Kinek a szlogenje ez: "bizony nem haltok meg"? és hogyan kapcsolódik a lélek halhatatlansága-tanhoz?

Szia.

A "bizony nem haltok meg" valóság tartalma egyértelműen megdőlt amikor Ádám és Éva meghalt.

Ki kellet találni valami olyat amiről nem ennyire könnyen derül ki, hogy hazugság.

Az eredeti állítás egy továbbfejlesztett változata a lélek halhatatlanság, hiszen bár a test meghal / ezt senki nem vitatja/addig a lélek?

Hát ahogyan mondják: onnan nem jött vissza senki, leszámítva azokat akiket a biblia beszámolok szerint feltámasztottak pl: Lázár...., ők nem számoltak be sem pokolról, sem lélek vándorlásról, sem..., semmiről.

Számomra elég egyértelmű, hogy van összefüggés az első állítás és a jelenlegi is sokak által elfogadott lélek halhatatlansága között.

Persze ez csak az én véleményem!:-)

Te, barátocskám nem "ismered", hanem leírta neked a brooklyni Őrtorony-társaság, te meg azt tekintélyelven elfogadod, aztán itt kötelességszerűen ezt zenged vissza.

A sátáni állítás „nem haltok meg” részletének semmi köze a lélek halhatatlanságához. Isten itt azt helyezte kilátásba, hogyha megszegik parancsát, akkor „amely napon eszel róla, meghalsz.” Ebből is látszik, hogy itt a „meghalsz” nem a szó szerinti, testi halálra vonatkozott, hanem éppen ennek lesz a következménye az, hogy az ember meghal, vagyis (teste) visszatér majd a porba.

Aztán a sátánnal való „vita” nem a lélek halhatatlanságáról volt, hanem az, hogy az emberiség el fogja-e veszíteni Istennek azon külön privilégiumát, hogy az ember testileg mentes a halál kényszerétől. Isten óvta Ádámot, hogy ne egyen 'a jó és rossz tudásának fájáról', különben meghal azon a napon (1Móz 2:17). Adám és Éva mégis evett belőle, de >azon a napon< nem biológiai halált halt, hiszen még sokáig élt (1Móz 5:5). Ádám azonban elvesztette az Istennel való közösséget (ki lett űzve az Édenből) és az örök életet (többé nem ehetett az élet fájáról, 1Móz 3:23-24). Ádám (az ember) halála tehát "azon a napon" lelki-szellemi-vallási értelemben vett halál volt (vö. Ef 2:1), amely aztán biológiai halálhoz vezetett.

Vagyis a „halál“, amellyel Isten az embert megfenyegeti, kettős: a természetfeletti élet halála (vagyis a megszentelő kegyelem elvesztése), s [éppen ennek következtében] a test élet halandóvá változtatása: a bűnbeesés előtt az ember tudott volna meg nem halni, azóta az ember nem tud meg nem halni.

Ezt persze a jehovista magyarázat igyekszik elkerülni, és az itt szereplő „napot” pont ezer évvel akarja kimagyarázni. De már miért lenne ez „azon a napon” itt ezer év? Tudom, hogy van olyan bibliai kijelentés, hogy „egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap” (2Pét 3:8), de attól még nem válik ténnyé, hogy ez erre vonatkoztatható lenne (ez a lóugrás érvelés), így hát ez teljes mértékben egy lóugrás-érvelés. Másrészt meg tudjuk azt is, hogy ez képes beszéd, azt szemlélteti, hogy Isten időn kívüli, és valójában előtte egy nap nem szó szerinti pont ezer év, hanem az örökkévalóság.

A Péteres rész (amit mégegyszer mondom, hogy önkényesen, biblia lóugrással kötnek össze a mózeses résszel) nyilván csak jelkép: pláne, hogy ott nem is arról szól a szövegkörnyezet, hogy megmagyarázza, hogy milyen értelemben „halt meg” >aznap< Ádám, hanem arról, hogy miért van az, hogy emberi léptékkel mérve késlekedik az Utolsó Ítélet napja, a válasz: azért, mert Isten szemszögéből a mi „időnk” csupán egy szimpillantás. „Ezer év” ókori hasonlattal: nagyon hosszú idő.

