: ott mi biztosítva látjuk azt, hogy Isten Lelke elvégzi a maga munkáját - éspedig eredményesen. Az egyházhoz tartozó családok kicsiny gyermekeit ezért tekintjük mi szintén az egyházhoz tartozóknak, kiszolgáltatva nekik a keresztség sákramentumát is.

S ebben a meggyőződésünkben és eljárásunkban nemcsak a magunk belátására támaszkodunk, hanem összhangban vagyunk a mi Urunknak Jézus Krisztusnak szándékaival és az egész Szentírás szellemével is.

Megfontoltan hivatkozunk Jézus szándékaira és a Szentírás szellemére, nem pedig kifejezett utasításaira, - mert ilyenek nincsenek. Vége-hossza nincs a vitatkozásnak, ha az ember a gyermekkeresztség helyességét és helytelenségét bibliai idézetekkel akarja eldönteni, - mert nincsenek a Bibliának olyan betű szerint idézhető nyilatkozatai, amelyek ezt a kérdést eldöntenék. Amikor Jézus a keresztségről beszél, sohasem érinti távolról sem ezt a kérdést. Ha elfogadjuk is azt a véleményt, hogy Ő ilyenkor mindig felnőttek megkeresztelésére gondol, abból nem lehet még semmi következtetést sem levonni, mint ahogy abból sem - ha elfogadjuk ténynek, - hogy az apostolokról szóló történetekben is mindig felnőttek megkereszteléséről van szó. Ez egészen természetes. A keresztyénség, amikor elindul útján, hogy egyházzá fejlődjék és meggyőzze a népeket, - először természetesen a felnőttekhez fordul, s azokat nyeri meg. Csak egy későbbi lépésnél válik aktuálissá az a kérdés, hogy mi a helyzetük azoknak a gyermekeknek, akikkel Isten megáldja Krisztushoz megtért felnőttek házasságát. Olvasunk ugyan arról, hogy Péter Kornéliussal együtt megkeresztelte mindazokat, akik "az ő házánál" voltak (Ap.csel. 10.), Pál is a filippibeli börtönőrt az "övéivel" együtt (Ap.csel. 16, 33.). De arról nem szól a történet, hogy milyen korúak voltak ezeknek a családoknak a tagjai. És mindenki a szerint képzelheti el a dolgot, hogy már eleve lehetségesnek tartja-e, vagy nem, a gyermekkeresztség előfordulását az apostoli korban.

Van azonban két bibliai érv, amelyre hivatkozhatunk. Egyik sem vitatható. Mind a kettő beleszövődik az Isten kijelentésének egész szövedékébe úgy, hogy nélkülük az Evangélium nem is volna az, ami.

Az egyik fontos bibliai igazság az, hogy amivel az értelem járul hozzá a keresztyén élethez, az nem lényeges ahhoz. Lehet az nagyon fontos, úgy, hogy értelmesség nélkül nem fejlődhet sokra a keresztyén ember, de nem az értelmesség teszi keresztyén emberré. Pál apostol is szüntelen azt kívánja az olvasóinak, hogy bővölködjék az ő keresztyénségük "értelemben", "ismeretben", "bölcsességben"; és János levelei is állandóan hangsúlyozzák, hogy "tudni" is kell a hívő embernek, hogy mi az, amit hite által kapott. De ezt az öntudatosodást mindkét szentíró olyan embereknél sürgeti, akik már a nélkül is, vagy legalább is, annak akármilyen csekély mértéke mellett is Krisztuséi voltak. Krisztuséivá nem az értelmünk által leszünk, hanem valami más által: a szívünk bizodalma, a hit által. Sokszor úgy áll a dolog - távolról sem mindig! - hogy fordított arányban van az ember értelmi fejlettsége és hívő képessége. A "bölcsek és értelmesek elől", a nagyon öntudatos emberek elől, sokszor "elrejtetik" az, ami "megjelentetik" a "kisdedeknek és csecsszopóknak", a naiv, egyszerű, gyermeteg lelkeknek.

