Hogyan kell érteni azt, hogy Isten a saját képére formálta az embert?

Szia!

Azokkal a tulajdonságokkal ruházta fel amelyekkel Ő maga is rendelkezik, ilyen például a szeretet, a hatalom, az igazság vagy a bölcsesség...

Üdv. Péter

Számomra az Istennő és az Isten alkotja az egyetlen, mindent magába foglaló istenséget, épp így az emberek is rendelkeznek a nőiesnek és férfiasnak titulált tulajdonságokkal: szeretet, bölcsesség, vezetőképesség, bátorság.

Csak van, akiben több a férfias és több a nőies jellegű tulajdonság, de alapvetően mindenkiben megvannak ugyanazok a jellemzők.

Helló. :)

Adnék én is egy megközelítést, de én Istenből indulok ki. Alapvetően amikor nem létezik fizikai világ, akkor Isten ott van, vagyis ő egy Teremtő Erő, alaktalan, érzékekkel nem észlelhető. Teremteni pedig úgy teremt legegyszerűbben kifejezve, hogy gondol egyet és megjelenik a világ...Tehát Isten egy gondolatával alkotó erő. Nevezzük Elmének, mert az elme kifejezés nem hordoz alakot, vagy fizikai tulajdonságokat. Tehát Isten a saját képére megteremti az embert, mint elmét, saját tulajdonságaival felvértezve...a gondolattal való alkotással, és örök léttel. Ha belemélyedünk megállapíthatjuk, hogy minden alkotásunk, amit az anyagból képeztünk, az elméinkben született, és a gondolatunkat valósítottuk meg. A kérdéshez ennyi, de ezt még lehet folytatni, ugyanis ha Isten gondolata a világ...akkor ugyan van e külső matéria?...vajon akkor tényleg a testünkbe lennénk bezárva? A világ inkább tudatunkon belül létezik, koncentrált gondolatsorként, akárcsak az álom idején, igaz ott lazább a fizikai kötés, hiszen nincsen meg Isten világtudat szugerrációja. Mint a filmekben, amikor virtuális világban van az egyén, mert egy sisakot tett a fejére, ami rákoncentrálja az elméjére a virtuális közeget. Ezzel a mentális felfogással könnyedén meg lehet érteni a Szentlélek(lelkiismeret sugallata) segítségének a módját, meg lehet érteni mi az Ige...Isten tiszta Gondolata - Osztani az igét = osztani a gondolatainkat/meglátásainkat - egyértelművé válik hogyan képes Isten mindenről tudni egyszerre, és az egyik kedvenc idézetem a Jézus szavaiból is egyszerűen értelmezhető lesz...:)

"14,10 Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, a melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, a ki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat."

üdv

25/F

LastOne.Left

istenképiség: az ember lényegi sajátossága, mely abból következik, hogy Isten a saját képére és hasonlóságára teremtette őt (Ter 1,26). Az istenképiség jele az emberben a szellemi lélek, a teremtményi szabadság és az emberi méltóság.

1. Az ÓSz népének pogány környezetében az embert valamiképpen az istenek leszármazottainak tekintették. A Szentírás azonban hirdeti Isten transzcendenciáját és a világ teremtett voltát, s az ember igazi kiváltságát abban jelöli meg, hogy Isten a saját képmására alkotta. Ebben kifejeződik az Istentől való létbeli távolsága és a többi teremtménnyel szembeni fölénye. Azokat Isten csak „saját nemük és fajuk szerint teremti”. Az ember az istenképiséget a bűnbeesés után sem vesztette el (Ter 9,6), tehát a Ter ebben a megjelölésben nem a megigazulás állapotát, hanem az Istenhez fűződő kapcsolat lényegi tartalmát láttatja. A szöveg „képet és hasonlatosságot” írt, s ezt az egyes atyák a természetes és termfölötti hasonlatosságra értelmezték. Nyilvánvaló, hogy itt még nincs szó a kegyelmi rendről. A bibliai gondolkodásmód azt sem engedi meg, hogy szétválasszuk a testi és a lelki hasonlóságot. Az ember mint egységes test-lélek valóság az Isten képmása. Ez a kiváltság ad neki jogot a földi teremtmények fölötti uralomra. A Zsolt 8,6 úgy értelmezi a kijelentést, hogy Isten az embert „dicsőséggel és fönséggel koronázta”. Az ember tehát hivatott arra, hogy részese legyen Isten uralmának, kir. méltóságának.

