Ír arról a Biblia, hogy szűz mária feltámadt?

Pontosan. És mivel semmit sem tudunk a halálának körülményeiről, még akár el is kárhozhatott, ugyanis pont olyan ember volt mint bárki más: bűnös, akinek megváltásra és megtérésre volt szüksége. Ha élete végén például elhagyta volna az Urat, ugyanúgy a pokolban lenne most, mint bárki más. Abból kiindulva, hogy alapvetően egy istenfélő zsidó asszonyról van szó, erre kevés az esély, de mégsem kizárható.

Azért jó ilyen szempontból megközeliteni a máriakérdést, mert ez alapjaiban megcáfolja azokat a téves, bibliaellenes állitásokat, amiket Máriával kapcsolatosan bizonyos vallási rétegződésen belül tanitanak.

SeiSMyC

Egyébként azért nem támadhatott fel, mert Jézus halálakor támadtak fel olyan ószövetségi próféták, akik Jézus halála előtt már meghaltak és a Paradicsomba, Ábrahám kebelére kerültek. Ezek között volt például keresztelő János is, mivel szintén Jézus halála előtt ő is meghalt.

Mária nem tudható mennyivel, de Jézust jóval túlélte, tehát Jézus halálakor nem támadhatott fel, mivel utána még sokáig élt. Azóta pedig nem volt olyan jellegű feltámadás, mint Jézus halálakor, tehát senki nem kerülhetett be fizikai testtel együtt a Mennybe feltámadás által az ószövetségi szentek feltámadása óta, még Mária sem.

Máriára ugyanaz vonatkozik, mint amit Pál apostol mond a Tesszalonikaiakhoz irt első levél 4:16-ban: "Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak volt a Krisztusban."

Ez az úgynevezett "elragadtatásra" vonatkozik, ami egy jövőben bekövetkező esemény lesz: ha Mária kitartott az Úr mellett, és üdvösségre jutott, akkor az elragadtatáskor, amikor Jézus Krisztus visszajön, ő is fel fog támadni a többi emberrel együtt, akik örök élettel, a Krisztusban haltak meg.

SeiSMyC

Szia!

A legtöbb protestáns egyház és közösség nem fogadja el Mária feltámadásának és mennybevételének dogmáját, valamint azt a tanítást, hogy egész életében szűz maradt. Elvetik azt is, hogy imádkozzanak hozzá közbenjárásért, segítségért, mint ahogyan a római katolikusok tisztelik Szűz Máriát. A középkorban kezdett egy új szerep keletkezni, hogy Jézus távolabb áll az emberektől, mint Mária aki könnyebben elérhető.

Azt is érdemes tudni, hogy csak 1950-ben hirdette ki annak dogmáját XII. Pius pápa, hogy halála után Mária fölvitetett a mennybe, anélkül hogy teste romlást látott volna. Az ortodox egyházaknál ugyan szintén hirdetik Mária felvitelét a mennybe halála után, de ez nem dogma.

Ezek alapján értelemszerű, hogy a Bibliában nem találkozunk semmi ilyennel.

Üdv. Péter

Javaslom olvasd el: [link]

Mondani szokták, hogy "Szűz Mária testi felvétele a mennybe nincs a Szentírásban". Éppúgy nincs benn a Szentírásban az sem, hogy Szűz Mária teste a sírban maradt volna. Viszont a legrégibb egyházi hagyomány mindig azt vallotta, hogy Isten a Szent Szüzet halála után testben és lélekben felvette a mennybe. Az őskeresztények kezdettől fogva nagy tiszteletben tartották Szent Péter és Pál s a többi szentek sírjait, de soha egyetlen egyházközség sem vallotta, hogy a Szent Szűz teste itt vagy ott volna eltemetve. Egyébként mindenkép méltó feltevés is, hogy Isten nem hagyta az enyészet sorsára az Istenember szűzi anyjának testét, nemcsak ama szoros, anyai viszonynál fogva, amellyel az Istenemberrel kapcsolatban kitüntette, hanem azért is, mert hiszen a halál és az enyészet annak az ősbűnnek közvetlen folyománya, amelytől Szűz Máriát a szeplőtelen fogantatás kegyelme által kezdettől fogva megőrizte.

Jel 11,19-12,8 – Mária az összes keresztény anyja, az új Szövetség ládája, a menny és a föld megkoronázott királynője, fenn az égben.

