Úgy érzem hiányzik az életemből Isten! Hogyan érhetném el, hogy újra részese legyen a mindennapjaimnak?

Az utóbbi rossz élményem gyülekezettel két éve ért véget. Nem szeretnék nevet mondani, úgy mentem oda, hogy össze voltam törve lelkileg, viszont úgy éreztem ott menedéket találok. Amellett hogy iszonyatosan elkezdtem bízni Istenben, nagyon megszerettem az ottani embereket is, lehet ez volt a baj. Egy idő után kinyílt a szemem, és megláttam a valódi énjüket. Azt hogy tanítanak, de ők nem úgy élik az életüket, ahogy azt tanítják... hogy a hátam mögött kavarnak az én életemben, csakhogy nekem "jobb legyen", és ha éppen boldog vagyok valami miatt akkor is 2 percükbe telt ezt a boldogságot letörni. Olyan mértékig megtörten hagytam ott őket, hogy értelmét nem láttam már az életemnek, és csak hálás lehetek a szüleimnek, hogy amikor felismerték hogy valami nagy baj van, akkor folyamatosan a lelkemre beszéltek burkoltan, és finoman, hogy ez nem természetes, nem kell elviselnem, ha nem akarom! Én azóta sem érzem magamat késznek arra, hogy újra egy ilyen vagy bármilyen más közösségbe csöppenjek, mert valamilyen szinten félek tőlük! Érzelmileg abszolút nem tudnék megnyugodni és átadni magamat a közösségnek vagy egy közös imának, dicsőítésnek, folyamatosan az lenne még bennem, hogy vajon ők mikor kezdik azt amit az előző gyülekezetben!

Amikor eljöttem onnan még is olyan lelki támogatást kaptam a Istentől, amit sosem éreztem, és olyan volt mintha minden pillanatban fogná a kezemet, nem érhetne baj. Katolikus gimibe jártam, egyszer úgy adódott, hogy tudtam a papunkkal beszélgetni a rossz élményeimről, ami rengeteget segített, kicsit össze foltozta a lelkemet, nem voltam már annyira rossz érzésekkel tele. Akkor azt mondta az Istenhez való kötődésem ő úgyérzi példátlan, és nagyon erős, ne hagyjam hogy az ilyen élmények letérítsenek az útról. Amint elkerültem főiskolára, mintha Isten kicsit elengedte volna a kezem, és nem tudok olyan magabiztosan cselekedni, mert nem érzem a jelenlétét, ahogy régen, és ez fáj. Szeretném "visszakapni" őt, viszont egylőre közösségbe nem szeretnék menni, és nem gondolom hogy az olyan egyszerű lenne, hogy csak elolvasok néhány részletet a Bibliából és már minden szép és jó is! Lehet nálam is az a probléma, amit az egyik válaszoló írt. Gimiben megkaptam minden lehetőséget és segítséget, időt arra, hogy Istennel lehessek, ápolhassam vele a kapcsolatomat. Most, hogy kikerültem a nagyvilágba ez már közel sem ilyen egyszerű!

Azt hiszem azt a tanácsot megfogadom, hogy üljek le, és töltsek vele kettesben egy kis időt akár gyertyával, akár anélkül. Néha csináltam ilyet én is, de talán nem elégszer! Olykor misére is betévedek, ha már nagyon szomjazom Rá... ott még is csak akadnak emberek, de nem egy olyan értelemben aktív közösség, akik hatással lehetnének adott pillanatban az életemre.

Tisztában vagyok vele, hogy ilyen a világ, és mindenhol vannak ilyen emberek, viszont úgy gondolom, hogy ha valamit tanítok egy gyülekezetben, akkor igyekszem én is példamutatóan, illetve úgy élni, ahogy azt tanítom... Onnantól kezdve hogy ezt nem teszi, mi jogon mondja meg nekem valaki, hogy nem elég erős a hitem, nem jól élek, nem vagyok elég jó hívő ember, stb!? Arról nem is beszélve hogy mi jogon vágja a képembe egy "mélyen vállasos" ember, hogy nem vagyok elég jó?

Elfogadom a terelgetést, és azt ha valaki elmondja mit hogyan csináljak, hogy közelebb legyek Istenhez, viszont ne oktassanak ki, ne bíráljanak, ne ítéljenek el azért, mert esetleg magamtól nem tudom az ilyesmiket!

Én azt hittem hogy közösségben lenni pont azért jó, mert az emberek segítenek egymásnak, biztatják a másikat, amikor éppen összeomlani készül a hitében. Ehhez képest csak is azt kaptam/kaptuk, hogy nem vagyok elég jó, biztos nem is csinálom amiket mondanak stb. Folyamatosan megalázva, porba tiporva éreztem magamat ahelyett hogy megfogták volna a kezemet, és vezettek volna az úton.