Van valahol szó szerint írva a Pokolról? Én nem találtam, hogy szó szerint említenék a poklot.

Kedves Péter!

Annyiban igenis okkal minősítettem le a hozzászólásodat (és ezzel nem csak ezt), hogy torz képet mutatsz a nem-annihilacionista tanításról. Ugyanis mi NEM a seol-t és a hádész-t neveztük a pokolnak!

Ez akkor is így van, ha a „pokol” szót szokták használni ezekre is a régi fordításokban, mint például a Károli. De attól még igen csak helytelen ezen téves gyakorlatot alapul véve, egy szalmabáb érvelést folytatva támadni egy olyan tanítást, amelyet ezek szerint nem is értesz kellő mértékben.

Bemásolom mit ír erről a kérdésről egy mostanában megjelent angol nyelvű ortodox („görögkeleti”) fordítás. Mivel feltételezem tudsz angolul, úgy vélem ez nem okoz Neked gondot:

„HELL AND HADES

The King James Version caused lasting confusion by translating both Greek words hades and gehenna as “hell.” This is often reflected in older Orthodox liturgical texts which say that “Christ descended into hell.”

However, properly speaking, “hell” is theologically equivalent to gehenna or to “the lake of fire” of the “second death” (Rev. 20:14; 21:8). On the other hand, hades is the Greek equivalent of the Hebrew sheol – the common place or state of the reposed. Paradise (Luke 23:43) or Abraham’s bosom (Luke 16:22) were understood as places or conditions within hades-sheol. Hence, the spirits of the righteous of old, as well as that of the repentant thief and of our Lord himself went into hades, but not into hell (gehenna or “the lake of fire”). The EOB makes this important distinction.”

Ennél fogva az apostoli hitvallás is tévesen van magyarázva. A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma így ír:

„Mit jelent a „poklok”, ahová Jézus alászállott?

A „poklok” nem a pokolt, a kárhozat helyét jelenti, hanem a Krisztus előtt meghalt – mind a jó, mind a rossz – embereknek az állapota. Jézus isteni személyével egyesült emberi lelke elment ezekhez az igazakhoz, akik várták a Megváltót, hogy végre megláthassák Istent. Krisztus, miután halálával legyőzte a halált és az ördögöt, „akinél a halál hatalma volt” (Zsid 2,14), kiszabadította a Megváltóra váró igazakat és megnyitotta számukra a menny kapuját.”

A második halál az örök kárhozat, nem pedig megsemmisülés. Itt a „halál” szó nem nemlétet jelöl, hiszen bizony előfordul az Ige szerint, hogy valaki a földön élvén is "a halálban marad," ami nem jelent megsemmisülést, csak Istentől való elvetettséget, haragot, az ítélet várását vagy gyötrelmes megtapasztalását.

A halál fogalmi eleme nem a lét, hanem az élet elvesztése. A lét elvesztése a megsemmisülés volna, és még hátravan, hogy ennek a halállal való azonosságát kendtek bebizonyítsák.

Sokszor idézed az Abdiás könyvéből ezt a részt "olyanok >lesznek<, mintha nem lettek volna" - Ezek szerint még ekkor is lesznek, azaz nem semmisülnek meg. A "mintha" jól érzékelteti, hogy puszta hasonlatról van szó, ráadásul a 18. vers bizonyítja, hogy ez konkrétan az edomitákra vonatkozik (elpusztítja őket az ellenség).

A Seol (héber), hádész (görög) az anyag nélküli személyiség (=„lélek"), ideiglenes, köztes tartózkodási helye a feltámadásig, ez vettetik bele a tűznek tavába. Ebben kifejeződik az átmenet a halottak birodalmából (seol, hádész), mint köztes állapotból (vö. Jel 20,12k kontextusát) az örök kárhozat végső szintjére. A seol feloszlik —, vagyis a benne lévők mind kijelölt végleges helyükre kerülnek. A „gyehenna" jelöli a kárhozottak „célállomását", az örök tüzes tavat.

