Az ember lelke halhatatlan?

1. Isten örökké él.

2. Isten a maga képére teremtette az embert.

3. Az ember teremtésénél írja a Biblia, hogy lelket lehelt az emberbe. Semmi más lénybe nem lehelt lelket, csak az emberbe, és ez a lélek hasonlít Isten lelkére, még ha meg is romlott. Tehát a lélek halhatatlan.

Igazából egyetlen Lélek az ami van...és az pedig Isten(Önvaló). Ami pedig létezik, az nem tud nemlétezővé válni...vagyis az ember "lelke" is örök. :)

Ez saját vélemény, nem vagyok keresztény.

üdv

25/F

LastOne.Left

A kérdező kommentje:

Nem vagyok semmilyen szekta tagja, csak olvastam pár helyen keresztényeket akik szerint nem az, ezért kérdeztem.

Persze, a saját közösségét senki nem szektázza le. Nagyon cselesnek gondolod magad :)

Olyan keresztényt nem olvashattál, aki szerint nem az, mert ez önellentmondás.

Olyan, mintha én azt mondanám, olvastam olyan izraelitát, aki szerint a názáreti Jézus Isten Fia...

Szia!

A Biblia szerint nincs a testtől különválasztható és a halál után tovább élő, halhatatlan lélek. Sokan fő keresztény hittételnek tekintik a lélek halhatatlanságát, vagyis a lélek azonnali továbbélését, illetve túlvilági életét a halál után. A középkori keresztény egyházban lett uralkodóvá ez a nézet, és a XVI. századi reformáció nyomán született protestáns egyházakban is nagyrészt megmaradt ez a felfogás, főleg az egyháztagok tömegei szintjén. Teológiai szinten azonban mind a katolikus, mind a protestáns egyházakban egyértelmű a megállapítás, hogy a lélek halhatatlanságának a gondolata idegen, pogány forrásból jött be a kereszténységbe, főként egy ókori filozófiai irányzat, az ún. újplatonizmus közvetítésével:

"Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, sem a halálon aratott isteni győzelmet. A feltámadás bibliai fogalma össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével, mely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan, és amikor a halál megszabadítja testi bilincseitől, belép az isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül." (Nyíri Tamás (katolikus teológus): Remény vagy halál? Vigilia, 1978. november, 723. és 725–726. l.)

"A lélek halhatatlanságába vetett hit sok más idegen hatással együtt átkerült a kereszténységbe és elfoglalta a biblikus reménység helyét, megüresítve a feltámadás értelmét. A halál – mint a »bűn zsoldja« – a teljes embert éri." (Dr. Nagy Gyula (protestáns teológia professzor): Dogmatika, Theológiai akadémiai jegyzet, 1964/65, 262–263. l.)

A Biblia szerint a halálban nincs öntudatos élet, továbbélő lélek, illetve lelki tevékenység:

"Mert az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit sem tudnak… Mind szeretetük, mind gyűlöletük immár elveszett. Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedjed, mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban (a sírban), ahová menendő vagy" (Prédikátor 9:7–8, 12).

"Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállnak a csendességbe" (Zsoltárok 115:17).

Üdv. Péter

a legnagyobb pofátlanság keresztény teológusokat olyan színben beállítani, mint akik tagadnák a lélek halhatatlanságát

ezzel a fogással a jehovások szoktak élni, kár, hogy a szintjükre süllyedsz

ha valóban ilyet állítanának az említett urak, akkor viszont nem keresztény teológusok, és így hivatkozni rájuk merő szándékos megtévesztés!

így annyit ér a véleményük, mint mondjuk a tiéd

Most nem tetszik, hogy tényleg csak agya van az embernek, vagy mi? :D

első

a bevezető gondolataid szépek, csak nem igazak

olyanokat állítasz tételként, ami ellentétes a Bibliával, amely világosan tanítja a lélek halhatatlanságát

azért mert valamit már a pogányok is állítottak, még nem feltétlenül hamis

Visszanéztem. És Pétertől kérdeznék, ha nem gond. :)

Van itt egy bibliai idézet, s szeretném megtudni, akkor ezt hogyan értelmezzük?

"11,10 Mert ő az, a kiről meg van írva: Ímé én elküldöm az én követemet a te orczád előtt, a ki megkészíti előtted a te útadat.

11,11 Bizony mondom néktek: az asszonyoktól szülöttek között nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál; de a ki legkisebb a mennyeknek országában, nagyobb nálánál.

11,12 A Keresztelő János idejétől fogva pedig mind mostanig erőszakoskodnak a mennyek országáért, és az erőszakoskodók ragadják el azt.

11,13 Mert a próféták mindnyájan és a törvény Jánosig prófétáltak vala.

11,14 És, ha be akarjátok venni, Illés ő, a ki eljövendő vala.