Ter 5,24; Zsid 11,5 – „Mivel hitt, azért ragadtatott el Hénok, hogy halált ne lásson; nem találták, mert Isten elragadta őt. Elragadtatása előtt ugyanis bizonyságot nyert, hogy Istennek tetsző volt.” Ha Hénokot az Úr felvette a mennybe, akkor miért jelent gondot Mária mennybevétele?

2Kir 2,1-13; 1Mak 2,58 – Illést is felvették a mennybe.

Jel 11,11-12 – Isten két tanúja is felvétetik a mennybe.

1Tessz 4,17 – Az összes igaz a mennybe lesz felvéve.

2Kor 12,2-4 – Szent Pál teljesen elképzelhetőnek tartja a testi mennybevételt, sőt lehet, hogy ő is testestül járt ott.

Zsolt 132,8 – „Indulj el, Uram, nyugalmad helyére, te és hatalmad ládája.” Az Úr hatalmának ládája Mária (vö. fenn a Szeplőtelen fogantatásnál).

A történészek negatív bizonyítéka: A régészek a mai napig nem találták meg Mária csontjait (mint ahogy pl. Szent Péter apostolét), és semmilyen keresztény ereklye-legenda nincs róla.

"Ha Hénokot az Úr felvette a mennybe, akkor miért jelent gondot Mária mennybevétele?"

Azért, mert a Biblia nem ír róla. Amiről pedig az Írás nem ír, annak fejtegetése merő spekuláció.

Mária földi életének befejezése után testével-lelkével együtt fölvételt nyert a mennybe, föltámadt Fia dicsőségébe. A testével-lelkével együtt kifejezés a teljes üdvösséget hangsúlyozza. Krisztus is testi valóságban támadt föl, és az örök életbe mindenki csak személyisége szerint juthat. Az ember test és lélek egysége, így a túlvilági üdvösséget nem hordozhatja csupán a „lélek”. Mária mennybevétele hittétel (mariológia), melynek alapja Mária különleges kegyelmi kapcsolata Krisztussal, az üdvösség forrásával. A kinyilatkoztatott tanítás szerint minden hívő valamiképpen benne van Krisztusban, az ő titokzatos testének tagja (keresztség, Eucharisztia), s így a fő életében részesül, a fő kiterjeszti rá kegyelmi erejét (Fil 3,20). Mária úgy is szoros kapcsolatban állt Krisztussal, mint anya, de úgy is, mint akit a hit, a kegyelem és a szeretet fűz hozzá. Egészen közel állt hozzá érdemekben is, hiszen élete az ő követése volt. Amellett mentes volt az áteredő bűntől és annak következményeit sem hordozta (halál mint büntetés, rosszra való hajlam), ezért benne a kegyelem ereje egészen kifejthette hatását. A kegyelem által mindenki a föltámadt Krisztus életében részesedik, s aki üdvözül, az már úgy érkezik oda, mint aki a megdicsőült Krisztus testi valóságából is hordoz valamit.

A Szentírás tanúsága szerint az emberek teljes mértékben csak Krisztus megjelenésekor öltöznek be az ő dicsőségébe (Fil 3,21; 1Kor 15,23), s ezt nevezzük föltámadásnak, de annak valamilyen előzménye már van az egyéni üdvösségben. Mária kiváltsága az, hogy Krisztus erejéből egészen beöltözött ebbe a végleges állapotba. A Szentírás adatainak teljes értelme az egyházi hagyományban bontakozott ki. Az a Szentlélek, aki a Szentírást sugallta, vezette az Egyházat annak értelmezésében is. Olyan tanúskodás a hagyományban nincs Mária mennybevételéről, mint Krisztus föltámadásáról. Ellenben megvan az Egyházban az a hagyomány, amely az ő üdvrendi jelentőségét hangsúlyozta. Az Éva-Mária párhuzam azt is jelentette, hogy Máriának különös szerepe van Krisztus mellett, és egészen hozzá tartozik. A Ter 3,15-öt is értelmezték az egyházatyák: az asszony ivadékával együtt tiporja szét a kígyó fejét, vagyis Krisztus győzelmében ő is részesedik. Márpedig a bűn fölötti győzelemben benne van a halál fölötti győzelem is.

