Itt valaki deista?

[link]

A deizmus képviselői hisznek ugyan Istenben, mint személyes létező valóságban, és feltételezik, hogy a világot a természeti törvényekkel együtt Isten teremtette (már a XIV. sz.-ban Isten mint ,,órás'', aki a világ óráját készítette), de tagadják Istennek a teremtésével való további együttműködését és a teremtésbe való beavatkozását, főképpen pedig tagadnak minden természetfeletti kinyilatkoztatást. A deizmus tehát Istent és a világot élesen különválasztja egymástól.

Arisztotelész deizmusa

Arisztotelész Isten-fogalma deista beállítottságú. Úgy véli, hogy a világ állandó függőségben van Istennel, hiszen Isten a világ végső oka. Az isteni okság azonban úgy értendő, hogy oksági működésének hátterében a ,,materia prima'' húzódik meg, mint valamiféle örök, potenciális hordozó (ezzel a teremtés ki van zárva), vagyis inkább a cél-okság, mint a Iétesítő-okság rendjében kell szemlélnünk Isten és a világ viszonyát, hiszen ő az, aki kiváltja a ,,materia prima'' megvalósulásra irányuló törekvését, amennyiben a képességiség állapotából a szubsztanciális formák felvételére aktualizálja a világot. Isten tehát végső soron a cél-okság kapcsolatában áll a világgal. Arisztotelész istene önmagába zárt, abszolút lény, akinek nincs tudomása a világról. egész belső működése önmaga szemlélésében és elgondolásában áll. Ez az önismeret, nem kétséges, hogy bizonyos személyes jelleget is ad istenének. E személyesség azonban nem jelenti azt, hogy Isten és a világ között olyan személyes kapcsolat volna, mint amilyen a személyes szabad teremtés és személyes gondviselés mozzanata. Hasonlóképpen a világ is önmagában zárt Arisztotelész szerint. Jóllehet fellelhető benne valamiféle vágyakozás, melyet Isten vált ki belőle, de ez a vágyakozás nem jelenti azt, amit a platoni eros jelent, vagyis az ember nem vágyakozik közvetlen az Istennel való egyesülésre és az Isten szemléletére, hanem csupán emberi létének megvalósulására és annak tökéletesítésére törekszik.

A felvilágosodás filozófiájának deizmusa

A felvilágosodás filozófiája tudatosan és kifejezetten a deizmus álláspontját képviselte az Isten-kérdésben. Miután Herbert von Cherbury (1581-1648) és John Locke (1632-1704) egy tisztán elvont és általános filozófiai Isten-fogalmat dolgozott ki, mely Istent csupán valamiféle általános lényeg gyanánt fogja föl, Isaac Newton (1643-1727) volt az, aki ezzel a kiüresített Isten-fogalommal szembeállította a maga teljesen zárt, s az általa kidolgozott mechanikai törvények szerint létező világát. Isten és a világ különválasztása ily módon lett megalapozva a felvilágosodás filozófiájában. Ezt a deista beállítottságot fejlesztette tovább a francia felvilágosodás részéről Voltaire (1694-1772) és Rousseau (1712-1778), míg Németországban Reimarus (1694-1763) és Lessing (1729-1781) voltak a deizmus képviselői.

E deista szemlélet értelmében a világ egy nagy gépezethez, mechanizmushoz hasonlítható, melynek eredete jóllehet Istenben van, de fennmaradásában mégis független Istentől. A gépszerű világ önmagától működik, belső matematikai szükségszerűséggel megvalósuló törvényeinek megfelelően, úgy annyira, hogy Istennek, miután a világot egyszer már megteremtette, a továbbiakban nem kell gondoskodnia róla. Newton deizmusa annyiban mérsékeltebb az előbbi álláspontnál, hogy ő a teremtésen kívül megenged még egy másik isteni működést is, nevezetesen azt, hogy Isten a világmindenség csillagainak törvényhozója és végső mozgatója, aki a kozmosz rendjét biztosítja. Newton erre az álláspontra úgy jutott el, hogy felismerte: a világmindenség gépezetének működésében tökéletlenségek és hiányosságok is észlelhetők, következésképp szükség van Isten létezésére, aki ezeket a tökéletlenségeket és hiányosságokat állandóan helyesbíti. E beállítottság tükrében Isten nem más, mint valamiféle ,,hézagpótló erő'', aki kiegyenlíti a világ-mechanizmus diszharmonikus eltéréseit. Ameddig azonban a világ képes a maga törvényei szerint önmagában is működni, Istennek nincs lehetősége arra, hogy beleavatkozzék a világ eseményeibe, hiszen egy gépezet mechanizmusába való beavatkozás mind a beavatkozó, mind a gép számára hátránnyal jár.

Nem nehéz felismernünk a deista szemlélet mögött az újkori természettudós sajátos világképét és ennek megfelelő Isten-képzetét. A deizmus arra törekszik, hogy a világot mindenestül önmagából, a maga törvényeiből magyarázza meg. Ezért utasítják el a deisták Isten természetfölötti beleavatkozásának lehetőségét a világba és az ember életébe, hiszen úgy vélik, hogy a csoda nem más, mint Isten ,,hézagpótló'' működése a teremtés művének ,,kijavítására''. Hasonló elvek alapján utasítja el a deizmus Isten ,,különleges beavatkozásainak'' tényeit is, melyek különösen az élet keletkezésére és a szellemi valóságnak a világban való megjelenésére vonatkoznak.

Deizmuson azt a vallásbölcseleti rendszert vagy világnézetet értjük, amely szerint ugyan van személyes, világfeletti Isten, de ez az Isten, miután megteremtette a világot, nem törődik vele. Tehát nincs isteni világfenntartás, sem gondviselés, nincsenek isteni parancsok, nincs és nem lehet kinyilatkoztatás, nincs a síron túl jutalmazás vagy büntetés.

