A halottakért érdemes imádkozni?

"...történelmi tény, hogy pénzért a katolikus egyház el tudja intézni, hogy valaki a pokolból a menybe kerüljön, legalábbis ezt állították egész sokáig." - Ez természetesen egy orbitális hazugság. De hát hozzászokhattunk már, hogy az Őrtorony Társulaté, és ennek fanatikus hívei mindenféle sarat ráhajigálnak a többi egyházra, hogy ezzel magukat fényezzék. A menny és a pokol örökre el vannak különítve. Ezt fejezi ki képletesen az áthághatatlan mélység. Csak a purgatóriumban levők, akik már üdvösségük felül bizonyosak lehetnek, azokért számít az ima.

A a purgatórium lakóin imádságainkkal, továbbá a szentmiseáldozatnak és búcsúknak felajánlásával segíteni tudunk. Ennek a segítésnek elvi alapja a szentek közösségének dogmája (DS 30), amelynek értelmében Krisztus titokzatos Testének tagjai (1Kor 12) egységes szervezetet alkotnak, és minél inkább részesült valaki a megváltás áldásaiban, annál inkább lehet mások számára is forrása a kegyelemnek. A vándor-egyház tagjai szüntelen segítséget remélhetnek a mennyeiektôl, a földiek hűsége és szeretete viszont azok számára jelenthet segítséget, akik evilági vagy másvilági tisztulásra szorulnak.

Hogy a földiek segítsége mit eredményez, vitatható. Ha föltételezzük, hogy odaát nemcsak tisztulás, hanem vezeklés is folyik, akkor önként adódik, hogy a földiek ennek a vezeklésnek egy részét is magukra vállalhatják. Ebbôl a gondolatból sarjadt ki az értük felajánlható búcsúk tana. Azt azonban sohasem képviselte a tanítóhivatal -- legfeljebb egyes túlzó búcsúpredikátorok --, hogy az értük felajánlott búcsú ugyanúgy hat, mint az önmagunkért végzett búcsú, tehát esetleg számbelileg is kifejezhetô büntetés-elengedés formájában. A másokért felajánlott búcsúknak mindig csak közbenjáró jellege van (per modum suffragii hatnak), vagyis Isten annyi büntetést enged el ezek fejében, amennyit a felajánló buzgóságának és egyéb körülményeknek tekintetbe vételével jónak lát.

Ha valaki tagadná a purgatóriumi szenvedések büntetési, illetve vezeklési jellegét, és azokat csupán a tisztulásra korlátozná, annak sem kellene kétségbevonni közbenjárásunk és búcsú-felajánlásaink hatékonyságát. Közbenjárásunk ez esetben ugyanis annyit legalább eredményezhet, hogy együttérzésünk tudomásulvétele enyhíti szenvedéseiket, és imáink meg felajánlásaink (szentmise, búcsú, önmegtagadás stb.) kegyelmet eszközölhetnek ki számukra ahhoz, hogy a tisztulás vágya még inkább áthassa és egyre intenzívebb istenszeretetre képesítse lelküket. -- Akár tisztulásról beszélünk csak, akár büntetés-elengedésrôl is, ne keltsük azt a benyomást, hogy közbenjárásunk hatását mechanikusnak, vagyis az isteni kegyelmet mágikusan kikényszerítônek tartjuk.

Ezúttal igaza van Jehova Tanú válaszolónak. De hadd jelezzem nyomatékosan, hogy nem mindenki a Jehova Tanúi közé tartozik, aki nem ért egyet a katolikus egyház bibliaellenes tanításaival!!! Sőt! Kérem katolikus testvéreimet, hogy a kereszténységet ne sajátítsák ki maguknak!!!

A Biblia SEHOL nem ír arról, hogy mi befolyásolni tudnánk, hogy valaki, aki már meghalt, oadaát a mennybe, az üdvösségbe vagy a pokolba, a kárhozatra jut. Ehelyett az ellenkezőjéről ír: "Aki hisz a Fiúban, örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanme Isten haragja marad rajta." János3,36; "Kegyelemből van üdvösségetek hit által, ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez." Ef2,8 "Nem az általunk véghezvitt cselekedetekért, hanem az Ő irgalmából üdvözített minket" Titus3,5 Ezek az igék egyértelműek: aki hisz Jézusban (a földi életében), hiszi, hogy Jézus meghalt a bűneiért, annak Isten üdvösséget ad kegyelemből, nem az ember tetteiért, érdemeiért, aki nem hisz Jézusban, kereszthalálában, elutasítja Isten ajándékát, mert ki akarja érdemelni, annak nincs örök élete. Ez ilyen egyszerű a Biblia szerint, itt a földi életben eldől, hogy majd odaát ki kirül a mennybe vagy a pokolba.