A Máriáról szóló teológiai kérdések csak az elsőrendű misztériumok (Szentháromság, megtestesülés, megváltás, kegyelem) tisztázása után kerültek szóba. A Mária megdicsőülésével foglalkozó legrégibb irat a Transitus Mariae a 4. sz. végéről, amely sok legendás részlete mellett a hagyományra is utal. Igazi teológus tanúk: Modestus (†634) jeruzsálemi püspök, Andreasz (†740) krétai püspök, Germanosz (†733) konstantinápolyi pátriárka és Damaszkuszi Szt. János (†749). A tételt a 10. századtól kezdve a teológusok már mint hagyományos igazságot tanították. Írott liturgikus emlékek a 7. századtól kezdve tanúskodnak az ünnep meglétéről. A tétel kihirdetése fölmerült már az I. Vatikáni Zsinaton (1869-70), de csak 1950: hirdette ki XII. Pius pápa (Miserentissimus Deus). Előzetesen az Egyház minden püspökét megkérdezte, s majdnem kivétel nélkül arra szavaztak, hogy a tétel benne van az Egyház hitében, s a kihirdetést alkalmasnak tartják. A pápa a tételt úgy hirdette ki, mint kinyilatkoztatott igazságot, amely mellett a tévedhetetlen Egyház tradíciója tanúskodik. Amint láttuk, a tradíciónak megvan a szentírási előzménye.

A hagyományban az is nyitott kérdés volt, hogy Mária a halálon és föltámadáson át ment-e be az örök életbe, v. a halál megkerülésével, de úgy, hogy teste akkor is átment azon az átalakuláson, amelyre az 1Kor 15,50-51 utal. A pápai bulla nem dönti el a kérdést, csak annyit mond, hogy „földi életének befejeztével”. Ha arra gondolunk, hogy Jézus vállalta a halált és azt megtette érdemszerző tettnek, az engedelmesség kifejezésének, akkor elfogadhatjuk, hogy Mária is ezen az úton követte őt. A dogma igazi jelentősége annak megmutatásában van, hogy Krisztus az örök életben is egyesíti magával azokat, akik a hit és a kegyelem által hozzá tartoznak.

Mária mennybevételének nevezzük azt a definiált hitigazságot, hogy Szűz Máriának földi élete befejezése után bekövetkező tökéletes beteljesüléséhez már most hozzátartozik a test megdicsőülése (DS 3903 és köv.). Ez a tan, mely már a 7. századra egyértelműen kialakult, a Szentírás lényegbe vágó kijelentéseire támaszkodik. Mária test szerinti anyasága, melyről a Szentírás tanúskodik, nem csupán biológiai esemény, hanem hitének legmagasabb rendű tette; őbenne és őáltala kapta a világ ajándékba Jézus Krisztus kegyelmét (és csakis az ő kegyelmét!). Emiatt viszont az Egyház mindig is hitte, hogy a legtökéletesebben és leggyökeresebben őrajta valósult meg a megváltás (szeplőtelen fogantatás). Ha tehát hisszük, hogy ő részesedik a legtökéletesebben a megváltásban, akkor ezt még ki kell egészítenünk azzal a meggondolással, hogy Jézus feltámadása nem lehet individuális esemény, mivel a testiséghez -- mint a szellemnek magától a szellemtől kieszközölt külsőlegességéhez, amely őt az anyagban nyitottá teszi a tőle különböző iránt -- szükségszerűen hozzátartozik a testi természetű közösség egy másik testi lénnyel, aki az ő számára a Te (vö. Mt 27,52 és köv.). Figyelembe kell venni továbbá, hogy ez a világ Krisztusban már most új létezési módra tett szert történelme által (menny), amely az anyaginak és a szelleminek történelme egyszerre. Így tehát e dogma azt jelenti, hogy Mária mennybevétele a már most fennálló üdvrendi szituációt világítja meg: aki az üdvösséget önmagáért és mindnyájunkért a testébe fogadta hitével, az az üdvösséget egészen befogadta; az üdvösség azonban az egész ember üdvössége. E dogmának tehát lényege szerint ekkléziológiai és eszkatologikus jelentése van. Mária mennybevétele nem tartalmazza szükségképpen azt a tételt, hogy (Jézuson kívül) egyedül csak Mária esetében következett be ,,már most'' ez a beteljesülés, habár csakugyan különleges indokok szólnak amellett, hogy e beteljesülést éppen Máriáról mondjuk ki.

1. A dogma mondanivalója, fejlődése, bizonyítása

1. A mennybefelvétel dogmáját XII. Pius pápa 1950-ben ,,ex cathedra'' hirdette ki ,,Munificentissimus Deus'' kezdetű bullájában: ,,... Mária földi életpályája befejezése után testével és lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe'' (DS 3903).

