Miért pont engem választott ki Jézus?

Évek óta próbálok megfejteni egy kérdést és minél jobban kutatom, keresem a válaszokat, mintha nem létezne rá válasz.

Régebben egészen más ember voltam. Egy időben teljesen elutasítottam Isten létezését, Jézust pedig egy népmesének gondoltam. Ez volt nagyjából 21 éves koromig.

Aztán csak elkezdtem tapasztalni, hogy mégis csak létezik valami földöntúli leírhatatlan, ami erőt ad a nehéz pillanatokban. Persze akkoriban még lázadozóbb szemléletű voltam. Vagyis így 13 év távlatábol magamra visszatekintve lázadozónak, énközpontúnak tűnök mai személyiségem számára.

Ebben az elmúlt 13 évben eljutottam a földi menyországba, legalább is itt Magyarországon. Nem voltak túl nagy céljaim: Feleség, gyerekek, ház, kocsi, barátok, munkahely. Minden meglett, bár sajnálatos módon még ateista koromból megmaradt egy elég csúf következmény: Drogfüggővé váltam.

De elkezdtem dolgozni ezen, hogy megszabaduljak a függőség rabságából. Nem mondom, hogy sima út volt és azt sem állítom, hogy teljesen megszabadultam ettől a szokásomtól, de az elmúlt 8 évben azért jelenős változásokon mentem át. Tényleg, próbáltam pszichológust, pszichiátert, önsegítő csoportokat, sőt kétszer még egy bentlakásos rehabra is elmentem. Igen, visszaestem többször is, de mégis valahogy sikerült e próbálkozások során elmélyítenem a kapcsolatomat Istennel. A családom ráment erre az egészre. A feleségemből leszbikus lett és lelépett Ausztriába a kölykökkel. Elváltunk, már 2 éve. Ezt a válást sajnálatos módon sikerült összeegyeztetnem a szentírással is. A gyerekek nagyon hiányoznak, de hál Istennek az elkövetkező hetet velük tölthettem.

A válás után történt, hogy főbe akartam lőni magam.

Teljesen szét voltam esve, darabokra hullott a jövőképem, mindenemet elvesztettem, igaz önként adtam oda az exemnek, mert nem akartam azzal háborúskodni, akit egykoron, talán még ma is szeretek. Hiszen ő a gyermekeim anyja. Űgy voltam vele, hogy főbe lövöm magam. Akkor megláttam egy keresztet és térdre rogyva imádkoztam, hogy ne kelljen így véget érnem, ,,Jézus, léci segíts felállnom!" Aztán valami megmagyarázhatatlan kijózanító erőt éreztem és attól a naptól, 2020 nyári napfordulóján új teremtés lettem, mondhatni újjá születtem.

Voltak botlásaim ezután is a józanodásban, vissza-vissza estem, de más lettem. Éltem. Élek.

Csak azt nem tudom, hogy miért. Mit kezdjek az életemmel? Imádkoztam az elmúlt években sokat, hogy felismerjem Isten velem kapcsolatos akaratát. Látom, érzem, tapasztalom, hogy működik az életemben. El is fogadom, hogy ott vagyok, ahol vagyok. Ám van bennem egy űr, amit Isten nem biztos, hogy be akar tölteni az életemben. Magányosnak érzem magam. persze nem élek egyedül, hanem 34 évesen a szüleimmel és narkós öcsémmel, akinek esze ágában sincs letenni a cuccot, ezzel nehezítve az én helyzetemet. Külön költözést nem engedhetem meg magamnak. Egyedül, ugyan hogyan vitelezhetnék ki egy albérletet?

Talán párt kellene választanom magamnak? Még egyszer megpróbálni? Ez lenne az, ami hiányzik? Egy párkapcsolat?

Végül is 2-3 év elegendő egy kapcsolat elgyászolásához, úgy vélem. De valamiért olyan tapasztalataim vannak a párkeresés és a párkapcsolat terén, hogy nem érzem magamat alkalmasnak arra, hogy képes legyek megbízni egy nőben. Mert legutóbb beletenyereltem az okos paráznába és azt kellett megtanulnom, hogy ez nem járható út. Arra is gondoltam, hogy ez az előző kapcsolatom is Isten akarata volt, ugyanis e 2 kicsi lelket egy hívő drogfüggő és egy okos parázna hívhatta életre. Gondolom a fiú ettől olyan zseniális csibész a leány pedig ettől olyan ártatlan álmodozó.

De még mindig nem jöttem rá arra, hogy mivégre vagyok még mindig ebben a világban. Remélem választ kapok a kérdésemre, ha más nem gyermekeimmel eltöltött hét talán elmozdít valamilyen irányba.

A válaszolókat pedig az Úr ihlesse meg egy hasznos válasszal!