Csak Istent szabad imádni, a Bibliában hol olvasunk Jézus imádásárol, ami bizonyítja, hogy Istennel egyenlő?

ma 20:32

Ott a pont.

Jézus egy atommal se lett másképp teremtve mint bárki más. A különbség csak abban áll, hogy ő a 'számára elrendelt Isteni ötletet' tökéletesebben kifejezésre hozta mint mi. Isten az embereket mint ötleteit saját magáról, folyton tökéletesnek látja, de az ember Istentől elkülönült tudatával csak részben, félig meddig engedelmeskedik az isteni parancsnak:

„Hozd kifejezésre Hatalmamat, Bölcsességemet, Szeretetemet !”

Jézus, aki belátta isteni származását, e parancsnak engedelmeskedve tökéletesen kifejezésre hozta a Krisztust, aki minden emberben jelen van.

Szándéka nem az volt hogy imádjuk őt, ugyanis mi más lenne mint bálvényimádás, imádni azok személyiségét, akik a legszentebb eszményeinket hozzák kifejezésre ?!

Az ő célja az volt hogy az emberek (ön-)tudatát javítsa, egy magasabb színvonalra emelje, hogy ők is beláthassák, hogy az Isten akit valahol máshol, vagy valaki másban imádnak, bennük jelen van, hogy a bennük szunnyadozó Krisztus-tudatot ők is felébreszthetik, és válhatnak ők is a Krisztussá.

Az egyetlen helyes Istentisztelet az ha a Krisztust tiszteled szereted, imádod saját magadban, akkor tudod, hogy ugyanaz a Krisztus a testvéredben az, aki az isteni parancsnak engedelmeskedve kifejezésre törekszik.

Fil 2:6 Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy [ő] az Istennel egyenlő,

Fil 2:7 Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén;

Ján 5:18 E miatt aztán még inkább meg akarák őt ölni a zsidók, mivel nem csak a szombatot rontotta meg, hanem az Istent is saját Atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát az Istennel.

Jel 5:8 És mikor elvevé a könyvet, a négy lelkes állat és a huszonnégy Vén leborula a Bárány előtt, mindeniknél hárfák és aranypoharak lévén, ió illatokkal tele, amik a szentek imádságai.

Jel 5:9 És éneklének új éneket, mondván: Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecsétjeit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből,

Zsid 1:4 Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál.

Zsid 1:5 Mert kinek mondotta valaha az angyalok közül: Én Fiam vagy te, én ma szültelek téged? és ismét: Én leszek neki Atyja és ő lesz nekem Fiam?

Zsid 1:6 Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az Istennek minden angyalai.

Ján 9:35 Meghallá Jézus, hogy kiveték azt; és találkozván vele, monda neki: Hiszel-e te az Isten Fiában?

Ján 9:36 Felele az és monda: Ki az, Uram, hogy higgyek benne?

Ján 9:37 Monda pedig neki Jézus: Láttad is őt, és aki beszél veled, az az.

Ján 9:38 Az pedig monda: Hiszek, Uram. És IMÁDÁ ŐT.

Ján 9:39 És monda Jézus: Ítélet végett jöttem én e világra, hogy akik nem látnak, lássanak; és akik látnak, vakok legyenek.

Ján 9:40 És hallák ezeket némely farizeusok, akik vele valának, és mondának neki: Avagy mi is vakok vagyunk-e?

Ján 9:41 Monda nekik Jézus: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad.

"Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Íge és a Szent Lélek: és ez a három egy." (I. János 5:7)

"Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge. (...) És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal." (János 1:1;14)

Ezekből az igékből kiderül, hogy az ige, azaz Isten beszéde nem csupán egy beszéd, hanem egy szellemi lény is, Isten egyszülött fia, aki testté lett. Ez a testté lett ige a názáreti Jézus Krisztus, akiről János apostol a fent emlitett igében azt állitja, hogy az Atya Isten, az ige, vagyis Jézus Krisztus, és a Szent Szellem egyek, egylényegűek, egyenlőek. Ha tehát egyenlőek, akkor ahogy az Atya Isten, úgy Jézus Krisztus is Isten, és a Szent Szellem is Isten.

Másrészt a János evangélium 9. részében miután Jézus meggyógyitotta a vakon született férfit, majd beszélt vele, az ige azt mondja, hogy a meggyógyult ex-vak hitt, és leborulva imádta Jézust (38. vers). Jézus egy szóval nem tiltakozott az imádása ellen.

Ellenben amikor János később a Patmosz-szigeten látott látomásaiban beszélt egy angyallal, akkor két izben is leborult az angyal előtt, hogy imádja őt, de az angyal azonnal felszólitotta, hogy "Meglásd, ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van; Istent imádd, mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke."