A bulla szándékosan használta a ,,földi életpálya befejezése után'' kifejezést a ,,post mortem'' helyett. Az utóbbi ugyanis azt jelentené, hogy a pápa azoknak ad igazat, akik szerint Mária előbb meghalt, aztán föltámadott, és azután dicsőült meg. Egyes hittudósok ugyanis úgy vélik, hogy halál nélkül változott át megdicsőültté Mária teste. A bulla nem akarta eldönteni a vitát. ,,A mennyei dicsőségbe'' kifejezést is szándékosan használta a pápa, mert ez teológiai jellegű, és eleve kizár minden kozmológiai találgatást arról, hogy hol van, a világmindenség mely részében tartózkodik a megdicsőült test. Mint az eszkatológia tanítja, mai felfogás szerint a megdicsőült test túl van a tér és az idő dimenzióin, azért az előbbi kérdés fel sem vethető. De ebbe a vitába sem akar beleszólni a definiálás, csak annyit akar leszögezni, hogy Mária teste-lelke tökéletesen egyesült Istennel és élvezi az ember által elérhető legnagyobb boldogságot.

2. A Szentírásban formális bizonyíték nincs, sőt a szenthagyomány is hallgat róla az első 4-5 században.

Ettől fogva emlegetik, de csak elszórtan és fantasztikus legendás formában. Ezekből a jámbor hiedelmekből fokozatosan kristályosodott ki a dogma. Először csak ünnep és egy-egy hittudós nyilatkozata formájában jelentkezik, majd a 17-18. században annak vitatásával, hogy kinyilatkoztatott tételnek tekinthető-e. Végül annyira bevonult a hittételek közé, hogy amikor XII. Pius pápa 1946-ban körkérdést intézett a világ püspökeihez, jelentéktelen (1,8%) kivétellel úgy nyilatkoztak, hogy hittételként tanítják.

3. A mennybefelvétel dogmáját a hittudósok a következőképpen hangolják össze azzal a képpel, amelyet a Biblia ad Jézus anyjáról.

a) Szűz Mária földi életében a lehető legszorosabb kapcsolatban volt szent Fiával: testéből vette Jézus a maga emberi testét. Szinte lehetetlen, hogy ez a kapcsolat az édesanya halála után teljesen megszakadjon azzal, hogy Mária teste szétbomlik, és ezzel ő testileg távol marad Jézustól.

b) Annál inkább, mert reá sokkal inkább alkalmazhatók Szent Pál szavai (Róm 6,5), mint bárki másra: ,,Ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk föltámadásában is''. Az Isten Fiához való hasonlatosság őt minden más teremtménynél inkább jellemezte (szeplőtelen fogantatás, biológiai anyaság, a kereszthalál gyötrelmében való részvétel). Ennek a kiválasztottságnak mintegy megkoronázása, hogy az üdvösség teljességét is másképpen kapta meg: rögtön halála után.

c) Neki nemcsak lelkét, de testét is az Isten iránt való teljes odaadottság jellemezte (anyaság, szüzesség); illett, hogy az ő teste előbb kapja meg a választottaknak ígért jutalmat, mint a többieké.

4. Sőt Mária legrégibb szenthagyományi szemléletében is ott rejtőzik tételünk. Mint később részletesebben látjuk, a tradíció szerinti Mária ősmintája az Egyháznak. Az Egyház viszont jel. Jele a megváltottságnak, az eszkatológiai korszak kezdetének. Máriának ilyen ekkléziológiai szemléletéből következik, hogy mint ősminta, kellett, hogy elővételezze a végső állapotot. Ha ,,szeplőtelen fogantatás''-át illetően ,,előre megváltott'' (praeredempta), akkor illett, hogy megdicsőülése tekintetében is az legyen.

2. Mária halála nem bizonyítható, de valószínű

Mint láttuk, a bulla nem akarta eldönteni a vitát, hogy halál után vagy halál nélkül következett-e be a mennybefelvétel. A hittudósok többsége azonban ma is úgy tartja, hogy a Szűzanya sorsa nem hasonlított azokéhoz, akik esetleg a világ végén életben maradva változnak át a dicsőségre (1Kor 15,51; 1Tesz 4,15-17), ő meghalt és feltámadt.

1. Mária halálának kérdése történetileg nem dönthető el, nem találunk rá bizonyítékot sem a Szentírásban, sem a szenthagyományban. A szenthagyomány Keleten is (Origenész, Efrém, Nüsszénosz), Nyugaton is (Augustinus, Hieronymus) emlegeti, de nem hittényként. A mennybefölvételről szóló apokrif írások sok szempontból eltérnek egymástól, csak abban nem, hogy Mária meghalt; ez figyelemre méltó tény, de nem formális bizonyíték.

2. Mária halálára csak a teológiai spekuláció következtet:

a) A régebbiek így okoskodtak: a bűn zsoldja a halál (Róm 6,23). Mária mentes volt ugyan még az áteredő bűntől is, de nem az utóbbi adósságától (debitum), tehát illő, hogy meghaljon; mentessége csak a ,,halál utálatosságától'' (agonizálás, a test felbomlása, a lélek tartós távolléte a testtől) való mentességet kívánja.

b) Újabban a fenti szentpáli helyet az örök halálra, a kárhozatra vonatkoztatják, és azt mondják, hogy áteredő bűn nélkül is meglett volna a halál az emberiség történetében, csak akkor mindenki mentes lett volna a halál utálatosságától. Ez az elgondolás méginkább igazolja Mária halálát, hiszen így méginkább áll, hogy minden megdicsőülés útja a halál és a feltámadás.

c) Krisztus is szenvedés és halál útján ment be dicsőségbe. Illendő, hogy aki olyan szoros kapcsolatban volt Krisztussal, ugyanabban a sorsban részesedjék.

d) Életünk csúcsteljesítménye a tudatos, engedelmesen elvállalt halál. Csak a Szűzanya életéből hiányzott volna ez a csúcsteljesítmény, ez a ,,halálig való engedelmesség?''

e) Egyetlen szóba jöhető ellenérv az a szentpáli állítás, amely szerint egyesek a világ végén halál nélkül változnak át dicsőségre (1Kor 15,51; 1Tesz 4,15-17). A legtöbb mai egzegéta szerint azonban ezeken a bibliai helyeken nem tényként állítja ezt Szent Pál, hanem így: ha lesznek, akik életben érik meg a paruziát, azok átváltoznak. De ha valóban lesznek ilyenek, nem lehet azt mondani, hogy Szűz Mária hátrányosabb helyzetben lett volna, mint ezek; legfeljebb az igaz, hogy ezt a sajátos eszkatológiai, de a Krisztus halálához való hasonlóságnál kisebb adományt nem kapta meg.

3. Megjegyzések az előbbi két tételhez

1. A Biblia Jézus mennybemenetele után egyszer szerepelteti Szűz Máriát, a Szentlélek eljövetelekor, az Egyház megalakulásakor. Az Egyház további életében már nem szerepel. Mai hittudósok egy része ezt is a mennybevétel dogmájával hozza kapcsolatba: Jézussal való szoros kapcsolata hamarosan őt is oda szólította, ahol Szent Fia van; de előbb részt vett az Egyház megalakulásában, mert ezentúl az ő szerepét az Egyház tölti be; azt a szerepet, hogy a földön a megváltottság jele és egyúttal az eszkatológikus állapot némi elővételezettsége legyen.

2. Abból viszont, hogy halálát és mennybevételét sem a Biblia, sem a kifejezett hagyomány nem említi, azt lehet következtetni, hogy minden feltűnés nélkül, természetes halállal halt meg, feltámadása és mennybevétele pedig nem látványosan (mint az apokrifok írják), hanem a tapasztalás számára hozzá nem férhető, tisztán természetfölötti formában ment végbe.

3. A mennybevételt nem szabad gyerekesen, mitologikusan elképzelni: Jézus nem jött le érte, és az angyalok sem emelték fel a testét. Hiszen a megdicsőült test engedelmes eszköze a léleknek. Azért ha valaki

a) a régebbi elképzelés szerint helyet szán a megdicsőült test számára, mert térbeliség nélkül nem tudja elképzelni az anyagot, képzelje úgy, hogy Mária lelke maga vitte el a testét arra a ,,helyre'', ahol Krisztus megdicsőült teste is tartózkodik.

b) Aki viszont az újabb hittudósokkal a megdicsőült testet a tér és a hely kategóriáin kívülinek képzeli, annak számára a ,,fel'' és a ,,felvétel'' csak jelképes kifejezés, mitikus nyelv, amely azt akarja jelezni, hogy Krisztuson keresztül Istennel egyesült lelke most már ,,tökéletesen birtokba vette testét''. Ez esetben a ,,felvétel'' nem külön aktus, hanem megdicsőülésének jelzése.