2. Az ÚSz-ben Jézus nem említi az istenképiséget, de hangoztatja a többi teremtményhez mért kiváltságot (Mt 6,26-30; 10,30). Az istengyermekségről szóló tanításába azonban a képjelleg is beletartozik. Viszont Pál ap. krisztológiájában és antropológiájában a képnek nagy szerepe van. Krisztus az Isten képe (eikon, 2Kor 4,4), s a hit szemével az ő arcán föl lehet ismerni Isten dicsőségét. Ő egyúttal Isten megnyilatkozása (epifánia, Kol 1,12), s azért képmás, mert ő a Fiú. Ez a gondolat ott van Jn-ban és a Zsid-ben is (Jn 1,14.18; 14,9; Zsid 1,3). A kifejezés gyökerei visszanyúlnak a bölcsességi irod-hoz (vö. Bölcs 7,20). Amellett Pál ap. a férfit is külön úgy említi, mint Isten képét és dicsőségét, az asszonyt pedig mint a férfi díszét (1Kor 11,7). De ezzel nem vonja meg tőle azt a képjelleget, amely a teremtett személyben benne van. Inkább csak a szociális berendezkedésnek ad vallási hátteret. A ker-ek (ffiak és nők egyaránt) kötelesek magukra ölteni az új embert, aki állandóan megújul teremtőjének képmására a teljes megismerésig (Kol 3,10). A hívők azért szeressék egymást, mert a Krisztus által végbement új teremtésben az eredeti „egység” megvalósult, krisztusi emberré vált, s a Krisztus-eszményből minden erkölcsi kötelességét felismerheti. Így a megigazult ember egyúttal Krisztus képmása is. Az Atya előre rendelése is azt célozza, hogy a választottakban kialakuljon a Fiú képe (Róm 8,29). Ez magával hozza a test feltámadását és a beöltözést az Isten gyermekeinek kijáró dicsőségbe. Tehát ahogy magunkon hordozzuk a földi ember képét, úgy magunkon hordozzuk majd az égi ember képét is (1Kor 15,49). A 2Kor 3,18 azonban azt mutatja, hogy az Úr Lelke által már most megindult bennünk az átalakulás: „födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át”, nem úgy, mint azok, akiknek fátyol borult a szívükre.

Az egyházatyák az istenképiséget teol-ilag Isten abszolút akaratához vezették vissza, mégpedig Krisztus misztériumával kapcsolatban. Az Írás szerint ő a „láthatatlan Isten képmása”, mégpedig a legmagasabb fokban, s az isteni élet gazdagságát emberi alakja is tükrözi. Mi azáltal válunk Isten gyermekeivé, hogy beoltást nyerünk az ő misztikus testébe, és így részesedünk fiúságában. Ezért kapunk részt föltámadásában, örök életében és dicsőségében is. Mivel Krisztus misztériuma és a benne gyökerező örökbefogadásunk Isten abszolút elhatározása, azért már a teremtésben megvolt hozzá az alap. A teremtésnek megvan a krisztocentrikus vonása (Kol 1,15). Az emberi term. úgy van megalkotva, hogy megkaphassa az örök célt, a Krisztus dicsőségében való részesedést, sőt a jelen üdvrend ennek az életnek a teljességét ígéri (Jn 10,10). Mivel tehát az istenképiség nemcsak egyszerű hasonlóságot jelent, hanem az isteni élet tükröződését is, ezért a kegyelem állapota itt a világban már tanúskodás Krisztus misztériuma mellett és annak kifelé való sugárzása is; Mivel az egész személyt áthatja, az embernek tudatosítani kell azt önmagában, s teljes megvalósításán kell fáradoznia. A termfölötti kiteljesedést a természetes valóság hordozza. Az istenképiség úgy tartozik személyes természetünkhöz, hogy nem veszíthető el és nem kisebbíthető, legföljebb el lehet torzítani a bűnnel. Az elfordulás a kárhozatban válik teljessé, s a kárhozottak teljes ellentmondást hordoznak magukban. Egészen mások lettek, mint amivé válniuk kellett volna, s ezt az ellentmondást létük mélyén élik meg: az Isten képe bennük a szembenállás kifejezése lesz.