Össszefoglalva:

1) A Seol/hádész egyrészt nem azonos a pokollal, attól függetlenül, hogy némely régi fordítás ezt a különbségtételt elmulasztotta. A seol/hádész nem sírgödör, ez ujjból szopott, bizonyíthatatlan Őrtorony-magyarázat, amit ha nem olvastál volna a rabszolga osztályodtól, eszedbe se jutott volna. A sírgödörre külön szó van, a sehol az alvilág, mindazon holtak lelkeinek állapota, akik Isten színelátásától (a mennytől meg vannak fosztva. Ennek egyik „fakkja” a gyehenne, az örök kárhozat. A gond az, hogy nem teszel üdvtörténetileg különbséget az ószövetségi és az újszövetségi sorsról. Ott az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

2) A gyehenna nem teljes megsemmisülést jelent, hanem tulajdonképpen a gyehenna a pokol. Azt fejezi ki, hogy akik Istent elutasítva, ebben az állapotban hunytak el, tűzhöz hasonló kínokat fognak elszenvedni. Például a görög apoleia sem jelent megsemmisülést (annihilációt) vagy teljes nem-létet, miként azt néhány szekta hamisan tanítja, hanem sokkal inkább a pokol tüzében lévő örökös büntetést fejezi ki, mint azt a görög lexikonok, illetve szótárak egyöntetűen tanúsítják. A szó tágabb értelméhez vö. Mk 14:4; Mt 26:8; ApCsel 8:20. Ez a szó van a Jel 17,8.11-ben is, a vadállatra vonatkoztatva. Az ehhez kapcsolódó részek, a Jel 19,20, ill. a Jel 20,10 közlik velünk azt, hogy a vadállat (a sátánnal és a hamis prófétával együtt) gyötrődni fog éjjel-nappal, örökkön-örökké. Ugyanez a tragikus sors vár azokra az emberekre is, akik elutasítják Istent (vö. Mt 25:41,46; 8:12; 10:28; 13:24-30,36-43,49-50; Mk 9:43-48; Zsid 10:28-29; Jel 14:10-11; 20:15; 21:8). Ennek a rokonszava az apollumi = pusztulás (Mt 10,28), amit hasonlóképpen illusztrálhatunk. Az apollumi szó eltúlzott, szó szerinti értelmezésének alkalmazása sok esetben nyilvánvaló képtelenséghez vezet (vö. Mt 10:6; Lk 15:6.9.24; Jn 18:9). A helyes írásmagyarázat megkívánja, hogy összehasonlítsuk a szentírási részeket, kiértékeljük a szövegkörnyezet, és a görög és héber kifejezéseket rendesen megértsük. Olyan nem lesz, hogy valaki nem támad fel, mivel mindenki feltámad, csak valaki az örök mennyi, immár egyúttal testbeni dicsőségre, valaki az örök kárhozat egyúttal, immár testi megélésére.

Az örök kárhozat nem mutat be igazságtalan Istent, hanem épphogy az igazságosságából következik. Ez ügyben olvasd el: [link]

De persze ez is ilyen „jaj, ez gonoszság lenne Istentől” típusú érvelés, amely azon alapul, hogy mi akarjuk megmondani, mit kéne csinálnia Istennek.

Az örök kárhozatot számtalan helyen tanítja a Biblia, nézd csak. [link]

Egyáltalán nem igaz, hogy „a mai katolikus és protestáns teológia is beismeri, hogy a lélek természetes halhatatlanságának eszméje idegen a Bibliától”, stb. attól – hogy kinyestél néhány modernista, valójában az Egyházhoz csak formálisan tartozó liberális, modernista teológust, attól még nem ez az Egyház tanítása. Ez körülbelül olyan mintha néhány a bibliai magaskritikát művelő teológussal akarnád bizonyítani, hogy az Egyház nem hisz a Bibliában!

Szégyen, hogy vannak ilyen teológusok, de még nagyobb szégyen, hogy te ilyeneket lobogtatva akarsz tekintélyelvű érveléssel rácsapni még egyet a katolikusokra ilyen „nézd csak, még a te főnökeid is ezt mondják” dumával.

ÖNMAGÁBAN egy példázatra csakugyan nem építünk dogmát, de fura, hogy Jézus ezt alapétrelmezettnek tekinti, és egy szava sincs arról, hogy ilyen nincs is, mert mint a materialistáknál a testi halál után nemlét következik, a feltámadás pedig újrateremtés lenne. Vagyis Lázár és a gazdag példázata tényleg illusztráció (Lk 16:19-31), de Jézus a tanítását sosem illusztrálta valótlan vagy tévtannak ítélhető dolgokkal. A Biblia sehol sem említi halottak újrateremtését, csak élő hívőkét (Gal 6:15).

Az ember nem csupán test és életerő együttese, öntudata túléli a halált. Lásd pl. Noé kortársainak a lelkét (1Pt 3:19-20), Mózest (Mt 17:1-5), a mártírok lelkét (Jel 6:9-11, 7:9-17), Jézus ígéretét (Jn 11:25, Mk 12:27) és Pál reménységét (Fil 1:21-23, 2Kor 5:1-8). A Bibliában az "elaludt" kifejezés eufémizmus, a "meghalt" szépítő kifejezése, pontos magyar megfelelője az "elhunyt". A kifejezés semmit sem mond a halott hol- és hogylétéről; az alvó mindenesetre nem szűnik meg létezni, és a tudata is működik (álmodik, ha nem is emlékszik rá).