4. Miért van szükség a felvétel kifejezésre és miért nem beszélünk inkább mennybemenetelről? Hogy megéreztessük a különbséget Krisztus sorsa és az ő sorsa között. Jézus ugyanis saját hatalmából, önerejéből támadt fel és ült az Atya jobbjára, Mária viszont Jézus erejéből részesedett. Jézus ereje támasztotta fel és képesítette arra az egyesülésre, amelyet akár hely nélkül, akár hely szerint képzelünk el, mindenesetre Jézussal telítődött lelke eszközölt. Ezt jelenti a felvétel.

5. Több hittudós abban is különbséget lát Jézus és Mária feltámadása között, hogy Jézusnak korábbi testében kellett feltámadnia, hiszen az unio hypostatica a sírban sem szűnt meg. Máriáról viszont fel lehet tételezni -- egyes újabb teológusokkal --, hogy Isten a lelkéhez mért új testet teremtett neki, régi teste tehát ott maradt volna a sírban. A régiek azt vallották, hogy Mária testi megdicsőülése elővételezte azok sorsát, akik a világ végén részesülnek a megváltásnak ebben a gyümölcsében. Ezzel szemben több mai hittudós úgy képzeli, hogy az üdvözülteknél rögtön a halál után új, megdicsőült testet teremt Isten, náluk a megdicsőülés már be is következett. Ha az utóbbi elképzelés igaz, akkor dogmánk jóval kevesebbet mond, mint az első pillanatra látszik. Annyit mindenesetre, hogy a szűzanya földi élete befejezése után azonnal, és más szenteknél sokkal nagyobb fokban részesült a mennyei dicsőségben.

4. Mária a mennyország királynője

Mária megdicsőülésével függ össze, hogy őt részben a hívők áhítata, részben több pápai megnyilatkozás a mennyország királynőjének mondja. (Legutóbb XII. Pius enciklikája: Ad coeli Reginam, 1954; DS 3917).

A hittudósok ezt két tételből következtetik: egyik Mária mennybevétele, másik az az istenanyaságból folyó tétel, hogy méltósága felülmúlja az összes üdvözültek, sőt az angyalok méltóságát. -- Hozzávehetjük, hogy már Nazianzenus, Ephraem, Augustinus, főleg pedig a keleti és nyugati liturgia egyképpen királynőnek nevezi. Vö. a Salve Regina, Ave Regina coelorum, Regina coeli laetare antifónákat, a Lorettói litánia és a szentolvasó kifejezéseit.

Egy időben hangsúlyozták, hogy nemcsak olyan értelemben királynő, mint a földi királyok anyja, hiszen ő olyan valakinek édesanyja, aki nem később lesz királlyá, hanem már fogantatásának pillanatában az. Így tehát Mária ,,vere et proprie regina''. Ezzel szembeállíthatjuk azt a tényt, hogy a királyi hatalom összetevőiből (potestas legislativa, iudicialis, executiva, dominii) egyik sem illeti meg Máriát, csakis a hathatós közbenjárás hatalma (potestas deprecativa seu intercessionis seu misericordiae, ő a ,,mater misericordiae''). Kérdés azonban, hogy a közbenjárás, bármilyen hathatós is, mondható-e királyi hatalomnak?

Éppen ezért Mária királynői voltát nem ajánlatos túlságosan hangsúlyoznunk. Annál inkább, mert a mitológiákban jártas mai emberek könnyen félreértik ezt a kifejezést. Hiszen megegyezik a mitológiákban a női istenségek egyikére alkalmazott elnevezéssel, pedig tartalma tökéletesen más, mint a mitológiáké: méltóság és közbenjárás, valami egészen sajátos, üdvtörténeti értelemben vett ,,uralom'' gyakorlása (vö. a 118. és 119. §-okat).

Megjegyzés. Mária szeplőtelen fogantatását, bűntől való mentességét és mennybevételét a protestánsok egyértelműleg tagadják. A keleti ortodox egyházak liturgiája magasztalja Máriának személyes bűntől való mentességét, a szeplőtelen fogantatás dogmáját azonban általában nem vallják a keletiek. Ennek az is oka, hogy ők az áteredő bűn lényegét nem annyira a vétkességben, mint azokban a mozzanatokban látják, amiket mi a bűn következményeinek mondunk: szenvedés, halál, értelmünk és akaratunk meggyengülése. Mária mennybefelvételét az ortodox egyházak legtöbbje már az 5. század óta vallja, és külön ünnepet is szenteltek a mennybe fölvett Szűzanyának. A szeplőtelen fogantatás Luther korában erősen vitatott volt, és ő a legújabb kutatások szerint azok nézetét tartotta valószínűnek, akik védték.