A kk-ban a skolasztika az okság alapján magyarázta az istenképiséget: minden cselekvő alany magához hasonlót hoz létre, ezért a teremtésben mindenütt ott vannak Isten nyomai. Az emberben a hasonlóság már olyan, hogy az ember képpé válik. A képiség az ember értelmes term-ében és személyességében van. A mai teol. antropológia igyekszik az ember közösségi term-ét is visszavezetni az istenképiséghez, s ehhez a Szentháromság misztériuma adja az alapot.

Az ember nagyságát, különleges hivatását szemlélteti az is, hogy az ember a többi teremtménnyel szemben Isten képmása, és hivatva van uralkodni az egész természet fölött. Amennyiben az ember öntudattal rendelkező személy, annyiban Isten képmása. A természet fölött azonban csak Isten akaratától való függésben uralkodhat. Vagyis az embert kötelezi az erkölcsi rend.

Az ember lelke – szabad akarat, halhatatlanság és szellemi tehetség által, különösen pedig az igazság és szentség által hasonlít Isten képéhez. Efez. 4,24. Kol. 3,10. Ez utóbbi két tulajdon elveszett a bűn által, de Krisztusban ismét visszanyerjük azt, ha az ő parancsait és anyaszentegyházának rendeléseit követjük. Csak az igaz és szent ember uralkodik igazán a földön és teremtményeken; a bűnös ezeknek rabszolgája.

Istenképiség: a kinyilatkoztatásból származó, Isten és az ember egyedülálló viszonyát kifejezô fogalom. Az ember — vagyis a bibliai antropológia szerint az egész ember, a maga testi-lelki adottságaival együtt, mint férfi és nô — Isten képmására teremtetett (Ter 1,26 és köv.) mint Istennek a világon uralkodó társa. Emiatt az ember alapvetôen különbözik minden teremtetett lénytôl, kiváltképpen pedig az élôlényektôl, amelyeket Isten a ,,fajuk szerint” teremtett: Az ember az ôsbűn után is Isten képmása (Ter 9,6), mivel egyrészt megmarad olyannak, hogy Isten szólíthatja ôt, másrészt Isten csakugyan szólítja is. Isten tulajdonképpeni képmása azonban Jézus Krisztus (2Kor 4,4 és köv.; Kol 1,12-16; Zsid 1,3), mivel Jézus Krisztus Isten Fiaként az Atya képmása, emberré-lett Istenként pedig láthatóvá teszi a láthatatlant; így az Atya dicsôsége is rajta van. Az isteni pneuma által a benne hívô ember is részesül a megdicsôült Úr dicsôségébôl (doxa), már itt a Megdicsôült képmásává lesz, s mennyivel inkább a test feltámadása után (1Kor 15,49; Róm 8,29). Ugyanezt a Biblia által képletesen kijelentett tényt — hogy ti. az ember Isten képmása — próbálja a dogmatikus antropológia is kifejezni, amikor az embert Isten önközlése iránt ,,természet”-tôl fogva nyitott lényként határozza meg; amikor kijelenti, hogy maga ez a természet az unio hypostaticának és Jézus Krisztus kegyelmének befogadó képessége az emberben (potentia oboedientialis); és amikor a kegyelmet Isten önközléseként és az ember ama képességeként határozza meg, hogy Isten feltárulkozását természetével összhangban fogadja be szóban (hitben és szeretetben) és Isten színelátásában.

"A maga képére teremté, férfivá és asszonnyá" --> Isten olyan, mint mikor Hermes és Aphrodité eggyé vált, aka kétnemű.