A Lk 23:43-ban a vessző / kettőspont mindig rögtön a "Bizony mondom neked" kezdőformula után jön. De minek is hangsúlyozta volna Jézus, hogy aznap beszél?

A paradicsom az igazak tartózkodási helye a világ végéig, a föltámadásig tartó „közbülső” időben. Míg zsidó felfogásban az igazak a paradicsomban Ábrahám kebelén pihennek (Lk 16,23; Ábrahám testamentuma 20), addig a föltámadásig tartó „közbülső” időben a halottak léte a Krisztussal való egyesülésben áll (Fil 1,23; vö. ApCsel 7,59). A paradicsom maga az ég, Isten országa (vö. Mk 13,27), melyet a dúsgazdag és az Ábrahám kebelén pihenő szegény Lázár példabeszéde szerint nagy szakadék választ el a kárhozottak helyétől (Lk 16,26). E felfogást tükrözi a 2Kor 12,2 is, ahol a paradicsom a halottak tartózkodási helye és a harmadik éggel szerepel együtt.

Kedves katolikus testvérem!

Akkor kezdjük az elején! A Szentírás kinyilatkozatja, hogy az Örökkévaló Isten halhatatlan Tény, hogy Ő "egyedül halhatatlan" (lásd. I.Tim. 1:16-17). A Szentírás sehol sem értelmezi a halhatatlanságot olyan tulajdonságként, vagy állapotként, amely az embernek saját, vele született tulajdona! A "léleknek", vagy "szellemnek" fordított kifejezések több mint 1600-szor fordulnak elő a Bibliában, de sohasem kapcsolodnak a "halhatatlan", vagy "halhatatlanság" szavakhoz!

Ellentétben az Istennel, az ember halandó. Ugyanakkor a teológiában találkozhatunk a "feltételes halhatatlanság" fogalmával. Luther, Tyndale, Frith, Wishart, Tillotson érsek, Warburton püspök, Dodwell professzor...stb. kifejtik, hogy az ember Istentől kapta az életet, ebből következik, hogy az Isten ajándéka a halhatatlanság is, ami az ember engedelmességétől függ, ugyanis Isten pontosan meghatározta, hogyan vesztheti el az ember ezt az ajándékot. Azzal, hogy az ember engedetlen volt elvesztette ezt az ajándékot, és Isten ítélete egyértelműen nem az élet folytonosságát jelezte, hanem a megszűnését. Az ítélet kimondása után az Isten elzárta az embert az élet fájától, hogy ne ehessen arról, nehogy "örökké éljen" (I. Móz 3:22). Vagyis az ember elveszette a halhatatlansságát a bűn miatt.

Ajánlom figyelmedbe az I.Kor 15:51-54 verseket! Ebben szépen leírja Pál, hogy hogyan kaphatják meg az üdvözülendők a halhatatlanság ajándékát. Ebből világos, hogy az Isten nem a halál pillanatában ad örök életet a hívőknek, hanem a feltámadáskor, amikor az "utolsó trombita" szól.

A halál alváskénti bibliai ábrázolása teljesen illik a halál természetére, ahogyan a következő összehasonlítások mutatják: 1. Akik alszanak öntudatlanok: "A halottak semmit nem tudnak" (Préd. 9:7) 2. Az alváskor szünetel a tudatos gondolkodás: "kimegy a lelke...Aznap elvesznek az ő tervei" (Zsolt. 146:4). 3. Az alvás véget vet a mindennapi tevékenységnek: "Semmi cselekedet okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a seolban, ahova menendő vagy" (Préd. 9:12). 4. Az alvás elválaszt az ébren levőktől: "Többé semmi részük nincs semmiben ami a nap alatt történik" (8. vers). 5. Az alvás közben nincsenek érzelmesk: "Mind szeretetük, mind gyűlöletük immár elveszett" (8. vers). 6.Az alvók nem dicsérik Istent: "Nem a meghaltak dícsérik az Urat" (Zsolt. 115:17). 7. Az alvás feltételezi az ébredést: "Eljő az óra, amelyben mindazok akik a koporsókban vannak meghallják az ő szavát és kijönnek" (Jn. 5:28-29).

Értem én, hogy a seol és a hádész a halottak tartozkodási helye. Amikor Jézus meghalt leszállt a sírba (Hádész), de feltámadáskor elhagyta a sírt. (ApCsel 2:27, 31) A pokol az apostoli hitvallásban ezt jelenti. Ennyi.