11,15 A kinek van füle a hallásra, hallja."

üdv

25/F

LastOne.Left

„Test és lélek tekintetében egy”

Hogyan alkot egységet az emberben a test és a lélek?

Az emberi személy egyszerre testi és szellemi lény. Az emberben a szellem és az anyag egy természetet alkot. Ez az egység oly mély, hogy a szellemi elvnek köszönhetően, ami a lélek, az anyagi természetű test emberi és élő testté válik és részesedik az istenképmás méltóságában.

Az Isten képmására teremtett emberi személy egyszerre testi és szellemi lény. A bibliai elbeszélés szimbolikus nyelve ezt fejezi ki, amikor azt mondja: "Isten a föld porából alkotta meg az embert; és orrába lehelte az élet leheletét; így lett az ember élőlénnyé" (Ter 2,7). Isten tehát az egész embert akarta.

A lélek szó a Szentírásban gyakran az emberi életet [Vö. Mt 16,25--26; Jn 15,13.] vagy az egész emberi személyt [Vö. ApCsel 2,41.] jelenti. De jelenti az ember bensőjét is [Vö. Mt 26,38; Jn 12,27.], azt, ami benne a legdrágább [Vö. Mt 10,28; 2Mak 6,30.], azt, ami által a leginkább Isten képmása: a "lélek" az emberben a szellemi principiumot jelenti.

Az ember teste részesedik "Isten képmásának" méltóságában; pontosan azért emberi test, mert szellemi lélek élteti, és az emberi személy mint egész van arra rendelve, hogy Krisztus testében a Szentlélek temploma legyen. [Vö. 1Kor 6,19--20; 15,44--45.]

Az ember, aki a test és lélek tekintetében egy, testi mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit úgy, hogy általa elérjék céljukat és fölemeljék hangjukat a Teremtő szabad dicséretére. Az embernek tehát nem szabad lenéznie a testi életet, épp ellenkezőleg, testét mint Istentől teremtett és az utolsó napon föltámadó valóságot jónak és tiszteletreméltónak kell tartania.

A lélek és a test egysége olyan mély, hogy a lelket a test "formájának" kell tekinteni; azaz az anyagból alkotott test a szellemi lélek miatt emberi és élő test; a szellem és az anyag az emberben nem két egyesült természet, hanem egységük egyetlen természetet alkot.

Ki ajándékozza a lelket az embernek?

A szellemi lélek nem a szülőktől származik, hanem közvetlenül Isten teremti és halhatatlan. Amikor a halál pillanatában elszakad a testtől, nem vész el; újra egyesülni fog a testtel a végső föltámadás pillanatában.

Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt -- nem a szülők "hozzák elő" --; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel.

Olykor megkülönböztetik a lelket a szellemtől. Így Szent Pál azért imádkozik, hogy "a békesség Istene szenteljen meg titeket, hogy tökéletesek legyetek, őrizze meg szellemeteket, lelketeket és a testeteket feddhetetlenül Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig" (1Tesz 5,23). Az Egyház tanítja, hogy e különbségtétel nem vezet be kettőséget a lélekbe. A "szellem" azt jelenti, hogy az ember teremtésétől fogva természetfölötti céljára van rendelve, és lelke képes arra, hogy ingyenes ajándékként fölemeltessék az Istennel való közösségre.

Az Egyház spirituális hagyománya a szívet is hangsúlyozza, biblikus értelemben a "benső mélységét" (Jer 31,33-ban "in visceribus"), ahol a személy elkötelezi magát Isten mellett, vagy ellene dönt. [Vö. MTörv 6,5; 29,3; Iz 29,13; Ez 36,26; Mt 6,21; Lk 8,15; Róm 5,5.]

Összefoglalva: Az ember test és lélek tekintetében egy. A hit tanítása állítja, hogy a szellemi és halhatatlan lelket közvetlenül Isten teremti.

Prédikátor 9:5

Ezt az a Prédikátor mondja, akinek vajmi kevés ismerete lehetett sok olyanról, amit később Jézus és apostolai hirdettek. Ő Mózes törvénye alapján nézett szét a világban, és csupa hiábavalóságot talált, mert a törvényben ígért földi viszonzás nem kísérte mindenkor a jó cselekedeteket és földi büntetés a gonosz tetteket. Viszont Jézus és az apostolok ennél nagyobb távlatot csillantottak föl, többek között a halál utáni mennybeli jutalmazás ígéretét is. A Prédikátor nem volt olyan teljes kijelentés birtokában, mint az evangélisták. Avagy bizony azt is állítod vele együtt, hogy nincs jobb dolga az embernek az ég alatt, mint hogy egyék-igyék, vigadjon stb.?