Meg aztán mint mondottam a vita témája eleve nem az volt, hogy van-e az embernek halhatatlan lelke, hanem, hogy meg fog-e halni testileg (vagyis Isten beváltja-e a fenyegetését, vagy megijed attól, hogy az ember olyan lett, mint az Isten, autonóm, vagyis ön-törvény-adó).

Így ha feltétlenül szó szerint akarnánk venni az aznapi testi meghalásra, úgy mint a JT-k teszik, de kiiktatjuk a hamis kifogást, akkor épphogy a Sátánnak lenne igaz: nem halt meg az ember aznap, hanem még hosszú ideig élt.

Egyébként mivel itt a témába vág megemlítem, hogy a JT-k gyakran meg szokták említeni, hogy akkor miért lenne a halál büntetés, ha utána tovább élne a lelkük a mennyben. Nos a kérdés eleve torz, hiszen mi nem ezt mondjuk. Ekkor valóban nem lenne büntetés, kár hogy ennek a felvázolt hipotetikus tételnek semmi köze ahhoz, amit tanítunk. Csak így első ránézésre:

* Az első emberpár lelke nem ment a mennybe, AKKOR amikor meghalt. Itt tehát ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk. Tehát még nem történt meg az, hogy Krisztus "fölment a magasba, magával vitte a foglyokat" (Ef 4:8)

* Mi nem azt mondjuk, hogy a mennyországnak az a szerepe, hogy az emberi testetlenül ott éljen örökké, mint egy szellemteremtmény. Ugyanis a mennyország itt nem szellemi birodalmat jelenti, hanem a kozmikus megdicsőültség állapotát.

* Mi is valljuk a test feltámadását. Halhatatlanság és feltámadás úgy viszonyul egymáshoz, mint héj és mag, mint kezdet és vég. A feltámadás a halhatatlanságba vetett hit egyik módja. Csak akkor gondolható el, ha a halálon túli élet egyáltalán a horizontra képzelhető.

* A feltámadás azonban nem azt jelenti, hogy az ember "kijön" a mennyből (mivel fentebb írtam, hogy az nem hely), hanem azt a test is feltámad és megdicsőül és egyesül a már megdicsőült lélekkel.

De ha már szóbahoztad az "istentriádokat" is, mint valamiféle madárijesztőt, megemlíteném, hogy a Szentháromságtan permanens pogányozása (is) az Őrtrorony Társulat meglehetősen etikátlan érvelése, amennyiben némely olyan ateista, liberális szerző tollából ragad ki egy-egy részletet, akik amúgy a kereszténység egyéb más olyan tanítását is pogány eredetűnek tartanak, amelyeket az Őrtorony Társulat is vall. Háromságtan, mint ilyen egyetlen pogány vallásban sem volt, amire te gondolsz azoknak a hármas szám homályos analógiáján túl semmi közös vonásuk nincsen. Ez alapján aztán tényleg bármit be lehetne bizonyítani!

Ugyanennyi erővel mondhatnám, hogy a szentháromságtagadás pedig iszlám eredetű tanítás, mert a Korán ezt írja:

„Jézus Krisztus, Mária fia Allah egy prófétája volt (én nem több), és az Ő Szava, amit Máriához küldött, valamint a Lélek is Allahtól származott: tehát higgy Allahban és az Ő prófétájában! Ne mondd „Szentháromság"! Állj el tőle! Jobb lesz neked, mivel Allah Egy Isten. Dicsőség Őneki! Ő (sokkal jobban) felette van annak, minthogy legyen egy fia." (Korán 4:171)

Tán merészelsz valamiben ugyanazt mondani, mint ezek a pogányok?? A szentháromság állítólagos pogányságáról meg tessék:

[link]

[link]

Az Őrtorony Társulat az ősi világ pogány hiedelmeinek a befolyását látja megjelenni a háromságtanban, különösen a tant védő Athanasziosz révén. Ha azonban Athanasziosz állítólagos pogány befolyásoltsága mögött alexandriai származása állna, akkor ugyanezt el lehetne mondani a szintén alexandriai Áriuszról is. Ő ráadásul főleg Antiókhiában tanított, az arisztotelészi filozófia egyik korabeli központjában:

"Áriusz Arisztotelésztől megtanulta, hogy a név különbözősége magába foglalja az alany különbözőségét. Az alma nem a fa, így az Atya sem a Fiú. Ha az alma és a fa közötti különbségtétel nem lenne valóságos, mindkettőnek ugyanazt a nevet lehetne adni. Másfelől, ha az Atyát és a Fiút név szerint meg kell különböztetni egymástól , akkor nyilvánvaló, hogy ők nem azonosak. Áriusz számára ez azt jelentette, hogy ha az Atya Isten, akkor a Fiú nem lehet Isten ugyanabban az értelemben. Isteni lehet, de istenisége csak részleges vagy [az Atyáéból] levezetett."

Érdekes módon Jehova Tanúi a mai napig Arisztotelésznek a természeti világra érvényes logikájával érvelnek a Háromság ellen. A korai egyházatyák mindenesetre ugyanolyan erővel harcoltak a sokistenhit ellen, mint az arianizmus ellen, hiszen azt a sokistenhit egyik változatának tartották. Talán meglepő, de a Társulat állításaival szemben az arianizmus állt közel Plátón filozófiájához és a gnosztikus spekulációkhoz, nem a háromságtan. A platonista és a gnosztikus szemlélet nem tűri el azt a gondolatot, hogy az Isten emberré legyen, mert nem hiszi, hogy neki köze lehet a teremtett anyagvilághoz. Az ő véleményük szerint teremtette az – általuk eleve rossznak ítélt – anyagi világot a "demiurgosz", egy az Isten és az ember között álló, elsőnek teremtett, "isteni" lény. Velük szemben éppen a trinitáriusok védték az ősi bibliai hitet, hogy egyedül maga Isten a teremtő (1Móz 1:1, Ézs 44:24, 45:12 stb. vö. Jn 1:3, Kol 1:16-17). Az sem véletlen, hogy a késői római császárok inkább hajlottak az arianizmusra, hiszen hagyományosan önmagukat is félistennek, isteninek tartották. A trinitástant eleve sokkal nehezebb volt elfogadniuk, mert élesen szétválasztotta az egyetlen Teremtőt minden más teremtménytől.

Az Őrtorony Társulat a "Kell hinned a Háromságban?" c. pamflet 10. oldalán színes képmellékletével kívánja azt sugallni, hogy a háromságtan az egyiptomi és hindu istenhármasokból alakulhatott ki. Kérdés azonban, hogy az indiai (4) és kambodzsai (5) triádok mögött álló vallásosság nem volt-e térben túlságosan távol a kereszténységtől, ahhoz, hogy ennyire hathasson rá? Ugyanígy az i. e. 2. évezred egyiptomi (1) és babiloni (2) istenhármasai időben nem túl távoli, korai példák? A palmirai triád (3) ugyan i. sz. 1. századi, de három harcos férfialakot ábrázol, amelyek az eget és égitesteket szimbolizálnak. A kambodzsai "buddhista háromszemélyű istenség" (5) pedig négyarcú, a négy égtáj felé néz, és nem "istenséget", hanem buddhákat, megvilágosodott embereket ábrázol (a buddhizmus ateista vallás).

Ami magukat e vallásokat illeti, bár még az első keresztény századokban is működött az egyiptomi Ízisz-kultusz, lehetett-e az ilyen titkos misztériumvallásnak tényleges befolyása azokra a keresztényekre, akik írásaikban folyton kigúnyolták a görög, római és kis-ázsiai sokistenhívőket? Az ókori pogány istenhármasok mind három külön alakot ábrázolnak, mert három (vagy több) külön istenben és az istenek hierarchiájában hittek, sőt szinte mindegyiknek volt női párja, felesége és gyermeke is, tehát nem is "triádok" voltak, hanem csak a legfőbb istenek a sok isten közül.

Ami a középkori és modern európai háromarcú, de egyfejű torzókat (6, 7, 8, 9) illeti, megjegyzendő, hogy készítőik valóban áthágták az istenábrázolás tilalmát. Ugyanakkor a művészek elképzelése mögött csak a trinitástan (egy Isten három személyben) vallástörténeti szempontból egyedülálló gondolata állhatott, nem a sokkal egyszerűbben ábrázolható pogány isten(csoport)képek.