Miért szakadt szét a kereszténység és melyik az igazi, valamint Isten (Jézus) miért engedte?

Ki hazudta azt, hogy nemvolt pápa? Ezt be tudnád idézni? Mitől ez az agresszív hangnem?

Politikai ambíciói leginkább a római pápáknak volt, mint láthattuk a történelem során...

"Már az első pápák egyike, Római Kelemen († 97 Kr. u.), teljes felsőbbségi tudattal rendelkezett". Igen, általában a pápák rendelkezzek ezzel a tudattal. Valószínűleg ez vezethet a konfliktusaikhoz is.

"az Egyháznak politikai szenvedélyekkel való beszennyezése volt", ez bizony nem képzi a vitatárgyát. Tényleg ez történt.

[link] - A primátus és az orthodoxia

A görög és szláv orthodoxiával kapcsolatban először is a hasonlóságokat szeretném kiemelni, s nem a különbségeket. Azaz, azokat a pontokat, amelyekben egység van az Orthodox és a Katolikus Egyház tanítása között.

Az orthodoxok ugyanúgy vallják mind a 7 szentséget, mint a katolikusok. Ezek a szentségek a Katolikus Egyház szerint is érvényesek. A Katolikus Egyház ezen kívül érvényesnek fogadja el az orthodoxok apostoli utódlását, tehát a pap- és a püspökszentelésüket. Eucharisztiájuk szintén érvényes, és ugyanúgy vallják Krisztus valós jelenlétét ebben, ahogy mi. A Mindenkor Szűz Mária és a szentek tisztelete az Orthodox Egyházban szintén jelen van, sőt talán nagyobb mértékben is. Ezeken kívül olyan csodálatos keresztény értékeket és sajátosságokat képviselnek, amelyeket ugyan a Katolikus Egyház is birtokol, de eme orthodox példák nélkül sokkal szegényebb lenne a kereszténység. Gondolok itt a Szent Hagyomány tiszteletteljes és féltő ápolására, a mély áhítattal teljes kontemplatív és monasztikus spiritualitásra, de legfőképpen az orthodox Liturgia csodálatos szentségére és szépségére, amely oly pompázatosan tükrözi a mennyei liturgiát, amelyet János apostol is leírt a Jelenések könyvében (vö. pl. 4,1-5,14; 7,9-12; 14,1-5).

Olyan alapvető különbségek, amelyek nem egyeztethetőek össze a Katolikus Egyház tanításával:

Az orthodoxia nem fogadja el a pápa egyházkormányzati, és tanítói elsőségét. A pápák iránt elismert, a kereszténység kezdeteitől megmutatkozó, és történetileg igazolható tekintélyt az Orthodox Egyház tiszteletbeli tekintélynek fogadja csak el, s nem ismeri el annak fennhatóságát az összes többi püspök és a helyi egyházak felett.

Az orthodoxok nem tartják szükségesnek egyháztanukban a külső egységet, így a legalább 17 helyi egyház (részben patriarkátus, részben nemzeti egyházak) felett nincs egy főhatalom (csak Jézus Krisztus láthatatlan fősége), amely hierarchikusan, egyházjogilag összekapcsolná ezeket, hanem mindnek külön önkormányzata, külön belső szabályzata, alkotmánya van. Ezek az ún. “autokefál” egyházak. Önállóságuk tehát csak egyházjogi és adminisztratív természetű, a dogmatikai, liturgikus és szentségi egységet ők is őrzik. Dogmatikai definíciót elvileg csak ezek közös, egyetemes zsinata hozhatna, azonban erre az egyházszakadás (Kr. u. 1054) óta nem volt példa. Ebből következik az is, hogy az orthodoxia csak az első 7 egyetemes zsinat határozatait fogadja el, a II. Nikaiai Zsinattal (Kr. u. 787) bezárólag, s azóta a többit nem.

