Mikor kezdték el az egyetemes keresztény egyház egy részét katolikusnak nevezni, és eltérni az őskeresztény hagyományoktól?

> Katolikus ellenesnek kell lenni, hogy kimondjuk azt, hogy a katolikus egyház ezer múlt évezred közepére olyan romlott lett, mint a hónapos kenyér?

Oké, de ettől még a kérdésed teljesen fals. Hiszen a kérdésedben 3–4 különböző dolognak kérdezel rá a közös kezdetére. Kb. olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy Béla mikor tanult meg beszélni, tehát mikor kezdte az iskolát, és kezdte a verseit írni, mikor nőtt fel. Ez két teljesen különböző időpont, és két olyan dolog, ami nem köthető valamiféle objektív időponthoz, mert egy folyamatról van szó.

Szóval pontosan minek is a dátumára, kezdetére vagy kíváncsi?

"Katolikus ellenesnek kell lenni, hogy kimondjuk azt, hogy a katolikus egyház ezer múlt évezred közepére olyan romlott lett, mint a hónapos kenyér?"

Inkább végtelenül ostobán leegyszerűsítő. Ugyanis több millió emberről mondod ezt: akik közül vannak, akikre akár igaz is lehet (bár még egy ember teljes élete is összetettebb ennél), másokra meg nem. Ez olyan, mintha én azt mondanám, hogy a protestánsok mind közönséges gyilkosok. Sok katolikus papot (és nem papot) úgy mészároltak le, mint ahogy a törzsi kultúrákban szokás, elég csak magyar példaként a kassai vertanúkat megemlíteni.

Nyilván ez is általánosítás, ahogy a tiéd is. Az egyház 2000 éves története ennél komplexebb azért és nem gondolom, hogy az ítélkezés a feladatunk. Mi mennyiben vagyunk jobbak most itt a XXI. században?

"Nem tudom, hogy magyarázzam el, az Egyház nem egy személy"

Téves. Az Egyház egy személy, méghozzá maga Krisztus, a Szentírás mondja, hogy az Egyház Krisztus titokzatos teste, aminek mint tagjai vagyunk részei ás Ő pedig a fő.

Az egyház valóban Krisztus teste, minden katolikus és református gyarloságát érzékel és szenved tőle.

Nagyon ostoba a református egyház, avval, hogy 500 éves ellentéteket tart életben Krisztus testében.

Ma van! Ma nem a poros gyarloságok az aktuálisak amit a református lelkészek beleeröltetik az ellentétet, hogy bezzeg mi reformátusok.

Szóljál be a lelkészednek...nono!..nem jó irány a gyűlölködés magját elültetni Krisztus testében.

Miért nem beszél egyetlen református arról, hogy érdemes elolvasni a pápák enciklikáit?, mert kristálytiszta érveléssel sokkal több választ kapnál az élet dolgaira és megvilágosulnal benne.

Na, a féltékenység irigység tartja fenn a református lelkész hivatalát, havonta egyszer biztos hogy pumpalja a közösségében a katolikus ellentétet.

Szia

Már akkor megjelent a hitehagyás, amikor az első században még éltek krisztus követői. Már akkor beszivárgott a gyülekezetekbe a hamis tanítás. Pál apostol ezt írta erről: "Senki, semmilyen módon ne vezessen titeket tévútra, mert az a nap csak akkor fog eljönni, ha előbb eljön a hitehagyás, és nyilvánvalóvá válik a törvénytelenség embere, a pusztulás fia. Ő ellenséges, és minden fölé emeli magát, amit istennek neveznek, vagy amit imádnak, úgyhogy beül Isten templomába, és mindenki előtt istennek mutatja magát." 2Tesszalonika 2:3,4 Pál apostol itt megjövendölte, hogy hitehagyás üti majd fel a fejét a magukat kereszténynek valló személyek között. Pál név szerint megemlített hitehagyottakat, köztük Himéneuszt, Alexandert és Filétuszt: 1Timóteusz 1:19, 20; 2Timóteusz 2:16–19.

János halála után elkezdett beteljesedni Jézusnak a búzáról és a gyomról szóló példázata, amelyről a Máté 13:24–30 ír. Ahogy Jézus előre megmondta, Sátán „gyomot”, vagyis álkeresztényeket „vetett” a gyülekezetbe, mely így még gyorsabban romlottá vált. Mennyire fájhatott Jehovának azt látnia, hogy a Fia által alapított gyülekezet beszennyeződött a bálványimádat, a pogány ünnepek és szokások, valamint a hitetlen filozófusoktól és a sátáni vallásoktól átvett hamis tantételek miatt! Valamikor a második századtól fogva a búzához hasonló személyek száma elenyésző lett az álkeresztényekhez képest. Így az igaz keresztény gyülekezet Nagy Babilonnak, a hamis vallás világbirodalmának a fogságába került, míg az álkeresztények beolvadtak ebbe a romlott birodalomba. Ahogy az álkeresztények egyre nagyobb teret hódítottak, létrejött a hamis kereszténység.