Ha az értelmi öntudatosság volna az az ajtó, amelyen át belépünk Isten országába, akkor a kicsiny gyermekek oda még nem juthatnának be; meg kellene várniuk, míg kivetkőznek gyermetegségükből. Az Evangélium azonban éppen ellenkezőleg azt hangsúlyozza lépten-nyomon, hogy a felnőtteknek is éppen gyermekekké kell lenniük, vissza kell szerezniük a szívüknek üde, fogékony, bízni tudó egyszerűségét, csak akkor lesz az övék a mennyeknek országa. A gyermek tehát azért, mert gyermek, nem hogy nincsen még diszkvalifikálva arra, hogy Jézus tanítványa és a kegyelem részese legyen, hanem jobban van rá kvalifikálva, mint bármikor későbben lesz egész életében. A gyermeknek nem a sorompón kívül van a helye a keresztyének gyülekezetében, hanem annak kellős közepében, az Úr Jézus Krisztus ölében, mert Ő tud legjobban odasimulni Őhozzá! Nem mondhatjuk neki mi felnőttek: "megvárjuk, amíg úgy tudsz hinni, mint mi". Ellenkezőleg, azt kell mondanunk neki: "bárcsak mi is úgy tudnánk hinni, mint te!"

A másik nagy bibliai igazság pedig az, hogy Isten az Ő országa építésében, akármennyire természetfeletti erőket áraszt is ki és használ is fel, nem mellőzi azokat a természetes utakat és módokat, amelyeket Ő maga szerkesztett bele az emberi életbe, hanem ezeket állítja éppen az Ő csodás, titkos erőinek a szolgálatába. Ezek között pedig utolérhetetlenül fontos az az összefüggés, amelyben a család körében van egymással a szülők és a gyermekek nemzedéke. A család az a láncszem, amely a múltat szakadatlanul tovább fűzi a jövőhöz és viszont. Minden, ami csak van az emberi életben, addig áll fenn, amíg szolgálatában áll a család, - így a nyelv, a szokások, az erkölcsök, a nemzeti érzés, stb., stb. Mihelyt a család cserbenhagy egy elvet vagy eszmét, annak sorsa meg van pecsételve. Az nem rakódik már bele az új generáció alapjaiba. De amíg a család hódol valaminek, addig az él és uralkodik, mert azokban az években vésődik bele az életnek újonnan nekiindult gyermekekbe, amikor alapformáját kapja meg a lényük, és onnan soha többé ki nem törölhető.

Ezért van az, hogy az Ótestamentumban százszor, meg ezerszer van szó arról, hogy az apákról a fiakra szállnak Istennek ígéretei és áldásai, és az Újtestamentum is határozottan állítja, hogy nem "tisztátalanok", hanem "megszenteltek", vagyis az Isten számára különválasztottak azok a gyermekek, akiket hívő szülők, vagy akár csak egy hívő szülő gondjára bízott az élő Isten (I. Kor. 7,14.). A család összefüggő egység az Isten szemében is. Az Ő gondolatainak egyik legfelségesebbikét mellőznénk és ígéreteinek egyik legdrágábbikát vetnénk el hálátlanul, ha nem értenénk meg azt, hogy ő nemcsak egyéni lelkeknek adja kegyelmét, hanem egész "házak népét" is kiválasztja az Ő szolgálatára.

Az Ószövetség idején tudták, hogy az Isten népéhez tartozó apák fiai is részesei a szövetségnek. Nem a testi leszármazás miatt, hiszen hiába volt a testi leszármazás, kivettetett Izráelből az, aki alkalmatlannak bizonyult a közös szent hivatás szolgálatára, és viszont idegen testi származás mellett is felvétetett a szövetségbe az, aki az egy igaz Istenhez tért az ő bálványaitól. Hanem részesei voltak a fiak a szövetségnek azért, mert eleitől fogva bele voltak állítva már legzsengébb ifjúságukban az Isten népének nevelő környezetébe. Mert tudták, hogy ez Isten akarata szerint mit jelent: azért szolgáltatták ki az ótestamentumi hívek a szövetség külső jegyét, a körülmetélkedést is már a kisdedeknek.

Az Újszövetség napjaiban sincs másként. Azt a gyermeket, akit Isten hívő szülők kertjébe plántált, magának akarja felnevelni eleitől fogva. Pál apostol, amikor párhuzamba állítja egymással a régi körülmetélkedést az Újszövetséghez való tartozás külső jelével, a keresztséggel (Kol. 2, 11-12.), nem beszél ugyan arról, hogy helyes-e az utóbbit is kiszolgáltatni kisdedeknek, mint ahogy az előbbivel történt annakidején. De ha Isten ma is úgy felhasználja céljaira és beleiktatja terveibe a családot, mint annakidején, akkor ebből világosan következik, hogy a keresztség kijár az Őbenne hívők gyermekeinek is, mert azok is az Ő népe.

Nem azt jelenti ez, hogy a gyermeki lélek felnyílása előtt már szendergő állapotban talán éppen a keresztségnek valamilyen varázslata által végbemenne a Szent Lélek újjászülő munkája. Az lelki úton megy végbe, - az emberi léleknek meg kell ismernie Istennek szeretetét és be kell azt fogadnia. Ehhez pedig már a gyermeki léleknek valamelyes kifejlődése szükséges. De milyen mértékű kifejlődése? Ki tudná megvonni a határt? Ki tudna belátni abba a titokzatos műhelybe: az ébredező gyermeki lélek világába, hogy ellenőrizze, mikor hull bele az Evangélium magja és mikor kel ki benne annak élő csírája? Ki tudná meglepni a hajnal idején az első világosság sugarát? Aki vállalkoznék rá, az ám tartsa vissza a keresztséget a kisdedtől, és amikor napról-napra figyelte, állapítsa meg majd, hogy: most mozdult meg kicsiny lelkében először a hit az iránt a szerető Isten iránt, az iránt a csodálatos Jézus Krisztus iránt, akinek jelenlétét nem kerülhette ki szülei hajlékában. És majd szolgáltassa ki akkor neki a keresztséget, mint Krisztusban már hívő léleknek.

Erre a képtelenségre azonban még senki nem vállalkozott. Nincs más választás: vagy a baptista álláspont, vagy a mienk. A baptisták azt mondják: majd, ha fönn ragyog a lelked egén a Megváltó napja, teljes öntudatossággal, elismerjük, hogy az Övé vagy, és megkeresztelünk. Mi azt mondjuk: még soká lesz, amíg ezt eléred, még addig is eltelik néhány év, amíg csak derengeni kezd lelkedben a kegyelem napja; még éjszakában szunnyad a lelked; de tudjuk, hogy útban van már számodra a felkelő nap, s azért nem várakozunk; nem is lessük: jön-e már, hanem előre elismerünk a világosság gyermekének, és a keresztséggel is megpecsételjük, hogy hozzánk tartozol, a Krisztus népéhez.

Hogy ez az előlegezett bizodalom sokszor megcsal? Hogy a keresztyén nevelés nem elég garancia az egyháztagságra, mert sokszor szomorú romlásba hanyatlik a legjobban indult lélek is? Erre csak azt feleljük, amit már fennebb mondtunk: az egyháztagság tisztaságára nincs abszolút garancia. Az öntudatos hitvallás alapján kiszolgáltatott felnőtt-keresztségre is rácáfolhat a megkereszteltnek későbbi élete. Az, hogy később nagyon messze elkalandoznak pásztoruktól, szakadékokba zuhannak, sivatagokba tévednek, a bárányok csakúgy, mint a juhok: nem változtat annak igazságán, hogy bárányok is vannak a nyájban, nemcsak juhok.