A régi korokban nem lehetett ábrázolni, csak szavakban. Így, az emberek emberként tudták elképzelni. Ezek a külső dolgok. A belső dolgok meg azok, amiket már előttem leírtak.

Kérdező. :)

Igazság szerint leírtam, hogy miért hasonló a világkép...de te soha nem tudhatod ki minek érzékeli mondjuk a pöttyös labdát...na szóval azért azonos az ébrenlét alatt a világtudat, mert Isten adja az alapgondolatot, a sémát. Tehát nem képzelődsz(álom idején vagy hallucinációba teszed azt), ne értsd félre, amikor virtuális világra gondolsz(illúzió a világ, de nem hamis), minden igaz ugyanúgy, csupán mentális a létezés. Ugyanúgy érvényesek a fizikai törvények, a biológiai szabályok és kémiai reakciók, mert a világtudat koncentráltságát, vagyis a szabályszerűséget Isten(Elme) adja, vagyis a világtudat vetül rá mi elméinkre. Isten gondolata által megjelenített világ pillanatról pillanatra változik(Isten változtatja), és ez által érzékelünk mi időt, illetve teret, de tulajdonképpen egy "helyben" vagyunk folyamatosan és egy pillanatban, csupán a koncentrált gondolatsorok váltakoznak bennünk. Úgy vedd, hogy teneked a világsablonból az jelenik meg amire épp odafigyelsz, odakoncentrálsz, de ezen felül te még képes vagy külön gondolatokat alkotni és azokkal létrehozni(amikor a személyi tudatod gondolkodik), ami egyébként befolyással van a világ működésre(példaként, ha mindenki kiegyensúlyozott lelkiállapotban lenne, vagyis a teljes önzetlenségben, akkor nem lennének időjárási csapások és az állatokkal is szeretetben lennénk, akárcsak a kezdetben, sőt tulajdonképpen meg sem halnánk(fizikumunk). Ha pedig mélyen belegondolsz minden olyan számodra, amilyennek megéled...mond valaki neked valamit és lehetséges, hogy te úgy éled meg, hogy lenéz téged az egyén, aki hozzád szól...közben csak segíteni akart neked, és akármi történhet, addig azt fogod hinni/gondolni, hogy szemétségből csinálta, amíg te magad meg nem változtatod a hozzáállásod. Biztosan hallottál már arról a mondatról, hogy mindenkinek szubjektív elképzelése van akármiről is...hát ezért. Viszont ezt a szubjektivitást most rendbe lehet szedni, egységesíteni ezzel a nézettel, mert így csak egyféle lesz a dolog, mindaddig viszont, amíg a materiális a szemlélet ez közel 7 milliárdra rúg. Lehetséges, hogy azért nehéz ennek a megértése, mert iskolában egy külső stabilnak tűnő szilárd világot tanítanak, amibe be vagyunk zárva, és az határoz meg minket...óriási tévedés, és hatalmas "problémákat" von maga után...de ebbe nem megyek bele most, szóval sunyin ott van az emberben a téves nézet, mert úgy lett felnevelve. :)

Tehát Istennek nincsen teste...szóval testi hasonlóság nincsen...nem tudom észrevetted e a Bibliába, hogy sem Isten, sem Sátán nincs kifejtve, vagyis a külsejükről soha egy szó sincsen...nem véletlen...de ebbe se megyek bele, mert átvágunk mindjárt Biblia elemzésbe. :D

Az emberi önzés hiteti el velünk, hogy Isten hozzánk hasonlít, és ott van az orrunk előtt a megoldás...nagyképűségből magunkból indulunk ki...pedig Istenből kellene...én megtettem. :)

ui.: Remélem valamelyest megértetted, hogy képzelgésről szó sincsen, csupán megfordított helyzetről...miszerint a világ bennünk van, és nem mi abban...Ettől a felfogástól nem lesz kisebb értékű semmi nemes dolog sem..sőt ellenkezőleg, így nyer valós értelmet a létezés. :)

üdv

25/F

LastOne.Left