„Ti . . . mindnyájan testvérek vagytok” — mondta Jézus a tanítványainak. „Egy a ti Doktorotok [ Vezetőtök, NW ], a Krisztus” (Máté 23:8, 10). Az első századi keresztény gyülekezetekben nem volt tehát papi osztály. Valamennyi korai kereszténynek, mint Krisztus szellemtől felkent testvérének, kilátása volt arra, hogy égi pap legyen Krisztussal (1Pét 1:3, 4; 2:5, 9). Mint szervezethez tartozók, minden gyülekezet felett felvigyázók testülete, illetve szellemi vének gyakoroltak felügyeletet.b Minden vén egyenlő tekintéllyel rendelkezett, és egyikük sem volt feljogosítva arra, hogy ’uralkodjon’ a gondjaira bízott nyáj felett (Csel 20:17; Fil 1:1; 1Pét 5:2, 3). A hitehagyás kibontakozásával azonban a dolgok kezdtek megváltozni — mégpedig gyorsan.

A legkorábbi eltérések között szerepelt a „felvigyázó” (görögül e·piʹszko·posz) és az „idősebb férfi” vagy „vén” (görögül pre·szbüʹte·rosz) szavak közötti megkülönböztetés, így e szavakat többé nem ugyanannak a pozíciónak vagy felelősségnek a megjelölésére használták. Alig tíz évvel János apostol halála után vagy a körül Ignác, Antiochia „püspöke” ezt írta a szmirnaiaknak szóló levelében: „Kövessétek mindannyian a püspököt (felvigyázót), ahogyan Jézus Krisztus az Atyát, a presbitériumot (az idősebb férfiak testületét) pedig úgy, mint az apostolokat.” Ignác így amellett érvelt, hogy minden egyes gyülekezetre egy püspökc vagy felvigyázó felügyeljen, akit mint a presbiterektől, vagy idősebb férfiaktól megkülönböztetett és nagyobb hatalommal rendelkező személyt kellett elismerni.

De hogyan jött létre ez az elkülönülés? August Neander az Allgemeine Geschichte der christlichen Religion und Kirche című könyvében elmagyarázza, mi történt: „A második században történtek ahhoz a következtetéshez vezetnek minket, hogy a presbitérium elnökének állandó hivatali tisztsége nem sokkal az apostoli korszak után kellett hogy kialakuljon, mely elöljárót — amennyiben elsősorban ő gyakorolt felügyeletet minden felett — többnyire az ’Επίσκοπος (e·piʹszko·posz) névvel illették, és ezáltal kiemelték a többi presbiter közül” (3. kiadás, Gotha 1856, 104. oldal).

Így lefektették az alapját egy papi osztálynak, amely fokozatosan kiemelkedett.

Fontos a kereszténység történetének első 400 éve. Ugyanazért, amiért egy gyerek életének első néhány éve fontos — a fejlődés azon éveiben alakulnak ki a jövőbeli személyiség alapvonásai. Vajon mit mutatnak a kereszténység első évszázadai?

Jó, ha az emlékezetünkbe idézzük azt az igazságot, amit Jézus Krisztus jelentett ki: „Menjetek át a szűk kapun, mert széles és tágas az az út, amely a pusztulásba visz, és sokan járnak azon; viszont szűk az a kapu és keskeny az az út, amely az életbe visz, és kevesen találják meg azt.” Az önzés útja széles, az igazságos alapelveké azonban keskeny Máté 7:13, 14.

A történész Will Durant kifejti: „Az egyház átvett bizonyos vallási szokásokat és imádati formákat a kereszténység előtti [pogány] Rómából . . .: a stólát és más pogány papi miseruhákat, a tömjén és a szenteltvíz használatát a megtisztítási ceremóniáknál, gyertyák és örökmécses égetését az oltár előtt, a szentek imádatát, a bazilika architektúráját, a római jogot mint az egyházi jog alapját, a pontifex maximus címet a pápa főpapi elnevezéseként, és a IV. században a latin nyelvet . . . Hamarosan már nem a római elöljárók, hanem a püspökök voltak a városokban a hatalom és a rend birtokosai; a metropoliták vagy érsekek támogatták — esetenként éppenséggel ki is szorították — a tartományi kormányzókat; a püspöki szinódus pedig nemsokára a tartományi gyűlések helyébe lépett. A római egyház a római állam nyomdokaiban járt” (The Story of Civilization: Part III—Caesar and Christ).