Azt is értem, hogy te a görög geena szót azonosítod a pokollal. Ok. Akkor beszélgessünk a Hinnom völgyéről egy kicsit. Szerintem abban egyetérthetünk, hogy Jézus a Hinnom tüzével a pokol tüzét ábrázolja. Vagyis a Hinnom tüze jelképezi az utolsó ítélet megemésztő tüzét. A vita csakis abban van, hogy milyen a pokol tüze. Vajon az emberek örökké égnek a pokolban? A Szentírás szerint az előzőekben levezetett gondolatmenet szerint csak az igazaknak ígér örök életet! A bűn zsoldja a halál, nem pedig az örök élet a pokolban. A Szentírás azt tanítja, hogy a gonoszok "kivágattatnak", "elvesznek", nem élnek örökké tudatos állapotban, hanem elégnek (Mal. 4:1, Mt. 13:30,40, II.Pt. 3:10, a gonoszok megsemmisülnek (Zsolt. 145:20, II.Thessz. 1:9, Zsid. 2:14), elvesznek a földről (Zsolt. 104:35).

Való igaz, hogy az Újtestamentum a gonoszok büntetéséről szólva az "örök" szót használja. Ez a szó a görög aionios fordítása, mely Istenre és emberre egyaránt vonatkozhat. Csakhogy az aionios viszonylagos kifejezés: jelentését az adott szó dönti el, amelyet közelebbről meghatároz. Logikus, hogy amikor Istenről beszél, akkor az Isten halhatatlan, és örökkévaló. Azonban amikor ezt a szót halandó lényre, vagy romlandó dologra használja, akkor azt jelenti, hogy ameddig az a dolog él, vagy az a személy létezik. A Júdás 7 pl. Sodoma és Gomorra esetére használja, amiről köztudomású, hogy már nem ég. Vagy a II.Pt. 2:6 ugyanez: az "örök tűz" addig égett, amíg már nem volt mit elégetnie, és aztán kialudt. Lásd még Jer. 17:27, II.Krón. 36:19...stb.

Ugyanez igaz a Mt. 25:41-re, a tűz ami elégeti a gonoszokat "olthatatlan" tűz lesz (Mt. 3:12), ami csak akkor alszik ki, ha már nem marad semmi eléghető. Logikus, hogy amikor Krisztus "örök büntetésről" beszél, nem örökké tartó bűnhődésre gondol. Nem tartamában örökkévaló a büntetés, hanem kihatásában, mint teljes és végérvényes. Ez a halál végérvényes, mert nem lesz és nem is lehet belőle feltámadás. Amikor a Biblia például az Új kat. fordításban "örök megváltásról" beszél, és "örök ítéletről" (Zsid. 9:12, 6:2) akkor is a megváltás és ítélet örök hatásaira és nem véget nem érő folyamatára utal! Ugyanigy amikor örök büntetésről beszél e büntetés hatásairól és nem folyamatáról beszél. A gonoszok halála végleges lesz és örökkévaló. Lehetne még idézni erre nézve igéket (II.Móz. 21:6, I.Sám. 1:22, Jón. 2:7, Filemon 15...stb).

Végül hadd idézzem William Temple érseket:

"Egy dolgot teljes bizonyossággal elmondhatunk: Nincs örökké tartó gyötrelem. Ha az emberek nem vették volna át az emberi lélek természetszerű elpusztíthatatlanságának görög és Bibliátlan elképzelését, és ha ennek tudatában elolvasták volna az Újtestamentumot, nem az örökké tartó gyötrelem tanát értették volna meg belőle, hanem a megsemmisülés tanát. Az a tűz ami aiónian (örök), nem az élet, ami a tűzbe vettetik" (Christian Faith and Life, 1931).

Üdv. Péter

Kedves Péter!

Először is elnézést a késői válaszért. Alighanem erősen kerülöd az általam felsorolt konkrét bizonyítékokat, és a magad ideológiádról teszed fel a lemezt.

Az igaz, hogy abszolút értelemben csak Isten halhatatlan, ami annyit jelent, hogy az ABSZOLÚT halhatatlanság, vagyis, hogy valaki egyáltalán nem képes meghalni (non posse mori), csak Istenben van meg. Ez nem zárja ki azt, hogy az öntudat / a lélek túléli a halált, vagyis képes nem meghalni (posse non mori), hiszen az ember nem csupán test és életerő együttese, így az öntudata túléli a halált.

„A "léleknek", vagy "szellemnek" fordított kifejezések több mint 1600-szor fordulnak elő a Bibliában, de sohasem kapcsolódnak a "halhatatlan", vagy "halhatatlanság" szavakhoz!”- Az viszont kapcsolódik hozzá, hogy „nem lehet megölni”, valamint hogy a (testükben) megölteknek a lelkei Istennél vannak. Ez épp elég. Vagy most jehovistát akarsz játszani, hogy „nincs benne a Szentháromság szó, tehát nem igaz” .

A halhatatlanságot nem is tulajdonítjuk az ember testének, hiszen az eredendő bűn óta az embert terheli a testi halál kényszere. Csakúgy, mint a jehovista unokatestvéreid nem tudnak Istenben különbséget tenni a lényeg/természet (ouszia, substantia) és a személy (hypostasis, subsistentia) között, te sem tudsz különbséget tenni test és lélek között, és úgy sasszézol az egyikről, vagy a másikról mondott állítások között, hogy abba semmi összefüggés nincsen. Csak az, hogy a saját mestereidtől tanult ideológiád gúsba köt.

Nekem aztán elém tárhatsz ilyen neveket, kacagva félretolom, mint puszta tekintélyelvű érvelést? Én ugyanúgy tudnék eléd tolni ugyanilyen, sőt hosszabb listát, na és akkor mi lenne? Az 1Kor 15. fejezete a TEST feltámadásáról (és megdicsőüléséről) szól, és nem a lélekéről, így a hivatkozásod tárgytalan.

A Bibliában az "elaludt" kifejezés eufémizmus, a "meghalt" szépítő kifejezése, pontos magyar megfelelője az "elhunyt". A kifejezés semmit sem mond a halott hol- és hogylétéről; az alvó mindenesetre nem szűnik meg létezni, és a tudata is működik (álmodik, ha nem is emlékszik rá).

A halál alvásként való lefestése egy eufemisztikus leírás, ami nem csak a zsidóságban, hanem más népeknél is szokásos. Nálunk is, pl. "a sírban nyugszik" kifejezés. Ez egy fenomenologikus nyelvezet, azaz egy dolognak azon leírása, aminek látszik, s nem annak ami. Egy külső szemlélő egy halottat úgy lát, mint aki alszik (főként, hogy általában ágyban szoktak meghalni). Ugyanez áll pl. arra, hogy "a nap felkel" vagy "lenyugszik" vagy "jár az égen". A Bibliában (mind az Ó- mind az Újszövetségben) is sokszor előfordul ez a kép, és ebből két eretnek nézet született. Az Őrtorony Társulat ebből azt olvasta ki, hogy a lélek a halál után megszűnik létezni ("annihilálódik" = annihiláció-tan), és Isten a feltámadáskor újrateremti ezt a lelket (Ebben az esetben az az érdekes, hogy majd csak ezt a "másolatot" fogja Isten jutalmazni ill. büntetni, a valós, eredeti lelket nem). A másik eretnekség szerint pedig a lélek valóban alszik, öntudatlanul a feltámadásig, amikoris felébred ebből az álomból (Luther, adventisták). Csakhogy mindkét nézetnek ellentmond számtalan helyen a Szentírás, pl. 1Sám 28; Jób 19,26; 26,5-6; Iz 14,9-11. 15-17; Mt 17,3; 22,31-32; Lk 16,19-31; 23,43; Fil 1,21-24; 2Kor 5,1-8; 1Tessz 5,10; 1Pét 3,19; Zsid 12,1; Jel 5,8; 6,9-10; 7,10; 20,4. Ezeken a helyeken mindenhol élnek, éreznek és tudatuknál vannak a holtak lelkei.

A Mk 5,39 és Lk 8,52 esetében Jézus a szavakkal játszik, és ezzel a feltámadást vetíti elő (nem véletlen, hogy épp a halottak feltámasztásánál használja ezeket a kifejezéseket). "Nem halt meg, csak alszik": azaz fel fog ébredni/támadni. A többiek szó szerint vették az alvást (ezért nevettek rajta; ha a lélek alvásáról beszélt volna Jézus, akkor miért gúnyolódtak volna ezen, ha már az Ószövetség is több helyen így beszél a halálról?) A Jn 11,11skk-ban is ugyanilyen félreértés van a tanítványoknál: azt hiszik, hogy Jézus "az álom nyugalmáról beszél" "Ezért Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt". Azaz Jézus nem az álom nyugalmáról beszélt, hanem a halálról, amikor azt mondta, hogy "Lázár elaludt". Itt is azért használta csak Jézus az alvás szót, hogy ezzel a feltámadásra utaljon, amit világosan meg is magyaráz a további részben Mártának (Jn 11,21-26). Mindezekhez hozzá lehet tenni, hogy egyik esetben sem beszél Jézus a "LÉLEK alvásáról", hanem pusztán alvásról, amit tehát

lehet értelmezni mondjuk a testre is, azaz a test alszik, a lélek él (vö. pl. Róm 8,10; 1Pét 3,18).

Aztán a Prédikátor könyvéből indulsz ki, de mint felekezettársaid általában, te sem vagy hajlandó elismerni e könyv látásmódbeli korlátozottságát. A Prédikátor pesszimizmusa, az erények jutalmazása tekintetében látható kétségbeesése valósággal kiált a túlvilági jutalmazás vagy a feltámadás után, de minderről a szerző mit sem tud, így maga a mű ott csonka tanbelileg, ahol éppen a folytatásnak kellene lennie. annak, hogy az igazak hol nyerhetik el igaz voltuk méltó jutalmát.

A szerző valóban azt írja, hogy a holtak mit sem tudnak, de ezt a szövegkörnyezet alapján nem az öntudatukra érti, hanem azon események tudatára, amik a földön történnek. Arról, hogy milyen nyomasztó állapot uralkodik a Seolban, több igehely is tanúskodik, mégsem állítják ezek egyöntetűen, hogy a testi halállal véget ér a létezés. Pl. az Ésa 14,9-ben arról olvasunk: "Alant a sír megindul te miattad megérkezésedkor, miattad felriasztja árnyait, a föld minden hatalmasit, felkölti székeikről a népek minden királyait; Mind megszólalnak, és ezt mondják néked: Erőtlenné lettél te is, miként mi; hozzánk hasonlatos levél!" Tehát nem szűnik meg a létezés, noha az éltető szellem Istenhez távozása után az emberek valóban árnyszerű létben tengődnek tovább.

Tehát a Prédikátonak vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?

A Prédikátor sokat idézett mondatai tehát nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

A Zsoltárok 146:4-nél egy téves fordításból indulsz ki, így az értelmes is téves lesz. A Károli ezt így fordítja: "Kimegyen a lelke; visszatér földébe, [és] aznapon elvesznek az ő tervei." Más fordítások is ezt erősítik meg; tehát nem az öntudat kialvását tanítja ez a vers, hanem azt, hogy az illető már nem fogja tudni végrehajtani, amit eltervezett. Az eredeti szövegben az idézett rész így hangzik: "bajjóm hahú ávedú estónótáv" (ביום ההוא אבדו עשתנתיו), amely körülbelül azt jelenti, hogy "azon a napon elpusztulnak/elvesznek (ragyogó) tervei / (fényes) gondolatai".

Az ilyen "egysoroknak" mindig az a problémájuk, hogy bármire felhasználhatóak. Ezzel mindenesetre nemtom, hogy lehet bármit alátámasztani. Max csak azt bizonyítja, hogy a tervei nem léteznek már, ami elég logikus, ha a pacák kinyúlt. :) Az estón nem az ember teljes gondolatiságát (elméjét) jelenti, hanem annak csak egy igen kis szeletét. Tk. "fényes, nagyszerű gondolatok", vagy ilyesmi. Hasonló szentírási versekkel összevetve sokkal valószínűbb, hogy a fényes gondolatok a földi élettel kapcsolatos tervekre vonatkoznak. A Szentírás rendkívül sok helyen szól arról, hogy az ember földi életre szőtt tervei, ha figyelmen kívül hagyják az Örökkévaló akaratát és a földi élet véges voltát, nagyon törékenyek tudnak lenni.

A kérdéses igehelynek tehát ez a helyes fordítása:

"Az élet elhagyja, visszatér a porba, s odavan minden terve."

Here, "thoughts" refer to "unaccomplished purposes" of a person on earth. Death puts an end to those purposes, as anyone would agree. In this sense, one's thoughts "perish" at death. Another similar use occurs at Isaiah 55:7:

"Let the wicked forsake his way, and the unrighteousness man his thoughts . . . "

This doesn't mean that unrighteous men must cease all thinking and become unconscious and nonexistent. Nor does Ps 146:4. Much of this sort of inadequate and erroneous exegesis results from a profound lack of understanding of the many literary forms and devices used in Scripture, as seen in these three examples. Much of the OT is poetry of one sort or another. One cannot interpret poetry in a wooden, literal way.

All man’s plans for life perish upon his death. He cannot accomplish his plans once he dies. Does not relate to unconsciousness.

Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben! Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88,11; 139,8; Ézs 26,19; Ez 37; Dán 12,1; Jób 19,25kk). (És 26,19 és Dán 12,lkk kivételével a többi vitatható - a kiadó.) A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is. A Qóhelet „még erősen a jelen világon tájékozódik", és „nincs bizonyossága az életre való feltámadásról" (Stoll 1993, 34. o.). Azzal számol azonban, hogy „a halállal még nincs mindennek vége (3,17; 12,7)", hogy „van ítélet". Préd 3,18kk például beszél „az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a halálig menően nincs különbség". A vonalvezetés azonban „következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig" (i. m. 76k). Ugyanez érvényes Préd 9,3kk-re: ,,'A nap alatti' elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve uja le"(i. m. 139. o.). Amikor Jehova Tanúi vagy az adventisták ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3,21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?", erre az újszövetségi hely, 2Kor 5,1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk."

(folyt. köv.)

„Értem én, hogy a seol és a hádész a halottak tartozkodási helye.” – Dehogy érted, akkor nem ismételgetnél olyanokat, hogy „a pokol és a sír váltófogalmak”, mert hogy eleve amire te gondolsz, az a hádész (vagy seol) és nem is azt nevezzük a tulajdonképpeni pokolnak, mint azt már sokadszor letisztáztuk. De te csak mondod újra, meg újra.

„Amikor Jézus meghalt leszállt a sírba (Hádész), de feltámadáskor elhagyta a sírt. (ApCsel 2:27, 31) A pokol az apostoli hitvallásban ezt jelenti. Ennyi.” - Na, ez most nagyon nagy logikai bukfenc volt, már ne is haragudj. A sír, amelybe Jézus TESTÉT helyezték az nem a hádész volt, hanem:

* „[Arimateai] József levette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, s sziklába vájt új >sírboltjába< [mnémeion, μνημεῖον] helyezte. A >sír< [mnémeion, μνημεῖον] bejáratához nagy követ hengerített, és elment. Mária Magdolna és a másik Mária ott maradtak, leültek a sírral [taphos, τάφος] szemben.” (Máté 27:60-61)

* „A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a >sírhoz< [mnémeion, μνημεῖον]. Észrevette, hogy a követ elmozdították a >sírtól< [mnémeion, μνημεῖον]. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: "Elvitték az Urat a >sírból< [mnémeion, μνημεῖον], s nem tudni, hova tették." Péter és a másik tanítvány elindult és a >sírhoz< [mnémeion, μνημεῖον] sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a >sírhoz< [mnémeion, μνημεῖον]. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a >sírba< [mnémeion, μνημεῖον] és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a >sírhoz< [mnémeion, μνημεῖον].” (János 20:1-8)

Láthatod tehát, hogy azt a helyiségét, ahol Jézusnak a TESTE élettelenül feküdt három napig, az nem a hádész (seol) volt, hanem a mnémeion [μνημεῖον], esetleg taphos [τάφος]. A Seolba, vagyis az alvilágba Jézusnak a LELKE szállott, hogy az Ószövetség hatályban-levése idején megholtaknak is elvigye a megváltás reménységét, és felvigye őket a mennybe. Így tehát a Seol/Hádész nem puszta sír, hanem az emberi lelke „tartózkodási helye”, amennyiben azok még nem jutottak el Isten színelátására, vagyis a mennybe.

„Azt is értem, hogy te a görög geena szót azonosítod a pokollal.” – Nem én, hanem az annihilacionista újprotestáns közösségeken kívül minden teológus.

A gyehenna nyilván létező (fizikai) helyről vette eredetét, de túlmutat rajta, mint a ahogy a menny is túmutat a csillagos égbolton, holott az is amattól vette a nevét. Tehát nem is lehet az elhamvadó szemét fizikai sorsából szükségszerű következtetést levonni arra, hogy az oda vetett emberek megsemmisülnének. A gyehennának a neve (kultúrtörténete) is arra utal, hogy ott égetés folyik, no meg a kénkővel égő tüzes tó leírása is. Már csak azonosítani kell ezeket, és nagyjából kész a következtetés, hogy a kárhozat tűzhöz hasonló kínokat okoz.

A gyehennát mindenképpen átvitt értelemben kell venni, mert nem minden ember a jeruzsálemi szeméttelepre fog kerülni, mikor kiviszik közanyánk ölébe. Ez hasonló ahhoz, ahogy a mennyről mint szellemi szféráról beszél a Biblia, sőt Isten fedőneveként alkalmazza (pl. Dániel könyvében, de Máténál is). De első jelentése szerint a menny (ég) bizony egy teremtett dolog, amit Isten a maga idejében összeteker, ami ropogva megég, ami be nem fogadhatja Istent, és így tovább. Mégsem kezd senki abból dogmát gyártani, hogy az Isten és az angyalok létállapota olyan, mint a csillagos ég, vagy hogy véget fog érni, miként a csillagos égnek vége lesz egyszer.

„A Szentírás szerint az előzőekben levezetett gondolatmenet szerint csak az igazaknak ígér örök életet!” – Na igen, de itt az „örök élet” kifejezés nem pusztán az örök létezést jelenti, hanem az örök létezést Istennel, csakúgy ahogy az „örök halál” sem megsemmisülést, hanem az Istentől való elszakadást jelenti. Az örök élet ellentéte nem az örök nemlét, hanem az örök halál. És bizony előfordul az Ige szerint, hogy valaki a földön élvén is "a halálban marad," ami nem jelent megsemmisülést, csak Istentől való elvetettséget, haragot, az ítélet várását vagy gyötrelmes megtapasztalását. Az örök halál az nem örök nemlét, hanem az Istentől való örök elszakítottság, kínok a tüzes tóban, fogak csikorgatása, stb. De igenis lét, sőt annak egy fölöttébb kellemetlen fajtája. Ezzel persze nem az elvetettségET neveztem halálNAK, hanem az örök halálról állítottam, hogy kulcsjellemzőjeként magában foglalja az örök elvetettséget. És a "vessétek a külső sötétségre" utasítás erre még fel is jogosít.

Az általad felhozott példák egyik sem jelent megsemmisítést, nemlétet. Például az egyik példád, a Zsid 2,14 éppen nem arra utal, hogy Jézus megsemmisítette volna az ördögöt. Ez a "katargeó" ugyanis jelenthet érvénytelenné tételt, megszégyenítést, eltörlést is stb. De a döntő ellenérv abban rejlik, hogy ez a "katargeálás" már Jézus áldozai halálával megtörtént. Hát akkor kendtek szerint már most sem létezik a sátán?

Amit pedig az „aionoszról” írsz az tisztán az ideológiai célzatú vágyvezérelt gondolkodás (wishful thinking). Ez az érvelés nincs összhangban az „aióniosz"újszövetségi fogalmának használatával, amely a megszakítatlan időtartamot fejezi ki (vö. Bauer 1971, 55. has.). Az is mondható erre továbbá, hogy a görög „aióniosz" szó, amelyet az Újszövetség az „örök kárhozatra" használ, Istenre és áldásaira vonatkozik. René Pache kiszámolta, hogy az Újszövetség „hatvannégyszer használja a másvilág mennyei és üdvözítő dolgaira" az „aióniosz' -t: „az örök Isten, örökkévaló hatalma, az örökkévaló Lélek, az örök élet, az örök evangélium, az örök ország, az örök üdvösség, az örök megváltás, az örök szövetség, az örök örökség, az örök dicsőség, az örökkévaló vigasztalás, az örök hajlékok, az örök láthatatlan olgok". Hétszer használja a kárhozat jellemzésére: Mt 18,8; 25,41; Júd 7 - az örök tűz; Mt 25,46 - az örök büntetés; Mk 3,29; Zsid 6,2 - az örök ítélet; 2Tesz 1,9 - az örök pusztulás. Isten és az üdvözültek jellemzésénél vitán felül áll, hogy az „aióniosz" az „örökkévaló" a vég nélküli időtartam értelmében jelenti, nem pedig más „létminőséget" (Fudge 1994 llkk ellenében). Pache joggal kérdezi: „Hogyan lehetséges, hogy egy szónak, amely 64-szer 'örökkévalót' jelent, hét további alkalommal más értelme legyen?" (Pache 1973, 163k). Ha tehát a Biblia a démonok és az istentelen emberek örök gyötrődéséről beszél, ebből az következik, hogy nem semmisülnek meg.

„A Júdás 7 pl. Sodoma és Gomorra esetére használja, amiről köztudomású, hogy már nem ég.” – Itt az örök tűz természetesen nem a városra, mint épületek együttesére vonatkozik, hanem a lakóira, akik igenis égnek.

Látható tehát, hogy tévedés, az a nézet, miszerint a lélek a testtel együtt meghal, és csak a test feltámadásakor támad újra életre, a modern kisfelekezetek között igen elterjedt. Ez egy túlhajszolt biblicizmusra épít, mely szentírási alapot igyekszik találni arra, hogy a Bibliában a lélek és a test külön-külön is mindig az egész embert jelenti, és ezek elválasztása csak a bölcselet teológiába való beszüremkedésének köszönhető. A gondolatot könnyen befogadhatóvá teszi, hogy a különítélet tagadásával megkerüli azt a, nehézséget, amely egyfelől az utolsó ítélet és a különítélet kettősségéből, másfelől a lélek feltámadásig tartó elkülönült életének (anima separata) tanításából fakad. Azonban bármennyire is tetszetős az elmélet (melynek részletesebb ismertetésére itt nincs lehetőség), a Biblia bőséges cáfolatot nyújt ellene.