A fentiből következik, hogy a dogmafejlődést (a hit megértésének és definiálhatóságának fejlődését) is elutasítják, pontosabban csak az Egyház első 8 évszázadában fogadják el, s utána nem tartják szükségesnek ezt, mivel szerintük az összes hitet érintő fontos kérdés tisztázva lett. Emiatt sok katolikus dogmát (azaz amit kötelezően vallani kell) nem tartanak dogmának, mint pl. Szűz Mária szeplőtelen fogantatását és mennybevételét, de ezeket az orthodoxok nagytöbbsége ugyanúgy vallja, mint a katolikusok. A purgatórium létét sem tartják dogmának, de ettől függetlenül ők is imádkoznak a halottakért. Mindent összevéve, a dogmafejlődés elutasítása miatt szakadt szét 1054-ben a Keleti és a Nyugati Egyház. A Filioque-kérdést, azaz azt a tanítást, miszerint a Szentlélek az Atyától „és a Fiútól” származik, s nem az Atyától egyedül (amellyel a Latin Egyház egészítette ki a Nikeai Hitvallást), a keletiek elutasították, és ez sajnálatos módon elegendő oknak bizonyult, hogy egy tartós szakadás jöjjön létre. A katolikusok szerint ez egy egyenesvonalú dogmafejlődés volt a szentháromságtani teológiában.

Különbség van ezen kívül a házasság szentségének felbonthatatlanságáról szóló tanításban is a két egyház között. A Katolikus Egyház az érvényes szentségi házasságot felbonthatatlannak tartja (vö. Mt 19,3-9; Mk 10,2-12; Lk 16,18; Róm 7,2-3; 1Kor 7,10; stb.), s nincs arra módja, hogy érvényesnek fogadjon el újabb házasságot, míg az orthodox egyház elismeri a 2. vagy a 3. házasság létrejöttét is (a többféleképp is érthető, ún. mátéi-kitételre hivatkozva: Mt 19,9).

Nézzük azokat dogmatikai (egész pontosan: kifejezetten a kimondott dogmákat illető) különbséget, melyet az ortodox egyház a Katolikus Egyházzal szemben állít:

– Mária nem fogantatott szeplőtelenül, vagyis Mária az áteredő bűnben született. – mariológia;

– Nincs tisztítótűz. – eszkatológia;

– Nincs különítélet. – eszkatológia;

– A Szentlélek kizárólagosan az Atyától származik, vagyis nem az Atyától és a Fiútól (Filioque). – pneumatológia, trintológia;

– Az Egyháznak nincs látható feje, csak láthatatlan: Jézus Krisztus. – ekkleziológia – Nincs pápai tévedhetetlenség (még „ex cathedra” nyilatkozatokat illetően sem). – ekkleziológia;

– Nincs a pápának Krisztustól eredő joghatósági elsősége sem az egyes hívek, sem az egyes püspökök, sem a püspökök testülete felett (legfeljebb tiszteletbeli elsősége „primus inter pares” alapon). – ekkleziológia;

– Az egyetemes zsinat felette áll a pápának. – ekkleziológia;

– Az átváltoztatáshoz lényegileg szükséges szavak nem az alapítási igék („Ez az én testem.” / „Ez az én vérem illetve vérem kelyhe.”), hanem a lélekhívás, az ún. epiklézis, vagy a kettő együtt – szakramentológia;

– A papszentelés nem nyom eltörölhetetlen bélyeget a lélekbe (character indelebilis), tehát egy hivatalától megfosztott pap egyben meg is szűnik papnak lenni. – szakramentológia;

– A gyóntatás érvényességéhez nem szükséges, hogy a papnak rendes, vagy szubdelegált joghatósága legyen. – szakramentológia;

– A bérmálás rendes kiszolgáltatója az áldozópap, vagyis az áldozópap bérmálása nem köthető az egyházi felsőség engedélyéhez, mert a pap bírja úgy a „munus”-t, mind a „potestas”-t a szentség érvényes és törvényes kiszolgáltatásához. – szakramentológia;

– A házasság felbontható, mégpedig nemcsak házasságtörés esetén. (Ez különösen vicces, ha meggondoljuk, hogy hajdan még az Apostol által engedélyezett szukcesszív poligámiát is elvetették, „illedelmes paráznaságnak” bélyegezve.) – szakramentológia;

– A házasság szentégét a pap szolgáltatja ki, és nem házasfelek egymásnak, és a házasság lényegi részét nem a beleegyezés (consensus), hanem a papi áldás teszi. – szakramentológia;

– A születésszabályozás megengedett eszköze a direkt fogamzásgátlás.