A Préd 9:5 sokat idézett mondata nem tanítja az öntudatlan létezést a halál után, csak hogy nincs részük semmiben, ami a nap alatt történik. Éppen ezt idézed te is a folytatásban, és én sem állítottam soha, hogy a halottak tudják, mi folyik a földön. De talán te kész vagy elfogadni szó szerint (magadra nézve is), hogy a halottaknak nincs többé semmi jutalmuk?

Mer azt tán még te is elfogadod, hogy végső elemzésben mégsem minden hiábavalóság, és hogy van az embernek jobb dolga is, mint enni, inni és élvezni az életet. Ha elfogadod, nem érzed úgy, hogy ellentmondasz a Prédikátornak?

Először is a vers önmagában csak annyit mond, hogy az élők a jövőről csak annyit tudnak, hogy meg kell halniuk; ez a leverő tudat azonban értékesebb, mint az alvilági állapot, amely a tudást teljesen nélkülözi. Az ószövetségi bölcs még nem tud a túlvilági jutalomról; a földi jutalom a halál után a halhatatlan hírnév lenne, de ez is csak hiúság, mivel az emberek hamar felejtenek. Tehát az élők érzékeik teljes használatában vannak, s még élvezhetnek; de az elhunytak, még a jámborok lelkei is, némi aléltságban és szomorú csendességben vannak együtt. A prédikátor itt az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Mielőtt Krisztus a váltságmunkáját véghezvitte, az ég be volt zárva; s ez idő alatt az elhunytak mind az alvilágban voltak együtt örömtelen bús létben, habár örök üdvre voltak is választva. Ennyiben életük szomorúbb volt, mint melyet e világon élnek az emberek. A pokol, az alvilág (Móz. IV. 16,30.33.), hol a megholtak mind összegyűltek (Jób 30,23.) mielőtt Krisztus az ő nagy munkáját végbevitte volna, a gonoszokra nézve, mint valóságos pokol, csakugyan a fohászkodás helye volt (Jób 26,5.); de a jámborokra nézve is, mint pokol tornácza, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé (Zsolt. 29,10. 87,13. Izai. 38,18. Préd. 9,10.), s ennyiben nem volt ama hely, hol az Isten magasztaltatik és dicsértetik, mint még a földön. Csak Krisztus által szűnt meg a halál szomorú lenni, mert ő megnyitotta a mennyet, azon helyet, hol Isten magasztaltatik és dicsértetik. Az imádkozó kereszténynek jusson eszébe a bűn halála, s az örök halál a pokolban, az elkárhozottak büntetéshelyén, hol az Isten nem áldatik és nem magasztaltatik.

Az Őrtorony Társulat azt tanítja erre a bibliai versre hivatkozva, hogy, amikor egy ember meghal, akkor megszűnik létezni. A halott nem lát, nem hall, nem gondolkodik. Nincs halhatatlan lelke az embernek, amely tovább élne a halál után. Ez az ún. annihiláció, ami teljesen szemben áll a keresztény tanítással.

Az írásmagyarázat egyik alapja, hogy nem lehet néhány sort vagy szót kimetszeni a teljes szövegből, és aztán ebből kihámozni valamit. A Bibliának nem az egyes mondatait kell nézni, hanem az egyes szakaszok, illetve könyvek tanítását. Hiszen így lehetne mondjuk akár a Sátán szavaira is hivatkozni, vagy a Bibliában szereplő gonosz vagy ostoba embereknek a szavaira is (pl. „Nincs Isten” Zsolt 14,1). Ugyanez történik ebben az esetben is. A JT-k, csakhogy alátámasszák az egyik tanításukat - amelyre szinte az egész lényegi tanításuk épül -, a Prédikátor könyvéhez folyamodnak, ahol egy szkeptikus, reményvesztett és kiábrándult ember önti ki szívét, vitatkozva önmagával. Az egész Prédikátor könyve egy pont - ellenpont sorozat. Először kifejeződik a reménytelenség és az elcsüggedés, amire aztán jön a hit pozitív válasza. A Préd 9,5-re hivatkozni mint végső szóra, és bibliai tanításra, olyan, mintha pl. a pusztai megkísértésre építenénk fel egy dogmát anélkül, hogy belevennénk Krisztus válaszait.