" purgatórium lakóin imádságainkkal, továbbá a szentmiseáldozatnak és búcsúknak felajánlásával segíteni tudunk" - mindezekről tehát sehol nem ír a Biblia!

"Ha föltételezzük, hogy odaát nemcsak tisztulás, hanem vezeklés is folyik, akkor önként adódik, hogy a földiek ennek a vezeklésnek egy részét is magukra vállalhatják. Ebbôl a gondolatból sarjadt ki az értük felajánlható búcsúk tana." - mindez tehát feltételezés, emberi gondolatok szüleménye, és nem a Biblián alapul a válaszadó szerint is!!! Döbbenetes, hogy a katolikus egyház még mindig ugyanazt vallja, ami ellen Luther 500 éve felszólalt!

Az ún. "búcsúcédulák" azok nem a pokolból hozták ki az embereket, még a legelhamarkodotottabb prédikátorok szerint sem, hanem a purgatóriumi "időt" rövidíthette meg. Egyébként meg nagyon sok tévhit él a búcsúkkal kapcsolatban, amelyet leginkább az egyházellenes történelemszemlélet agyalt ki.

Ugye sokon mondogatják, hogy “az Egyház régen pénzért osztogatta a bűnbocsánatot”. Ez a mese is a legrosszabb fajta hitvitázó irodalom és vallásgyűlölet kitalálása. Soha az Egyház bűnbocsánatot pénzért se nem ígért, se nem adott. A búcsúk elnyerését néha bizonyos jócélú adakozáshoz kötötte mint feltételhez s ezt, megengedjük, Luther korában egyes túlbuzgó szerzetesek oly ügyetlenül és ferdítve hirdették, mintha maga a jótékonycélú adomány lenne a búcsú megszerzésének ára. Ezt azonban az Egyház sohasem tanította s a búcsúval való visszaélések ellen maga is azonnal közbelépett. A búcsú egyébként maga sem “bűnbocsátás”, hanem csak bizonyos ideiglenes büntetések elengedése az Egyház oldozó és kötő hatalma alapján.

A bűnmegbocsátás után a jóvátétel kötelezettsége fennmarad, EZ a búcsúk alapja:

2Sám 12,13-14 – „Dávid így szólt Nátánhoz: „Vétkeztem az úr ellen!” Nátán ezt válaszolta Dávidnak: „így az Úr is megbocsátja bűnödet… De mert ezzel a tetteddel káromoltad az Urat, a fiú, aki született neked, meghal.”

Lk 19,8-9 – Jézus megdicséri Zakeust, mert ígéretet tesz a jóvátételre.

Mt 3,8 – „Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!”

2Kor 7,10 – „Az Istennek tetsző szomorúság ugyanis üdvös töredelmet eredményez”

A búcsúcédulák botrányos árusítása a protestáns felkelés egyik kiváltó oka volt. Az árusítást a Tridenti Zsinat meg is tiltotta, és a visszaéléseket elítélte (ugyanúgy, ahogy ez utóbbit már korábbi zsinatok is megtették, pl. 1215, 1245, 1274 és 1312. években tartott zsinatok). Azonban Luther Márton továbbment, és egy idő után nem csak a búcsúkkal való visszaélést, hanem magát a búcsú tanítását is kétségbe vonta, azt állítva, hogy ez a gyakorlat szemben áll a Biblia tanításával. Nos, ez nem éppen így van:

Az igaz keresztények többsége, akik eljutottak Krisztushoz (azaz a szentek), sokkal többet szenvedtek, mint amennyi Isten igazságos ítéletéhez elegendő lett volna. Pl. Jézusnak, illetve a katolikusoknál még Máriának, semmi bűne nem volt, mégis szenvedett/szenvedtek. Az Egyház tartja, hogy ezek a „pluszok” nem vesznek kárba, hanem azok, akik bűnbánatot tartanak, kérhetnek a maguk számára ebből az egyházi kincsből. Az Egyház meghatározza ennek módját, és annak, aki azt elvégzi, jóváírja azt. így az ember „búcsút vesz” a bűneiért kijáró ideiglenes büntetésétől (nem a bűnétől!). Ezt nevezzük búcsúnak. A Katolikus Egyház a múltban pár esetben elkövetett bűnös visszaélések miatt soha sem fogja eltörölni ezt a csodálatos elvet és gyakorlatot. A búcsú tanítása a purgatóriumnál is tárgyalt tanításhoz is kapcsolódik (ideiglenes büntetés, jóvátétel), de még szorosabban függ össze a szentek közösségével. Az érdemek átruházása, a helyettesítő szenvedés a „közösség” egy csodálatos és mély együttműködése, amelyben Krisztus misztikus Testének közösségi és egységes természete fejeződik ki.

Javaslom elolvasára ezt: [link]

Érdemes elolvasni!

Emmánuel nővér interjúja Maria Simma-val

(Sonntag. Vorarlberg. Kb. 1988)

Részletek:

"Maria Simma ma 73 éves, egyedül él kis házában Sonntagban. Sonntag nagyon szép kis falu a Vorarlbergben, Ausztriában, s ott találkoztam vele. Kicsoda Maria Simma? Egyszerű parasztasszony, gyermekkora óta sokat imádkozik a szenvedő lelkekért. 25 éves korában egy igen különös karizmában részesült, mely nagyon ritka az egyházban: a szenvedő lelkek látogatásának karizmájában. Buzgó katolikus és igen-igen alázatos, s nagyon egyszerű. Nagy segítséget kap plébánosától, és a püspökétől is, amint majd látni fogjuk. Bármily különleges karizmában részesüljön is, igen szegényesen él, nagyon szűkösen. Például szinte alig van hely ahhoz, hogy az ember megforduljon a széke körül a kis szobában, ahol fogad minket. Szóval, rendkívüli karizma, de gyökerei az Egyházban találhatók, az egyház történetében, mert számos szent volt - kanonizált vagy nem kanonizált -, aki gyakorolta ezt a karizmát. Idézem csupán Szent Gertrúdot, Genuai Szent Katalint, aki sokat írt erről. Jézusról nevezett Mariannát, Szent Mária Margitot Paray le Monial-ból, aki a Szent Szívet látta látomásában, az ars-i plébánost, Bosco Szent Jánost, Boldog Betlehemi Mariannát stb. Könyvet lehetne írni róluk, és ha behatóbban tanul­mányozzuk ezeknek a szenteknek a tanítását, azt látjuk, hogy mind-mind ugyanazt mondják. Maria Simma a maga részéről csak újra átéli az ő szép tanúságtételüket. Ezért nem haboztam kérdéseket feltenni neki, mivel megvan azaz előnye, hogy a mi korunkban él, tehát kapcsolatba lehet lépni vele. Megostromoltam kérdése­immel, kihasználtam a lehetőséget."

"- Mária, mondja meg, melyek a leghatékonyabb eszközök arra, hogy segítsük a szenvedő lelkeket?