És ezen kívül még számos kisebb-nagyobb eltérés van, de ezek nem érintenek közvetlenül de fide tételeket.

Mondják egyesek, hogy "a pápaság csak évszázadokkal Krisztus után alakult ki, mégpedig a politikai nagyravágyás alapján" meg, hogy "ddig az egyes egyházak mind egyenrangúak voltak".

Azonban ez teljes történelmi tévedés. A római püspököt igenis mindjárt legelejétől mint az egész Egyház fejét és őrét ismerték el a többi egyházak vagy egyházi központok is. Már Római Kelemen pápa, az I. század végén, parancsoló módon ír levelet a korinthusi híveknek. Antiochiai Ignác († 107-110) a római egyházat a "szeretetközösség fejének" nevezi, Sz. Viktor pápa (191 körül) kiközösítés terhe alatt kötelezi az ázsiai egyházközségeket, hogy a húsvéti ünnep idejének megállapításában az ő utasításait kövessék. Szent Irenaeus 180 körül kijelenti, hogy az egész Anyaszentegyházra nézve a római püspök az irányadó, mert ő Szent Péter utódja, s fel is sorolja az első 13 pápa nevét. Ennek az őskeresztény tanúnak, aki eredetére nézve maga is keleti, bizonyságtételét érdemes szóról-szóra kiírni. Azt írja Irenaeus a római egyházról: "Ezzel az egyházzal az ő kimagasló fejedelmiségénél fogva az egész Egyháznak meg kell egyeznie, vagyis mindazoknak a híveknek, akik bárhol is laknak, mert ebben az egyházban őrizték meg az ősök az apostoloktól átvett hagyományt." (Adv. haer, III. 3, 2.) Tertulliánus, aki a montanista eretnekséghez csatlakozott, gúnyolódva írja Szent Kallixtus pápáról, hogy magának tulajdonítja azt a hatalmat az egész Egyház felett, amelyet Krisztus Urunk csak Péter apostolnak személy szerint adott. Ez is jele, hogy a katolikusok már akkor, 200 felé, a római püspököt Szent Péter apostol teljes hatalmú utódjának tekintették. 251-ben Szent Cyprián kartágói püspök hosszasan és ékes szavakkal magasztalja a római püspök fennhatóságát az egész Egyház felett, ami annál többet jelent, mert ő maga bizonyos ügyekben vitát folytatott a pápával. Előbb kifejti, hogy bár Krisztus több apostolt rendelt, mégis Péternek adta a legfőbb egyházkormányzati hatalmat; majd így folytatja: "Vajon a hitben megmaradt-e az, aki az Egyháznak ezt az egységét nem tartja? Vajon, aki az Egyházzal szembeszáll s annak ellenáll, bízhatik-e abban, hogy ő maga az Egyháznak tagja?" Majd a római Egyházat "Péter katedrájának" és "vezető egyháznak" nevezi. Ugyanakkor mindenki, még az eretnekek vagy letett püspökök is, állandóan Rómába fellebbeznek, a római püspöktől kérnek és fogadnak el döntést. Hogy mondhatja ezek után valaki jó lélekkel, hogy a római pápaság csak századokkal Krisztus után alakult?

A római Szentszék felsőbbsége nem politikai nagyravágyáson épült tehát, hanem mint ugyanezek az ősrégi tanúk hangoztatják: azon a hiten, hogy Jézus maga rendelte Pétert s vele Péter törvényes utódait az Egyház legfőbb vezéreiül.

[link]