Elhiszed, hogy fontos része vagy az Univerzumnak, egy színes egyéniség vagy, aki nélkül kevesebb lenne ez a világ? ❤️

Nem.

A valóságban pedig tudom, hogy különösebben nem is szeret senki.

Jézus meghalt, szóval szeretni már nem tud.

De ettől nem érzem rosszul magam. Nagy az univerzum, tisztában vagyok a jelentőségemmel.

Müncheni evangélizálás - a bűnbocsánatról

Corrie ten Boom: holland evangélistanő. Zsidókat rejtegetett, ezért koncentrációs táborba került. Miután kiszabadult, szívében az volt, soha többé nem megy Németországba. Isten mégis odaküldte. Isten egyszer nehéz helyzetbe hozta. Gyakoroltatta vele a megbocsátást.

Münchenben, egy templomban láttam őt, a kopasz fejű, kövér embert, szürke kabátban. Gyűrött filc kalapot tartott nyugtalan kezében. Az alagsori teremből, ahol igét hirdettem, tolongtak ki az emberek. Lassan tudtak csak haladni a széksorok között.

A bűnbocsánatról volt szó. Ebben a kibombázott országban az embereknek erre volt a legnagyobb szükségük. Sok képet használtam ennek szemléltetésére, egyebek közt azt is, amit a próféta így mond: "Isten a tenger mélyére veti a mi bűneinket." Ha beismerjük bűneinket - mondtam - Isten akkor azokat a tenger mélyébe veti. Mégpedig végérvényesen. S ha nincs is benne, a Bibliában, hiszem, hogy Isten kiírja: halászni tilos! Senki sem nevetett. A komoly arcokra pillantottam, s kérdeztem magamtól: vajon értették-e a kis tréfának jelentését? 1947-ben, Németországban egy prédikáció után senki sem tett fel kérdéseket. Csöndben felálltak, beburkolóztak a kabátba, kendőkbe, s elhagyták a helyiséget. Ekkor láttam meg ezt a férfit: amint a többiekkel ellentétes irányban felém közeledett. Láttam a kabátot és a barna kalapot, - de a következő pillanatban már kék egyenruhában és halálfejes sapkában láttam ugyanezt az embert. Én meg ismét ott álltam abban a nagy helyiségben, bántóan fényes fényben, középen nagy halom ruha és cipő. A szégyen, hogy meztelenül kellett elmennem ezelőtt az ember előtt, még mindig megkínzott. S ebben a pillanatban magam előtt láttam a testvéremet is, aki belehalt az ottani kínzásba.

Ez Ravensbrückben volt. S az az ember, aki most felém törekedett, őr volt. Az egyik legborzalmasabb őrünk. Odaért és ott állt előttem előrenyújtott kezekkel. – Kisasszony, ez nagyon jó bizonyságtétel volt - mondta. Milyen jó, hogy az Ön mondása szerint minden bűnünk a tenger fenekén van.

És most én, ki olyan meggyőzően beszéltem az imént a megbocsátásról, a jegyzeteimet kezdtem rendezgetni, hogy ne kelljen kezet nyújtanom. Ő nem emlékezett rám, persze, hogy nem. Hogy is emlékezhetett volna egy fogoly nőre, sok ezer közül. Én azonban emlékeztem rá. És a korbácsára is, ami az övében volt dugva. Akkori kínzóm, rabtartóm előtt álltam. A vérem megfagyott. Ő folytatta: Ön említette Ravensbrücköt. Én őr voltam ott. - Úgy látszik, tényleg nem ismert fel. - De ennek vége - folytatta. Keresztyény lettem. Jézus Krisztus megszabadított. S tudom, hogy Isten minden ott elkövetett rémtettemet megbocsátotta. - De ezt most szeretném az Ön szájából is hallani, kisasszony. - Ismét felém nyújtotta a kezét, s komolyan kérdezte: meg tudna nekem bocsátani?

Itt álltam most én, akinek bűnei újból és újból megbocsátottak, aki az Isten bűnbocsánatából éltem, és nem tudtam ugyanezt megtenni. A testvérem ott halt meg, jutott eszembe. S ki tudja, hogy ez a férfi hogy járult hozzá az ő lassú, borzalmas halálához. S most ezt ő ki akarja radírozni belőlem egy egyszerű kéréssel: - "Meg tudna Ön bocsátani?" - Néhány másodperc telhetett el, amíg előre nyújtott kezével ott állt, de számomra ez kínos óráknak tűnt, mert még sohasem történt velem, hogy ilyen nehéz dologban kellett dűlőre jutnom, mint most. Tudtam, hogy meg kell bocsátanom. Tudtam: az Isten megbocsátásáról szóló ígéretnek van egy döntő előfeltétele: hogy megbocsássunk azoknak, akik vétkeztek ellenünk. Ha meg nem bocsátjátok az embereknek a bűneiket - mondja Jézus - a ti mennyei Atyátok sem bocsát meg nektek. Én ezt tudtam. Nemcsak a Bibliából, hanem a mindennapi tapasztalatomból is. A háború befejezése óta egy olyan otthont tartottam fenn, a náci áldozat áldozatai számára, ahol őket gondoztuk, és ott kézzel foghatóan megtapasztaltam, csak azok, akik korábbi ellenségeiknek meg tudtak bocsátani, azok találtak vissza az életbe, és tudtak újat kezdeni. Tekintet nélkül arra, hogy milyen egészségi állapotban voltak. Aki a keserűségét ápolgatta, rokkant maradt. Ez éppen olyan egyszerű volt, mint rettenetes. És most itt álltam a hideg szívemmel. Nagyon szégyelltem magam. De a megbocsátás nem érzés dolga - gondoltam. A megbocsátás az akarat tette. S az akarat a szív hőfokának tekintetbe vétele nélkül is képes cselekedni. - Uram, Jézus segíts rajtam! - imádkoztam magamban. Én most szabaddá teszem a kezemet, hogy megbocsássak! Te add hozzá a szükséges érzést is. Elengedtem a jegyzeteimet, s mint egy darab fát gépiesen bele tettem a férfi kinyújtott kezébe. S amikor ezt tettem, valami különös dolog történt. Valami gyógyító melegség hatotta át az egész szívemet, egész lényemet. Sírni kezdtem. Megbocsátok testvér - mondtam - teljes szívemből! Hosszan tartottuk egymás kezét. Egykori őr, és az egykori fogoly. Isten szeretetét soha nem éltem át ilyen intenzíven, mint abban a pillanatban. Az azonban világos volt előttem, hogy ez nem az én szeretetem volt. Ez a Szentlélek ereje volt, akiről a Róma 5,5-ben ezt olvassuk: "Isten szeretete kitöltetett a mi szívünkbe a Szentlélek által, aki adatott nekünk."

Nem. Magamról kb annyi a véleményem, h mások elől szívom el az értékes levegőt.

Annak viszont örülök, h vannak ilyen pozitív emberek is, mint te, kérdező. Ez a világ nektek való.

Senki se fontos része itt semminek se. Mindenki nélkülözhetetlen része!

A bizonyítás tök egyszerű: létezel.