Amikor Istenre gondolunk (a szó szoros értelemben, úgy, hogy nem szólalunk meg, hanem gondolatban gondolunk rá, vagy gondolatban, tehát a fejünkben beszélünk hozzá), akkor Isten hall minket?

Egy igen szép és valós gondolatot még hadd említsek, egy hiteles keresztény életet élő püspök egyszer azt mondta: "Sosem eshetünk mélyebbre Isten tenyerénél."

Kedves Kérdező, ne bánkódj! Mindannyian követhetünk el hibákat, súlyos "bűnöket"; de ez még nem azt jelenti, hogy Isten ettől kezdve egy az egyben megfeledkezik rólad, és magadra hagy "örökre", ahogy te írtad. Pontosan ebben az állapotunkban tudjuk igazán megérteni, hogy mennyire fontos Ő nekünk. Hogy mennyire emberek vagyunk, tele hibákkal. Hogy mennyire Isten ő, mennyire szeretnénk a közelében lenni. Természetes, hogy úgy érzed, elhagyott örökre, de attól, hogy természetes, még egyáltalán nem valós. Ahogy a zsoltáros is mondja: "Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja."; a szerző sem tesz különbséget igaz és bűnös ember között. A mindenkiben tényleg mindenki benne van. :) Ne aggódj, a te kétségbe esésed mit sem változtat az ő kegyelmén és hűségén. Az evangélikus istentisztelet egyik mozzanatában így mondja a lelkész: "Szent vagy, Urunk, és nagy a Te irgalmad. Elítéled a bűnt, de megmented a bűnösöket szeretett fiad élete árán..."

Merd továbbra is megszólítani, figyeld meg, nem fogsz csalódni. :)

Bocsánat, ha túl bigottosra sikerült volna a hsz, de látva az őszinte kétségbeesésedet, annyira hitelesnek látom, hogy ezt így le kellett írnom. :) Remélem, nem gond, és bocsánat mindazoktól, akik a falra másztak tőle.

19/l