A deizmust bölcseletileg nem sokan fejtegették, irodalma is nagyon csekély; annál nagyobb azonban a gyakorlati jelentősége annyiban, hogy nagyon sokan ennek a roppant kényelmes világszemléletnek alapjára helyezkedtek s két legyet véltek üthetni egy csapásra; az istenérveket sem kellett tagadniok. Istennel sem kellett törődniük. Különösen az angol szabadkőművesség s a vallási közömbösség (liberalizmus, modern protestantizmus stb.) fogadták el ezt a világfelfogást, amelyet inkább lehet modus vivendi-nek nevezni, mint bölcseleti rendszernek.

A deizmus azonban logikai szempontból tarthatatlan. Ha van Isten, ha az istenérvek egyáltalán bizonyítanak valamit, akkor nemcsak az bizonyos, hogy van Isten, hanem az is, hogy Isten igenis „törődik”, gondol a világgal. Először is fenn kell tartania, mert hisz a teremtmények nemcsak létrejöttük első pillanatában, hanem mindvégig is mástól: tőle való lények; a teremtés semmivel sem szükségesebb a létük fennmaradásához, mint a fenntartás. De Istennek erkölcsileg is gondolnia kell eszes teremtményeire. Isten a tökéletesség maga. A végtelen tökéletességgel azonban szükségképp együtt jár a végtelen bölcsesség, jóság és szentség is. Azaz: ha van Isten, akkor neki nem lehet közömbös, hogy azok a teremtményei, akik erre alkalmasak, azaz: eszes teremtményei, őt megismerik-e vagy nem, hogy az igazság, szentség, erény, bölcsesség, béke, rend és szeretet útjain járnak-e vagy nem; nem lehet neki közömbös, hogy teremtményei, gyermekei az erkölcsi jót vagy rosszat követik-e; s főleg nem lehet neki közömbös, hogy gyermekei boldogulnak-e vagy nem. Nevezetesen az emberi lélek sírontúli élete, örök fennmaradása, halhatatlansága a jóságos Isten fogalmától elválaszthatatlan. Mert ha jó az Isten s ha már megteremtette az embert, aki a végtelen jót, az örök boldogság fogalmát elgondolni képes, sőt természeténél fogva vágyódik utána, lehetetlen, hogy Isten ezt a végtelen fennmaradást és boldogságot, melynek vágyát az ember szívébe fektette, megtagadja tőle, legalább is akkor, ha az ember erényes és erkölcsileg tiszta élet által méltóvá tette magát a boldogságra. Ezt a gondolatot alább, a lélek halhatatlanságáról szólva, bővebben ki fogjuk fejteni. Itt legyen elég arra utalnunk, hogy a deista istenfogalom valóságos torzkép; Istent legszebb tulajdonságaiból, hogy úgy mondjuk: atyai mivoltából forgatja ki s valami érthetetlenül közömbös és esztelen lénynek tünteti fel, aki megteremt valamit anélkül, hogy megfelelő célja volna vele s miután megteremtette, tétlenül nyugalomba vonul, mint aki csak játékból alkot valamit s aztán azonnal cserben is hagyja, amit alkotott. Ez az istenfelfogás a végtelen tökéletességű Lényhez mindenesetre méltatlan s önmagában is ellenmondás.

A deizmus olyan Istenre vonatkozó felfogás, amelynek képviselői hisznek ugyan Istenben mint személyesen létező valóságban, és feltételezik, hogy a világot a természeti törvényekkel együtt Isten teremtette (már a 14. században: Isten mint órás, aki a világ óráját készítette), de tagadják Istennek a teremtésével való további együttműködését és a teremtésébe való beavatkozását (főképpen pedig tagadnak minden természetfeletti kinyilatkoztatást). Ezt a deizmust a legkülönfélébb változatokban a 16. század végétől kezdve képviselték, és kialakulása összefüggésben volt egy filozófiai, természetes vallás létesítésével (a deizmus vitathatatlan képviselője: Voltaire). A deizmus jogosan utasított el egy olyan istenfogalmat, amely Istenből hézagpótlót csinált, csak elhamarkodottan túl messzire ment. Az I. vatikáni zsinat elítélte a deizmust egyrészt azon explicit vagy implicit formában előadott deista nézet miatt, hogy Isten szükségszerűen teremtette a világot, ami egyenértékű Isten szabadságának tagadásával (ennek következtében egyébként minden deizmus ellentmondásokba bonyolódik), másrészt a természetfelettinek és a kinyilatkoztatásnak az elutasítása miatt (DS 3000-3020 3027 3031-3034).”

„A deizmus szerint van Isten, de nem törődik a világgal, azaz tagadja az isteni gondviselést és a kinyilatkoztatást. Ez is az istentagadás egy faja, mert egy olyan Isten, aki ha van is, de nem törődik azzal, amit teremtett, részünkre — nincs... Az ilyen Isten akár ne is volna...

Minden isteni jósággal ellenkezik e tan, mintegy közönyösnek, irgalmatlannak állítva Istent. „A gép forog, az alkotó pihen”.

A pantheizmus és a deizmus ellentétesek. Sem a világba olvadt, sem a világtól elszakadt, — velünk nem törődő — Isten nem lehet vallásosságunk tárgya, szeretetünk célja. Valóban sátáni világnézet. Ez egy lépés az ateizmushoz. Mi másra se jó, csak arra, hogy a teizmust támadja, mert maga a deizmus nem tud adni kielégítő világnézetet, azonban az igazít — teizmust! — támadni bármi gyönge érvekkel is, elég.