A szentmise. - Miért a szentmise? - Mert Krisztus ajánlja fel magát értünk szeretetből. Ez magának Krisztusnak a felajánlása Isten részére. A leg­szebb ajándék. A pap Isten képviselője. De maga Isten ajánlja fel és áldozza fel magát értünk. A mise hatékonysá­ga az elhunyt számára annál nagyobb, minél jobban becsülte az illető a misét életében. Ha valaki teljes szívéből imádkozott a misén, és amennyire ideje megengedte hét közben is eljárt oda, az nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az érte mondott mise hatékony legyen. Itt is azt aratja az ember, amit vetett. És hozzátennék valamit: egy szenvedő lélek a temetése napján jól látja, hogy valóban imádkoznak-e érte, vagy csak éppen elmennek a temetésére, hogy megmutassák: ott vagyunk. Csak az ima segít, a jelenlét nem, s a lelkek gyakran panaszkodnak, hogy az emberek elmennek a temetésre, de egy imát sem mondanak Istenhez, csak sokat sírnak, ez pedig felesleges. Egy nagyon szép példát fogok említeni, amelyet az ars-i plébános mondott el a híveinek, éppen a misével kapcso­latban: "Gyermekeim, egy jó pap elvesztette egy barátját, akit nagyon szeretett Ezért sokat imádkozott a lelke nyugalmáért. Egy napon Isten tudomására hozta, hogy az illető a tisztítóhelyen van és borzasztóan szenved. Ez a szent pap nem tudott jobbat kigondolni, mint hogy felajánlja a szentmise áldozatot kedves halottjáért. A konszekráció pillanatában kezébe vette az ostyát, és ezt mondta: Örök Szent Atya! Csináljunk egy cserét. Nálad van a barátom lelke, aki a purgatóriumban van, én meg kezemben tartom Fiad testét. Hát irgalmas jó Atyám, sza­badítsd meg a barátomat, és én felajánlom Neked a Fiadat halálának és szenvedésének teljes érdemével. Kérése teljesült. Valóban, az Úrfelmutatás pillanatában látta barátja lelkét dicsőségben ragyogva, amint a Mennybe ment. Isten elfogadta a cserét. Nohát, gyermekeim, tette hozzá az ars-i plébános, ha ki akarunk szabadítani a purgatóriumból egy lelket, aki kedves nekünk, tegyünk mi is így: ajánljuk fel Istennek a Szent Áldozat által szeretett Fiát halálának és szenvedésének minden érdemével. Isten semmit sem tagadhat meg tőlünk." - Van egy másik igen hatalmas eszköz a szenvedő lelkek megsegítésére, s ez természetesen a saját szenvedésünk, a penitenciáink felajánlása, és az önként vállalt szenvedés: mint a vezeklés, a böjt, az önmegtartóztatás, stb., és per­sze a nem önként vállalt szenvedés is, mint a betegség, a gyász, stb."

Emmánuel nővér interjúja Maria Simma-val

link:

[link]

Az összes itt említett szokás azon a hiten alapszik, hogy a lélek halhatatlan, vagyis amikor a test meghal, az ember egy része tovább él. Ezt tanítja a Biblia? „Az élők tudják, hogy meghalnak — írja —, de a halottak semmit sem tudnak, és nincs többé fizetségük, mert nem emlékeznek rájuk többé, elfeledték őket. Szeretetük, gyűlöletük és féltékenységük is elveszett már, és időtlen időkön át többé nincs részük semmiben sem, ami történik a nap alatt. Mindazt, amit kezed megtehet, tedd meg a te erődből, mert sem cselekedet, sem tervezés, sem ismeret, sem bölcsesség nincs a seolban, ahová mégy” (Prédikátor 9:5, 6, 10). A seol csupán egy héber kifejezés az emberiség közös sírjára.

Hogy mi történik a halál beálltakor az ember tudatával, arról az ihletett zsoltáríró ezt írta: „Kimegy a szelleme, és ő visszatér földjébe, azon a napon elvesznek gondolatai” (Zsoltárok 146:4).

A Biblia állításai hitelesek és ésszerűek. Mit gondolsz, bántaná egy szerető apa a gyermekeit a bűnös mivoltukból fakadó hajlamaikért? (1Mózes 8:21). Persze, hogy nem. Akkor égi Atyánk miért tenne ilyesmit? Az ókori Izraelben egyesek átvették a pogányoktól azt a szertartást, hogy tűzben feláldozták a gyermekeiket hamis isteneknek, de Jehova elítélte ezt a gyűlöletes szokást, és azt mondta, hogy ő ezt ’nem parancsolta, és fel sem ötlött a szívében’ (Jeremiás 7:31).

Az ember a bűnei következményeként meghal, nem pedig valamiféle túlvilágon kínozzák. „A bűn zsoldja a halál”, írja a Biblia, és „aki meghalt, azt felmentették a bűne alól” (Róma 5:12; 6:7, 23).

A halottak nem szenvednek. Olyan, mintha mélyen, öntudatlanul aludnának, kellemes vagy bármilyen más érzés nélkül. Ezért nem is kérdéses, hogy minden, amit az emberek a halottak megsegítésére tesznek, ellentétben áll a Biblia tanításaival