Csak szerintem pofátlanság olyan kijelentést tenni, hogy csak én vallásom az egyetlen igaz vallás, az összes többi pedig hazugság és kitaláció?

Itt is jó magyar szokás szerint kölcsönösen lepontozzátok egymást, mindenféle valós és értelmes érvelés nélkül! Ez senkit sem zavar? Azokat sem zavarja, akik egyébként keményen kritizálják a hívőket, ha netán van nekik meggyőződésük? Pedig ők maguk is ugyanazt teszik, mint a jó öreg amerikai rajzfilmekben, mikor egymást döngölik bele a földbe a húsklopfolóval. Ez kész elmebaj!

Miért nem hiheti egy valódi keresztény, hogy Jézus igazat mondott az Aranyszabályaként ismert mondatával? Miért ne tarthatná magát ehhez, tapasztalva, hogy sokkal sikeresebb életmód?!

Tehát mi rossz van abban, hogy egy ember ragaszkodik a tudományos ismereteihez és a vallásos hitéhez (főleg, ha nem hiszékenység, hanem valós alapja is van - mert ilyen is van)?

A legnagyobb elmék közül sokan ma sem tartják összeegyeztethetetlennek a vallást a tudománnyal, sőt!

Sokak szerint pofátlanság, de aki szerint az, az egyben azt is mondja, hogy pofátlanság az objektív valóság létezésében hinni. Amivel egyben azt a véleményét is kinyilvánítja, hogy a többieket, akik szerinte pofátlan kijelentéseket tesznek, a saját tudata szüleményeinek tekinti. Az a baj, hogy ebben az esetben eléggé értelmetlen dolog ezek ellen a tudattermékek ellen olyan erőteljes indulatokat táplálni, amik olyan kifejezések használatához vezetnek, mint például "pofátlanság".

Volna persze egy másik lehetőség is, hogy az illetők saját maguk számára tartják fenn csak fenn a jogot, hogy a saját világképüket az objektív valóság feltérképezésére tett kísérletnek tekinthessék, mások gondolkodhatnak ugyan tőlük eltérően, de csak ha idézőjelbe teszik a gondolataikat, mintha "játékból" gondolnák őket, nem pedig hozzájuk hasonló komolysággal. Ha mégis komolyan gondolják őket, akkor pofátlanok, mert nem hagyják a többi komolytalankodni akarót gondolatjátszani, és különben is, nyilvánvalóan tévednek, hiszen nem úgy gondolják, ahogy a "pofátlanozó" kérdező, aki pedig nyilvánvalóan jól gondolja.

Ha azt mondod, hogy azért gondolsz valamit így vagy úgy a világról, amiben élsz, mert az áll hozzád legközelebb, az felel meg a személyiségednek stb., nem pedig azért, mert valami miatt meg vagy róla győződve, hogy "úgy van", azzal egyben lemondasz az igényedről, hogy "igazi" valóságnak, vagy legalábbis annak a megközelítésére tett kísérletnek tekinthesd a gondolataidat.