Ebből az következtethető ki, hogy ha Jézus nem lenne méltó az imádásra, azonnal felszólitotta volna a vak embert, hogy keljen fel, és ne imádja Őt, ahogy az angyal is megtette ezt. Viszont az angyal válaszából is lehet látni, hogy Jézus méltó az imádásra, ugyanis azt mondta, hogy "ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van", tehát mindnyájan Jézust szolgáljuk, aki méltó az imádásra. Egész egyszerűen tehát azt mondta ezzel az angyal, hogy mig ő nem méltó az imádásra, addig Jézus, akit szolgálunk, Istennel együtt méltó rá, és előtte kell leborulni imádni Őt, nem pedig a szolgálók előtt.

Vajon azok a szavak, hogy ’a Jézus nevében minden térd meghajoljon’ azt jelentik, hogy hozzá kellene imádkoznunk? Nem. A szóban forgó görög kifejezés „azt a nevet jelenti, amelyre azok, akik térdet hajtanak, egyesülnek, azt a nevet, amelyre egyesülten mindenki (πaν γόνυ) imádatot mutat be. A név, amelyet Jézus kapott, mindenkit egységes imádatra indít” (G. B. Winer: A Grammar of the Idiom of the New Testament). Ahhoz, hogy egy ima elfogadható legyen, valóban „Jézus nevében” kell elhangzania, viszont ennek ellenére Jehova Istenhez kell intézni, és ez az ő dicsőítésére szolgál. Pál ezért mondja: „Imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt” (Filippi 4:6).

Ahogyan egy ösvény egy célponthoz vezet, éppen úgy jelenti Jézus azt az „utat”, amely a Mindenható Istenhez vezet. „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” — tanította Jézus az apostoloknak (János 14:6). Ezért Istenhez kell imádkoznunk Jézus által, nem pedig közvetlenül magához Jézushoz.

„De — kérdezhetné valaki — nem éppen a Biblia számol be arról, hogy István tanítvány és János apostol is az égben lévő Jézushoz beszélt?” Ez igaz. Ezen események alkalmával azonban nem hangoztak el imák, mivel István és János mindketten látomásban látták Jézust, és közvetlenül beszéltek hozzá (Cselekedetek 7:56, 59; Jelenések 1:17–19; 22:20). Emlékezz arra, hogy ha egyszerűen csak beszél valaki valakihez — akár Istenhez — az önmagában még nem jelent imát. Ádám és Éva is beszélt Istenhez, kifogásokat hozva fel hatalmas bűnükre, amikor az Édenben elkövetett bűnük után Isten ítéletet hozott felettük. Beszédük ebben a formában nem ima volt (1Mózes 3:8–19). Ezért helytelen lenne István vagy János Jézusnak mondott beszédét arra szolgáló bizonyítékként idézni, hogy igazából Jézushoz kellene imádkoznunk.

Hogyan „hívják segítségül” Jézus nevét?

Még mindig motoszkál benned a kétség, és helyesnek tartod, hogy Jézushoz imádkozz? Egy asszony ezt írta a Watch Tower Society egyik fiókhivatalának: „Sajnos még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy az első keresztények nem Jézushoz imádkoztak.” Az asszony Pálnak az 1Korinthus 1:2-ben olvasható szavaira gondolt, ahol Pál megemlíti ’mindazokat, a kik a mi Urunk Jézus Krisztus nevét segítségül hívják bármely helyen’. Figyelembe kell azonban venni, hogy az eredeti nyelven a „segítségül hívni” kifejezés az imán kívül más dolgokat is jelenthet.

Hogyan „hívták segítségül” bármely helyen Krisztus nevét? Ennek egyik módja az volt, hogy a názáreti Jézus követői nyíltan a Messiásnak és a „világ üdvözítőjének” ismerték el őt, sok csodatettet hajtva végre Jézus nevében (1János 4:14; Cselekedetek 3:6; 19:5). A The Interpreter’s Bible ezért azt a megállapítást teszi, hogy „az Urunk nevét segítségül hívni [kifejezés] . . . inkább azt jelenti, hogy Jézust Úrként megvallani, mintsem azt, hogy hozzá imádkozni”.

Elfogadni Krisztust és hitet gyakorolni kiontott vérében, amely lehetővé teszi a bűnök bocsánatát, szintén „a mi Urunk Jézus Krisztus nevének segítségül hívását” jelenti. (Vesd össze a Cselekedetek 10:43-at a 22:16-tal.) Ezenkívül valahányszor Istenhez imádkozunk Jézus által, betű szerint is kimondjuk Jézus nevét. Így hát noha a Biblia rámutat, hogy segítségül hívhatjuk Jézus nevét, arra nem utal, hogy hozzá kellene imádkoznunk (Efézus 5:20; Kolossé 3:17).

Jézus elmondta egy szamaritánus asszonynak, hogy az embereknek milyenfajta imádatot kell bemutatniuk Istennek. Az általuk bemutatott imádatnak szellemen és igazságon kell alapulnia. Valójában „az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul” (János 4:23, 24). Igen, tiszteletteljes imádat kizárólag Isten felé irányulhat. Bárki vagy bármi másnak bemutatott imádat bálványimádás, amit a Héber és a Görög Iratok egyaránt elítélnek (2Mózes 20:4, 5; Galátzia 5:19, 20).

Egyesek közbevethetik: „Vajon nem arra enged következtetni maga a Biblia is, hogy Jézust is imádnunk kell? Nem azt írta Pál a Zsidók 1:6-ban, hogy »imádják őt [Jézust] az Istennek minden angyalai«?” Hogyan kell értenünk ezt az írásszöveget annak fényében, amit a Biblia a bálványimádásról mond?

Imádat a Bibliában

Először is azt kell megértenünk, hogy mit értett itt Pál az imádat alatt. A görög pro·szkü·ne′ó szót használta. Egy bibliai szótár leírása szerint ez a szó betű szerint azt jelenti, hogy ’a tisztelet jeleként vagy hódolattal adózva kezet csókol valakinek’ (Unger’s Bible Dictionary). W. E. Vine egy másik műben azt írja, hogy a szó „a tiszteletadás megnyilvánulására utal, akár ember . . . , akár Isten felé irányul is ez a tisztelet” (An Expository Dictionary of New Testament Words). A bibliai időkben a pro·szkü·ne′ó jelentése gyakran arra is kiterjedt, amikor valaki ténylegesen meghajolt egy magas állásban lévő személy előtt.

Lássuk például Jézusnak azt a példázatát, amely egy rabszolgáról szól, aki képtelen volt visszafizetni urának egy igen nagy pénzösszeget. Ebben a példázatban ennek a görög szónak az egyik alakja szerepel, és a Vida fordítás szövegezésében így olvasható ez a gondolat: „Leborult ekkor a rabszolga, imádva [a pro·szkü·ne′ó egyik alakja] (hódolattal) kérlelte [a királyt], ezt mondva neki: légy hosszútűrő irántam és mindent megfizetek neked” (Máté 18:26, kiemelés tőlünk). Vajon ez azt jelenti, hogy amit ez a férfi tett, az bálványimádás volt? Egyáltalán nem. Csupán kifejezésre juttatta azt a hódolatot és tiszteletet, ami a királyt, azaz urát és feljebbvalóját megilleti.

A bibliai időkben Keleten meglehetősen gyakoriak voltak a tiszteletadásnak, illetve a tisztelet kifejezésének ilyen formái. Jákób hétszer meghajolt, amikor találkozott a bátyjával, Ézsaúval (1Mózes 33:3). József testvérei arccal a földre borultak, vagyis meghajoltak József előtt, és így mutatták ki az egyiptomi udvarban betöltött állása iránti tiszteletüket (1Mózes 42:6). Ilyen megvilágításban könnyebben megérthetjük, hogy mi történt, amikor az asztrológusok rátaláltak a gyermek Jézusra. Szavaikkal úgy ismerték el őt, mint aki „a zsidóknak most született királya”. A Vida fordítás szerint a beszámoló azt mondja, hogy „földre borultak és imádták [pro·szkü·ne′ó]” (Máté 2:2, 11).

Nyilvánvaló tehát, hogy a pro·szkü·ne′ó szó jelentése, amit néhány bibliafordítás „imádatnak” ad vissza, nem kizárólag azt a fajta hódolatot írja le, ami Jehova Istent illeti meg. Arra a tiszteletre is utalhat, amit egy másik személy iránt tanúsítunk. Mindennemű félreértés elkerülése végett néhány bibliafordítás a pro·szkü·ne′ó szót a Zsidók 1:6-ban a következőképpen fejezi ki: „boruljanak . . . lába elé” (Csia fordítás), „hódoljon előtte” (NW).

Jézus méltó a hódolatra

Vajon Jézus méltó az ilyen hódolatra? Tagadhatatlanul! Pál apostol a zsidókhoz írt levelében elmagyarázza, hogy Jézus „mindennek örököseként” „üle a Felségnek jobbjára a magasságban” (Zsidók 1:2–4). Ezért „a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Filippi 2:10, 11).

„Kizárólagos odaadást követelő Isten”

A Biblia azonban világosan rámutat, hogy imádatunk — vallásos hódolat és odaadás értelemben — kizárólag csak Isten felé irányulhat. Mózes leírása szerint Isten ’kizárólagos odaadást követel’. A Biblia arra int minket, hogy ’imádjuk azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait’ (5Mózes 4:24, NW; Jelenések 14:7).

Jézus kétségtelenül döntő fontosságú szerepet tölt be az igaz imádatban. Szerepe tiszteletre méltó (2Korinthus 1:20, 21; 1Timótheus 2:5). Ő az egyedüli út, amelyen keresztül képesek vagyunk közeledni Jehova Istenhez (János 14:6). Következésképpen az igaz keresztények helyesen teszik, ha imádatukat egyedül Jehova Isten felé, a Mindenható felé mutatják ki.