A kereszténység, hogy mutatja be a poklot? A Bibliában hol írja le? Mennyiben hasonlít dante poklához?

LEgjobban a gazdag és Lázár történetében, az evangéliumokban.

Isten mindenkinek megbocsát, aki bűnbánattal fordul felé, de nem mindenki fogadja el ezt a lehetőséget.

Nekem ez a pokol dolog már régóta bűzlik...

Tételezzük fel, hogy én egy afrikai vagyok, születtem K.e. 2500-ban. Kereszténység hírből sincs, még a legelső szekta sem létezik. De, a keresztényeknek van igazuk, és a keresztények istene létezik csak.

Tehát, én tengetem az életem, betartom a tízparancsolatot (nem ölök, lopok, stb) viszont bálványimádó vagyok (ami súlyos bűn), dehát számomra más nem létezik. Meghalok, erre paff, a pokolba kerülök, hiszen nem gyóntam, senkisem adott feloldozást bűneim alól. Csak azért, mert rosszkor, és rossz helyen születtem.

Nesze neked keresztényi igazságosság :)

Szia!

Nos katolikus testvéremet idézve a Biblia kétféle pokolról beszél. Az egyik a hadész vagy seol, amit a bibliafordításokban és hitvallásokban általában pokolként fordítanak, ez egyszerűen a sír, ahová minden ember kerül a halála után. Ennek semmi köze Isten megbocsátásához, egyszerűen a bűn következményeként természetes módon bekövetkező élet-elvesztésről van szó.

A Biblia szerint ebből a "pokolból" van feltámadás, senki nem marad ebben, mindenki feltámad, kérdés, hogy mikor. Az első feltámadás az életre való feltámadás, akinek része van ebben, azt az Isten örökké élteti. A második feltámadás (a Biblia szerint 1000 évvel később) már az ítéletre való feltámadás. Akik ekkor támadnak fel, azokat szembesíti Isten a vétkeikkel és azok következményével a végleges halállal. A Biblia ezt szemléletesen tüzes tóként ábrázolja, és maga a "pokol" is itt fog megsemmisülni. Ezután semmi "elátkozott" nem lesz, csak örök élet egy újjáteremtett Földön.

A Biblia szerint nincs a testtől különválasztható és a halál után tovább élő, halhatatlan lélek. Sokan fő keresztény hittételnek tekintik a lélek halhatatlanságát, vagyis a lélek azonnali továbbélését, illetve túlvilági életét a halál után. A középkori keresztény egyházban lett uralkodóvá ez a nézet, és a XVI. századi reformáció nyomán született protestáns egyházakban is nagyrészt megmaradt ez a felfogás, főleg az egyháztagok tömegei szintjén. Teológiai szinten azonban mind a katolikus, mind a protestáns egyházakban egyértelmű a megállapítás, hogy a lélek halhatatlanságának a gondolata idegen, pogány forrásból jött be a kereszténységbe, főként egy ókori filozófiai irányzat, az ún. újplatonizmus közvetítésével. Tehát kimondhatjuk: a bibliai semmiben nem hasonlít ez dante poklához.

"Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet. A feltámadás bibliai fogalma össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével, mely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan, és amikor a halál megszabadítja testi bilincseitől, belép az isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül." (Nyíri Tamás (katolikus szerző): Remény vagy halál? Vigilia, 1978. november, 723. és 725–726. l.)

"A lélek halhatatlanságába vetett hit sok más idegen hatással együtt átkerült a kereszténységbe és elfoglalta a biblikus reménység helyét, megüresítve a feltámadás értelmét. A halál – mint a 'bűn zsoldja' – a teljes embert éri." (Dr. Nagy Gyula (protestáns szerző): Dogmatika, Theológiai akadémiai jegyzet, 1964/65, 262–263. l.)

Még egy utolsó gondolat a gazdag és Lázár példázatáról. Régi alapelv, hogy példázat hasonlatanyagára nem szabad dogmatikai tanítást építeni (Lásd pl. a fejezetben található másik, sajátos példázattal, amelyre vonatkozóan ugyanez az alapelv érvényes). Fontos megfigyelni, hogy kik voltak Jézus hallgatói, amikor elmondta ezeket a különleges példázatokat: "Hallották pedig mindezeket a farizeusok is, akik pénzszeretők voltak, és csúfolták őt." (Lk. 16,14) A példázat nem a halál utáni dolgokról nyújt tanítást, hanem a szegények iránti irgalmatlanságot feddi meg! Fontos dokumentum a halálra vonatkozó a Jézus korabeli farizeusi elképzeléseket illetően Josephus Flavius Beszéd a görögöknek a hádés-ról c. töredéke. Jézus minden bizonnyal a saját meséjükkel szembesítette a farizeusokat, mintha ezt mondta volna nekik: Tudjátok, hogy a szegények iránti irgalmatlanság bűn, mégis ezt teszitek. A farizeusok gondolkodásában ekkor már hellén és pogány hatásokkal is keveredett az Ószövetség tanítása. Érdemes megfigyelni azokat az elemeket amelyekben egy az egyben ráismerhetünk a gazdag és Lázár példázatában szereplő fogalmakra:

"A hádés a világ rendezetlen, befejezetlen része, földalatti világ, ahová ennek a világnak a világossága nem jut le, tehát nincs világosság, hanem szüntelen sötétség uralkodik. Ez a hely a lelkek számára van fenntartva, ahol angyalok őrzik őket, és kinek-kinek élete és cselekedetei szerint, bizonyos idejű büntetést osztogatnak. Ebben a világban külön helye van az olthatatlan tűznek, amelybe, úgy gondoljuk, még senkit nem dobtak, de az Istentől meghatározott napra elő van készítve. Akkor az igaz ítélet kiosztja mindenkinek, amit megérdemel. A hamisakat, engedetleneket, bálványtisztelőket, tisztátalan kezűeket örök büntetéssel büntetik meg. Az igazak pedig romolhatatlan, örök országot kapnak. Most az igazakat is a hádésbe küldik, de nem oda, ahova a gonoszokat. Van egy lejárat abba a világba, s a kapunál a lelkek fölé rendelt angyalok vezetik az érkezőket, de nem egyformán. Az igazakat jobb kezüknél vezetik és örömhimnuszokkal viszik a világosság honába az atyák színe elé. Ott várakoznak az örök életre, amely a mennyben lesz, és ezt a világot követi. Az igazak várakozási helyét mi Ábrahám kebelének nevezzük. A gonoszokat viszont bal kéz felől vonszolják a bűnhődés helyére. Nem önszántukból mennek, hanem erőszakkal hurcolják őket mint foglyokat. A föléjük rendelt angyalok szidják őket, s rettenetesen néznek rájuk odahúzzák őket a pokol mellé, hallják szüntelenül a tűz ropogását, és annak hevétől szenvednek. A jövendő ítélet rettegéseivel telnek el. De nemcsak ennyi ám, nem elég ez, hanem látják az atyák helyét (kórusát) és az igazakét, de köztük mély és széles szakadék van és azon átmenni nem lehet.

Krisztus ezt a példázatát a nép elképzelésére építette. Hallgatói közül sokan a halál és a feltámadás közötti öntudatos állapot tanát vallották. A Megváltó ismerte nézeteiket, és példázatát úgy fogalmazta meg, hogy e nézetükre építve fontos igazságokat véssen szívükbe. Olyan tükröt tartott hallgatói elé, amelyben a maga valóságában megláthatták, hogy milyen viszonyban vannak Istennel. Saját elképzeléseiket használta fel arra, hogy megértesse velük e nagyon fontos igazságot: nem a vagyon határozza meg az ember értékét.

Üdv. Péter

Nyugi skacok! Mindjárt jön valami nagytudású és megmagyarázza nekünk, hogy lehet kitérdelni a rövidnadrágot.

Valami ilyesmit hallottam, hogy aki a "nagy tudatlanság" idején született bűnbocsánatot nyerhet. Bár szerintem ez is csak egy porhintés.

Olvasd el a következő linket, itt részletes leírást találhatsz: [link]

A pokol létezése a kinyilatkoztatásban egyértelműen szerepel. Üdvözítőnk gyakran beszél a pokolról, hogy óvjon bennünket tőle: „Ha jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb neked, hogy egy vesszen el tagjaid közül, mintsem egész tested a gyehennára vettessék.” (Mt 5,29) „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani.” (Mt 10,28) És a farizeusoknak ezt kiáltja oda: „Hogy is kerülhetnétek el a kárhozat büntetését?” (Mt 23,33)

Ezen túlmenően Isten látomásban számos személynek megmutatta a poklot, mint például a Fatima-i gyermekeknek: „A Szent Szűz kitárta karjait… Mintha valami fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Egyszerre hatalmas lángtengert pillantottunk meg. Tele volt ördögökkel és kárhozott lelkekkel. Mintha átlátszó, izzó fekete és bronzszínű emberi alakok lettek volna. A tűzben ide-oda úszkáltak. Belsejükből füst és láng tört ki… Közben fájdalmukban és reménytelenségükben sikoltoztak és nyögtek…. Az ördögök úgy néztek ki, mint utálatos, ismeretlen állatok, ijesztő és szörnyű formájuk volt, de azok is átlátszók és feketék voltak. Ez a látomás csak egy pillanatig tartott. Hála legyen Égi Anyánknak, aki korábban megígérte nekünk, hogy a mennybe vezet bennünket. Ha ez nem lett volna így, akkor azt hiszem, az ijedtségtől és döbbenettől meghaltunk volna.” (Lucia nővér Fatimáról beszél, 100. o.)

A pokol az isteni igazságosság egyik követelménye, mert ezen a földön az igazságosság nem mindig érvényesül. Naponta olvasunk például borzalmas gonosztettekről, gyilkosságokról, gyermekek szörnyűséges bántalmazásáról, megerőszakolásokról stb. A tettesek gyakorta nem kapják meg méltó büntetésüket. Nem igazságos dolog akkor, hogy van pokol? Milyen elképzelésük van azoknak az igazságról, akik úgy vélik, hogy nincs pokol, hanem mindenki a mennybe jut? De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: a pokolba nem csak a gyilkosok és veszélyes bűnözők kerülnek, hanem olyanok is, akik más súlyos bűn által elfordultak Istentől, és ezt őszintén nem bánták és nem gyónták meg (ahogy lehetőségük nyílt erre).

A pokol büntetései szörnyűségesek és semmilyen földi kínhoz nem hasonlíthatóak. A legsúlyosabb büntetés az Istentől való elvetettség, az Isten boldogságos látásából való kirekesztettség. Ha az ember evilágon nem is szenved az Istentől való elválástól, a pokol kárhozottjai már világosan tudják, hogy Isten számára teremtettek, hogy minden, amiben részük volt Istentől származott, és hogy egyedül Isten az, aki létüknek értelmet adhat. De mivel ők elfordultak Tőle, rettenetes meghasonlottságban, belső ellentmondásban élnek. A kárhozottak másik fenyítése a démonoknak való teljes kiszolgáltatottságukból áll. Mivel földi életükben a démonokat követték, most megérdemlik, hogy ezek kínzásától szenvedjenek. Hogy mit jelent ezeknek a gonosz szellemeknek védtelenül kiszolgáltatva lenni, arról talán valamelyes fogalmat kaphatunk a megszállottakról szóló leírásokból.

Végezetül a kárhozottakat a pokolbeli tűz is kínozni fogja. Az Üdvözítő az Utolsó Ítéletkor így fog hozzájuk szólni: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett és az ő angyalainak.” (Mt 25,41) És Jézus más alkalommal ezt mondta: „Jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, a kiolthatatlan tűzre.” (Mk 9,43) Az az ellenvetés, mely szerint tisztán szellemi lények, mint amilyenek a démonok vagy a lelkek, nem szenvedhetnek anyagi tűztől, nem tartható fenn. Ha a lélek ebben az életben annyira össze van kötve a testtel, hogy a test szenvedései az ő szenvedései is, akkor az is lehetséges, hogy ő is szenvedjen a tűztől. Az igaz, hogy a tűznek nincs természetes ereje, amivel a léleknek árthat. De a pokolbéli tűz Isten büntető eszköze, így Isten természetfeletti erőt adott neki. Ezenkívül a test feltámadása után a kárhozottak testükön is elszenvedik a tűz kínjait.

A pokol büntetésében az a legszörnyűbb, hogy az egész örökkévalóságra szól. Az Üdvözítő nem csak „örök tűzről” (Mt 25,41) beszél, hanem „örök büntetésről” is, mely ellentétben áll az igazak örök életével (Mt 25,46). Ha a pokol büntetése nem lenne örökké tartó, akkor a pokolban remény is lenne, legalábbis remény a kínok befejeződésére. Viszont a pokolban nincs remény; az elátkozottaknak csak a kétségbeesés marad. „Általam juttok a kínok birodalmába, általam juttok az örök szenvedésbe. … Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”, áll ezért Dante-nál a pokol bejárata fölött kiírva. Az örök büntetésre az okot végülis az elátkozottaknak a rosszban való megátalkodottsága adja. Ezek Isten elleni örök gyűlöletben élnek, képtelenek a bűnbánatra és a szeretetre. Ezért mondják, ha a pokolban lenne gyóntatószék, melyben az elátkozottak bűnbocsánatot nyerhetnének, e szék üresen állna!

Sokan jutnak a pokolba? Sajnos, igen. Sőt, a teológusok többsége a II. Vatikánumig azon a véleményen volt, hogy az emberek többsége a pokolba jut, mivel az Üdvözítő ezt mondta: „Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják.” (Mt 7,13-14) A Fatima-i gyermekek kijelentései sem nyújtanak optimizmusra okot. Jácinta olykor felkiáltott: „Sokat kell imádkozni, hogy a lelkeket megmentsük a pokoltól. Olyan sokan vannak, akik oda jutnak, olyan sokan!” És Lucia nővér nyomatékosan azt mondta egy papnak, aki bizakodóan nyilatkozott előtte a legtöbb ember üdvösségével kapcsolatban: „Nem, páter, sokan vannak, akik elkárhoznak.”

Gondoljunk gyakrabban a pokolra. „A pokol létezik és én beleeshetek”, ennek a gondolatnak el kell riasztania bennünket attól, hogy bűnt kövessünk el vagy bűnben maradjunk. Természetesen igyekeznünk kell, hogy a bűnt Isten iránti szeretetünkből kerüljük és nem csak a pokoltól való félelmünkből, de heves kísértések közepette a pokolra való gondolás hatásosabb eszköz lehet a kitartáshoz, mint az Isten szeretetére való gondolás, mely ilyen kísértések alatt csak nagyon halványnak és valószerűtlennek tűnhet.

Ami a pogányok üdvösségét jelenti, arról azt kell tudni, hogy csak az jut pokolba a pogányok közül, aki a saját hibájából maradt kívül az igaz hiten s aki a természetes erkölcstörvény ellen súlyosan vétett és azt soha megfelelően meg nem bánta. Természetes, hogy ez az eset sokkal könnyebben fordul elő a pogányok, mint a keresztények közt s azért kell mindent elkövetnünk, hogy a pogányok is mielőbb mind Krisztus aklába térjenek. Isten mindenkinek üdvét akarja (1 Tim. 2, 4).

Abból kell kiindulni, hogy más kérdés az, hogy valamely vallás magában igaz és egyedül helyes-e, és más: hogy nem lehetnek-e egyes emberek, akik bár tárgyilag tévednek, mégis a saját hibájukon kívül tévednek s így tévedésük nem esik erkölcsi beszámítás alá. Aki nem hanyagságból, megvetésből, csökönyösségből ragaszkodik a téves valláshoz, hanem jóhiszemű tévedés áldozata, az ezzel még nem követ el bűnt s e miatt még nem kell elkárhoznia.

Mindenkinek legszentebb kötelessége, hogy legjobb tudása szerint keresse az igazságot, az Isten kijelentéseit s akaratát, tehát az igaz vallást s ha megtalálta, kövesse is azt, minden akadályon keresztül. De ha a maga hibáján kívül marad meg a tévedésben, nem vétkezik. Viszont, ha felismerte az igazságot s nem követi azt: súlyosan vétkezik s e miatt el is kárhozhatik.