A JT-k gyakrabban olvasnak csak egyes bibliaidézeteket, és a hozzájuk kapcsolódó Őrtorony-traktátusokat, mint magát a Bibliát. Itt is ez van, ugyanis, ha tovább olvasták volna a Prédikátor könyvét, illetve a 9,5 előzményét, akkor (talán) ők is észrevették volna, hogy mennyire hibás a kép. A prédikátor egy gondolkodó humanistaként fogalmazza meg először azokat a tételeit, amelyekben él, de amelyek nem nyújtanak számára igazi választ, amelyek nem Istenhez tartoznak: az élet értelmetlen (Préd 1,2); csak az a lényeg, hogy az ember egyen, igyon és érezze jól magát (Préd 5,17; 10,19); lényegtelen az erkölcsösség (Préd 7,16-17); látszólag nincs túlvilági igazságszolgáltatás (Préd 3,19-21; 9,2.6). Egy JT is biztosan csóválná a fejét és kézzel-lábbal tiltakozna, ha valaki azt mondaná neki, hogy „mindenkire egy sors vár: az igazra éppúgy, mint a gonoszra, a jóra ugyanúgy, mint a rosszra, a tisztára éppúgy, mint a tisztátalanra; a jóra ugyanúgy, mint a bűnösre, s a hamisan esküvőre éppúgy, mint arra, aki igaz esküt tesz. Egy sors vár mindenre. Senki sincs, aki örökké élne, s aki ebben bizakodhatna.” A JT tuti, hogy azt mondaná, hogy ezek nem Isten gondolatai, hanem egy kétségbeesett emberé, aki nem bízik az Úrban. Pedig ez a rész közvetlenül megelőzi a Préd 9,5-öt, mert ez a Préd 9,2-4-ből van. Tehát ugyanígy kell gondolni az 5-ik versre is.

A Prédikátor később elveti ezeket a gondolatokat, azzal az igenlő bizonyossággal, hogy: „az ember meg örök hajlékába tér és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz.” (Préd 12,5.7.14)

Másrészről a prédikátor az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytairól szól. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk.

A Krisztus előtti Alvilág (Seol, vagy Hádész) nem ugyanaz, mint a Krisztus utáni hármas állapot (pokol, tisztítóhely, menny), bár hasonlóságok vannak. A gonoszok számára valóságos pokol (a Gyehenna) volt, de az igazak számára nem volt az Istennel való egyesülés boldog állapota.

Az Őrtorony mindenekelőtt ószövetségi igehelyekre hivatkozik, különösen is a Zsoltárok és a Prédikátor könyvére, amelyek az ember múlandóságáról, Istennel való megszakított kapcsolatáról és a halál állapotában található teremtett világról szólnak (például Zsolt 6,5; 49,14; 115,7; Préd 3,18-22; 9,3-10). Ha elszigetelten olvassuk ezeket, és nem vesszük figyelembe helyüket az üdvtörténetben, akkor valóban olyan egyoldalú véleményre jutunk, mint Rutherford és utódai. Éppen ilyen egzegézis -, amely üdvtörténeti és teljes bibliai összefüggésükből kiragadja a szövegeket, és nem veszi figyelembe az előrehaladást - jellemzi az Őrtorony Társulat bibliamagyarázatát. A „Biblia" című részben már láthattuk, hogy ez mennyire problematikus. Mi a helye a Prédikátornak (qóhelet) az üdvtörténetben! Ez az ember ószövetségi kori ismeretének szintje, Jézus Krisztus feltámadása előtt. Az örök életről és a halálról itt - mint általában az Ószövetségben - még nincs olyan világos bizonyosság, mint az Újszövetségben. Akkor is, ha az Ószövetség egyes helyein ismételten felhangzik a halál utáni létezés (például Zsolt 88,11; 139,8; Ézs 26,19; Ez 37; Dán 12,1; Jób 19,25kk). (És 26,19 és Dán 12,lkk kivételével a többi vitatható - a kiadó.) A teljes bizonyosság csak Jézus Krisztus feltámadásával és általa, mint a halottak általános feltámadásának alapvetésével adatott. Ezzel szemben az Ószövetségben sok helyen találkozunk a fenyegető ítélettől és a földi élet múlandóságától való félelemmel, így a Prédikátornál is. A Qóhelet „még erősen a jelen világon tájékozódik", és „nincs bizonyossága az életre való feltámadásról" (Stoll 1993, 34. o.). Azzal számol azonban, hogy „a halállal még nincs mindennek vége (3,17; 12,7)", hogy „van ítélet". Préd 3,18kk például beszél „az Isten nélküli emberről, aki csak magával törődik, és az állatokkal összehasonlítva belátja és be is kell látnia, hogy a halálig menően nincs különbség". A vonalvezetés azonban „következetesen folytatódik a halált legyőző Jézus Krisztusig" (i. m. 76k). Ugyanez érvényes Préd 9,3kk-re: ,,'A nap alatti' elhelyezés újra felismerteti, hogy megfigyeléseivel a Prédikátor az élet józan valóságát Isten rendelése mellett elmenve uja le"(i. m. 139. o.). Amikor Jehova Tanúi ilyen helyekre támaszkodnak, nem veszik észre, hogy ezek kérdésekként szerepelnek, amelyek Jézus Krisztussal jutnak válaszhoz és beteljesüléshez. Amikor Préd 3,21 ezt kérdezi: „Ki tudja, hogy felszáll-e az ember lelke a magasba?", erre az újszövetségi hely, 2Kor 5,1 adja meg a választ: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk."