Hogyan hívják azt a kimondhatatlan nevű középkori francia inkvizítort, aki X ezer embert végeztetett ki, és az utolsó áldozata saját maga volt, minekután azt mondta magáról, hogy őt megszállta az ördög, és ezért égessék el?

Nagy tévedés azonban azt hinni, hogy maga az inkvizíció, vagy hogy akár a kegyetlenségükről hírhedt inkvizítorok voltak kegyetlenek, például Torquemada Tamás vagy Arbues Péter. Nem, őket csak az egyház elleni gyűlölet és a rágalmazás tette meg szörnyetegeknek. Torquemada alatt volt sok kivégzés, de nem igazságtalanul és nem bűnös kegyetlenséggel, s a kivégzettek száma alatta is csak egyötöde volt annak, amit Llorente "kiszámított". A halálos ítéletek nagyobb számát ez időben érthetővé teszi az, hogy Torquemada működése a spanyol inkvizíció elejére esik. Ekkor tárgyalták le és intézték el azt a nagy bűnanyagot, mely előtte évtizedeken át felhalmozódott és magának az intézménynek felállítását is szükségessé tette.

Meg kell itt - mint az inkvizíció és az inkvizítorok kíméletességének és az eretnekek iránti jóakaratának egy jelét - azt is jegyeznünk, hogy ha egy vidéken az inkvizíció felállítását elhatározták, a készülő eseményt már jó előre kihirdették, aztán szerzetesek seregét küldték az illető vidékre. Ezek buzgó, jámbor és a lelkekért élő-haló emberek voltak, az eretnekek meggyőzésén, nem pedig kényszerítésén fáradoztak, érveltek, buzdítottak, prédikáltak, csak lelki eszközöket használtak, cáfolták az ott elterjedt eretnek tanokat, szeretettel fogadták a tanácsot, felvilágosítást kérő híveket, gyóntattak és feloldoztak, tehát bőséges alkalmat adtak mindenkinek arra, hogy meggyőződésből térhessen meg.

Az inkvizíció felállítására, tehát az eretnekek kinyomozására csak ezután került sor, de a törvényszék még akkor se kezdte meg működését mindjárt, hanem az eretnekek önkéntes megtérésére újabb határidőt szabott, s csak mikor már ez is lejárt, akkor kezdték meg az "adminisztratív" eljárást. De látni fogjuk, hogy még akkor se volt késő a bocsánat, mikor már le volt tartóztatva az illető. Aki csak ekkor tért meg, már keményebb vezeklést kapott, de a büntetések még ekkor is csak lelki természetűek voltak, s nem különböztek azoktól, melyeket az egyház akkori, a mainál szigorúbb gyakorlata szerint minden megtérő nagyobb bűnös kapott.

Így volt ez még a spanyol inkvizíció életbeléptetésekor is. 1478-ban kapta a királyi pár IV. Sixtus pápától az engedélyt az inkvizíció felállítására, de felállítói aligha lehettek túlságosan "vérszomjasak", mert mégis 1481-ig vártak, míg valóban felállították, de még ekkor is csak egyedül Sevillában léptek a tettek mezejére. De az inkvizíció még itt is azzal kezdte meg "működését", hogy egyelőre még nem működött, hanem tudtára adta a lakosságnak, hogy újabb 60 napot engedélyez a bűnösöknek az önkéntes megtérésre. Mikor aztán a 60 nap letelt, újabb haladékot adtak, sőt még utána is újabb haladék következett.

A vérre szomjazók, a bosszút lihegők nem így szokták csinálni. Ők - éppen ellenkezőleg - előbb szokták kezdeni munkájukat, mint a törvény megengedi. Ők nem tudnak uralkodni gyűlöletükön. A spanyol inkvizítorok - látjuk - azt se tudták, hogyan halogassák mindig tovább azt az időt, mikor lelkiatyából kénytelenek lesznek átváltozni bírákká.

Ugyanezen szellem bizonyítéka az is, hogy egész működése alatt még a spanyol inkvizíció se idézett maga elé s annál kevésbé büntetett meg zsidókat vagy mohamedánokat azért, mert zsidók vagy muzulmánok voltak, nem pedig keresztények. Csak a maránokat és a moriszkókat nyomozta és büntette, azaz az olyan zsidókat és mohamedánokat, akik megkeresztelkedtek, de lélekben mégse lettek keresztényekké, akik álnokul becsapták a keresztény társadalmat, akik álnokul kémeknek férkőztek be a keresztények sorai közé, s mint már külsőleg keresztények is, régi vallásukat, illetve fajukat szolgálták. Nem az volt tehát a bűn, ha a zsidó vagy muzulmán nem tért meg, hanem csak az, ha álnokul tért meg, ha visszaélt azzal, hogy az egyház a tagjai közé fogadta, azaz, ha gonosz, rosszlelkű világcsaló volt.

Tanulságos, hogy az egyházgyűlölet Torquemada mellett éppen Arbues Pétert kiáltotta ki a legvérszopóbb, tehát leggonoszabb inkvizítornak. Még a festőművészet is megörökítette ezt az aljas rágalmat, mert Kaulbach festménye mint vérszomjas öreget ábrázolja, sőt személyében egyenesen a vérszomjas fanatizmus megtestesülését akarja ábrázolni. Arbues Péter mindössze csak egy évig volt inkvizítor s mégis azt híresztelték róla, hogy 2000 áldozata volt. (Láttuk, hogy az igazság az, hogy 330 év alatt összesen volt a spanyol inkvizíciónak 4000 áldozata.) Arbues Péter tovább csak azért nem gyilkolhatott, mert a nép tovább nem volt hajlandó tűrni kegyetlenségét s a templomban meggyilkolta.

Az egész meséből mindössze annyi igaz, hogy valóban meggyilkolták azok az eretnekek, akiket neki kellett volna kivégeztetnie. Az egyházgyűlölet ebből következtette azt, hogy neki kellett lennie a legkegyetlenebb inkvizítornak. Mert hát világos, hogyha egy inkvizítort meggyilkolnak, azt csak kegyetlenségéért gyilkolhatják meg, tehát gyilkosai csakis olyan emberek lehettek, akik nem tudták már tovább tűrni a gonoszságot. Az igazság pedig az, hogy Arbues Péter az igazság vértanúja és olyan szentéletű pap volt, hogy szentté is van avatva. Nemcsak kegyetlen nem volt (ki látott már kegyetlen szentet?), hanem olyan szelíd, mint a szentek szoktak lenni. A legkisebb bizonyíték sincs arra, hogy inkvizítorsága alatt akár csak egyetlenegy eretneket is kivégeztek volna.

Azt ellenben az ő szomorú esetéből, illetve dicső vértanú-halálából jól láthatjuk, hogy azok az eretnekek, akiket a spanyol inkvizíció üldözött, nem lehettek azok a tiszteletreméltóan jó és áldott emberek, amilyeneknek az egyházellenes hírverés beállítja őket. Jó emberek ugyanis nem szoktak gyilkolni. Nem szoktak még inkvizítorokat sem. Még akkor sem, ha csakugyan olyan gonoszok azok az inkvizítorok, amilyeneknek az egyház ellenségei gondolják őket. Pedig nemcsak Arbues Pétert, hanem kívüle még sok más inkvizítort ért ez a sors és ez egyúttal azt is bizonyítja, mennyire szükség volt arra az óvatosságra, hogy az inkvizíció a feljelentők és a terhelő tanúk nevét a vádlottak előtt eltitkolta.

Arbues Péter egész élete folyamán a legnagyobb tiszteletnek örvendett jámborsága és életszentsége miatt és rövid tartamú inkvizítori tisztét is a legnagyobb bölcsességgel, szelídséggel és lelkiismeretességgel töltötte be. 1484. szeptember 19-étől 1485. szeptember 14-éig abban a kerületben, ahol ő volt az inkvizítor, egyetlenegy kivégzés se történt, márpedig ő 1484-ben lett inkvizítor és 1485. szeptember 14-éről 15-ére virradó éjszaka rohanták meg a templomban a felbérelt gyilkosok. Az is jellemző rá, hogy gyilkosainak még gyilkolni is a templomba kellett menni utána, mert még az éjszakát is a templomban töltötte. Bizonyára ez se vérszopó dühöngők szokása.

De Arbues Péter szent élete és szelídsége éppen nem kivétel a spanyol inkvizítorok sorában. Még az angol Buckle is ezt írja "A civilizáció története Angliában" című művében (a német kiadásban: I. kötet, I. rész, 16. o.):

"Hogy az inkvizítorok (Spanyolországról beszél) valóban hajlíthatatlan és megvesztegethetetlen becsületességükkel tűntek ki, sokféle módon és különböző, egymástól független forrásokból bizonyítható. Llorente, az inkvizíció nagy történetírója (ebből is láthatjuk, mennyire nem az egyház embere Buckle; egyébként régi író, azért nem tud még Llorente leleplezéséről) és legelkeseredettebb ellenfele, hozzájuthatott legtitkosabb irataikhoz, s annak ellenére, hogy minden rendelkezésére állt a tájékozódáshoz, egyszer sem utal még csak egy panaszra se az inkvizítorok erkölcsi jelleme ellen. Mialatt az eljárás kegyetlenségétől elborzad, nem tagadhatja szándékuk tisztaságát."

Buckle itt zárójelben megjegyzi, hogy Llorentét nem egyszer látható zavarba is hozza, hogy az okmányokat közölve ő is csak az inkvizítorok javára kénytelen bizonyítékokat felhozni.

1792-ben "Journey through Spain" címen Londonban egy anglikán lelkész műve jelent meg s a szerző, aki bizonyára az inkvizíció elleni előítéletekkel eltelve utazott Spanyolországba, kiemeli, hogy Barcelonában az inkvizítorok mindnyájan tiszteletreméltó férfiak voltak és a legtöbbjük éppen emberszeretete által tűnt ki.

Ha elolvassuk a jezsuiták alapítójának, Loyolai Szent Ignácnak az életrajzát, abból is láthatjuk, mennyire más volt az inkvizíció "szigorúsága" még Spanyolországban is, mint gondoltuk volna. Tudvalevő ugyanis, hogy Loyolai Szent Ignác is volt az inkvizíció börtönében s nem is egyszer. Ez nem az inkvizíció szégyene, hanem Szent Ignác ellenségeié, akik az inkvizíciónál többször is feljelentették. Az azonban már az inkvizíció javára szól, hogy mindig felmentették, sőt elégtételt adtak neki.

Az is az inkvizíció mellett szól, hogy az első alkalommal, mikor elfogták, a börtönben aranyélete volt s tisztelői is seregestől járhattak hozzá oda látogatóba. Nem lehetett tehát az a börtön olyan borzalmas földalatti lyuk, lakóinak élete se lehetett olyan siralmas. A második alkalommal már csakugyan piszkos volt a börtön és bilincseket is raktak rá, de hát akkor minden börtön piszkos volt és minden rabon bilincsek voltak. (Népi demokráciánk "szabadsága" még 1958-ban is megbilincselve vitte a tárgyalásra még azokat az ellenforradalmárokat is, akiknek ügye felmentésben végződött s a vizsgálati fogságban olyan volt a táplálékuk, hogy mindkét ismerősömnek, aki oda jutott, már hónapok alatt kihullottak a fogai, noha nem voltak még öreg emberek.) Az azonban már határozottan az inkvizíció becsületére válik, hogy Szent Ignác életéből azt is láthatjuk, az ő börtönei nem mindig voltak piszkosak, sőt néha a raboknak aranyéletük volt bennük. Ezt az állam akkori börtöneiről bajosan mondhatjuk el.

Ámde éppen ebben a piszkos és sok kifogás alá eső börtönben történt meg Szent Ignáccal az, hogy az egyik éjszaka összes rabtársa megszökött s reggelre már csak egyedül ő maradt a börtönben. Láthatjuk belőle, milyen gondos őrizet alatt tartotta az inkvizíció (és éppen a spanyol inkvizíció) a rabjait, s hogy milyen könnyű volt azokból a borzalmas bilincsekből megszabadulni, melyeket rájuk raktak. Azt ugyanis csak nem tehetjük fel, hogy éppen csak Szent Ignác bilincsei voltak olyan borzalmasak, rabtársaié már nem.

Az inkvizíciót éppen kegyetlenségéről híressé egyedül csak a pap- és egyházgyűlölet és az ebből folyó mesterséges hírverés és rágalomhadjárat tette. Az inkvizíció hírverői azt a végzetes hibát követték el, mely azonban részükről semmiképpen se volt csak tévedés vagy tudatlanság, hanem feltétlenül rosszakaratból folyt, hogy nem a kora, a középkor szemüvegén át nézték és ítélték meg (ami a történelmi tárgyilagosság legelemibb követelménye lett volna), hanem a mai kor emberének nézőpontjából.

Tudvalevő, hogy régebben sokkal könnyebben osztogathatták a bíróságok a halált, mint ma. S régebben nemcsak a kivégzés volt sok, hanem a bűnösök kivégzésekor se arra törekedtek, hogy a bűnös minél kevesebbet szenvedjen, mint ma törekszenek rá, hanem éppen ellenkezőleg, arra, hogy minél többet szenvedjen. Ezzel akarták a mainál akkor még sokkal nyersebb és az állati szenvedélyektől sokkal jobban vezetett tömeget elriasztani a bűntényektől. Ezért a kivégzéseket nem titokban s zárt helyen hajtották végre, hanem nyilvánosan, minél nagyobb néptömeg jelenlétében és előtte nagy hírverést csaptak. A börtönök se voltak egészségesek, mint ma és a rabok élelmezése se volt kielégítő. A bűnügyi tárgyalások nem voltak nyilvánosak, mint ma (akkor csak a kivégzések voltak nyilvánosak) s a vádlottak nem kaptak úgy védőket, mint ma.

Ezek mind a régi korral járó fogyatékosságok voltak, nem pedig az inkvizícióé, de mint ilyenek, ezek se voltak olyan nagy hibák, mint amilyeneknek mai szemmel nézve látszanak. Az ember mindig hajlamos az egyoldalúságra s szinte mindig elfelejti, hogy minden éremnek két oldala van. Ez a megállapítás a régi bíróságokra is áll. Azok csak azt nézték, hogy nekik a bűnt utálniuk és büntetniük kell. Ők csak arra gondoltak, hogy az igazságszolgáltatás fogalma azt jelenti, hogy a bűnnek el kell nyernie büntetését s az emberek kedvét el kell venni a bűnözéstől. Az erre való törekvés aztán teljesen elfeledtette velük, hogy a részvét és az irgalom a bűnöst is megilleti, tehát a jót is lehet szeretettel csinálni, és így is kell csinálni. Igaz, hogy ők is szeretetből voltak szigorúak, hiszen szigorúságukkal a rosszra hajlókat akarták visszaszorítani a bűnözéstől s így ezzel nemcsak a jövőbeni esetleges gyilkosokat és tolvajokat szerették azzal, hogy erős, bűntől elriasztó indítékaikról gondoskodtak számukra, hanem szerették vele azokat a jó embereket is, akik ezeknek a jövendő gyilkosoknak és tolvajoknak egyébként áldozatul estek volna. Ámde mégse lett volna szabad elfelejteniük, hogy azért legalább valamennyire ezeket a már gyilkossá vagy tolvajjá vált gonosztevőket is szeretniük és sajnálniuk kellett volna.

Amennyiben azonban tényleg igaza is volt a régi törvényszéknek akkor, mikor a mainál sokkal szigorúbb volt és elvből híve volt a testi fenyítésnek, hogy neki nem olyan emberekkel volt dolga, mint a mai törvényszékeknek az európai kultúrállamokban. Még az én gyerekkoromban is azt tartották, hogy a katonának érzéstelenítéssel fogat húzatni szégyen, de akkor még az is, aki nem volt katona, csak akkor húzatott injekcióval fogat, ha igen gazdag volt. Ma már a legutolsó cigánynak is érzéstelenítéssel húzzák. De a katonákat se kényszerítik arra, hogy ilyenkor katona voltukról tegyenek tanúságot.

A mai kor elkényeztetett, félénk, gyenge idegzetű. A középkor embere még nyers volt és kötélidegzetű. Amilyen helytelen lenne a mai nagyvárosok embereivel is úgy bánni, mint a középkor embereivel, épp oly helytelen lett volna és rendkívül káros következményekkel járt volna, ha azokkal is olyan kesztyűs kézzel bántak volna, mint ezekkel. A középkor emberével durvábban, keményebben kellett bánni, mint a ma emberével.

Egy újabb bűne az inkvizíció-ellenes hírverésnek, hogy nem a régi igazságszolgáltatás, hanem csak az inkvizíció kegyetlenségéről beszél s ezáltal azt a látszatot kelti, mintha még a középkorban is csak az inkvizíció lett volna kegyetlen, vagy legalábbis sokkal kegyetlenebb lett volna, mint ugyanakkor a világi törvényszékek. Tagadhatatlan ugyanis, hogy a közvélemény - még a katolikus is - csak az inkvizíció borzalmas kegyetlenségeiről tud, és hogy az emberek azt hiszik, hogy csak az inkvizíció tartotta foglyait nedves, egészségtelen, földalatti lyukakban, mintha csak az inkvizíció alkalmazta volna a vallatásoknál a kínpadot, sőt az ilyenkor a beismerő vallomások kicsikarására alkalmazott kínzószerszámokat egyenesen ő találta volna fel, mintha csak az inkvizíció alkalmazta volna az elevenen való elégetés borzalmas halálnemét.

Ha ma, a XX. században is lenne inkvizíció és az állam egészséges, villanyvilágításos, központi fűtéses celláival szemben most zárná földalatti lyukakba szerencsétlen áldozatait, ha az állami raboknak a tudomány előírta napi kalória mennyiségével szemben koplalnának az inkvizíció rabjai, ha az állami rabokkal szemben szigorúan tiltott testi fenyítékkel szemben (amely tilalom a hitleri és bolsevista állam kivételével szemben ma már nemcsak előírás, hanem valóság is) kínozná őket és vallatná kínpadokkal és spanyolcsizmákkal, az valóban szégyen és megbotránkoztató volna. Az átlagembernek valóban ilyenfajta fogalmai is vannak az egyház inkvizíciójáról, mert annak "kínzásait" és máglyáit a mai kor emberséges igazságszolgáltatásával összevetve szemléli és ítéli el.

Az igazság azonban az (de ezt az egyházellenes propaganda gyűlölete nemcsak nem hangsúlyozza, hanem teljesen elhomályosítja), hogy mindössze csak arról van szó s az egyháznak és papjainak mindössze annyi a szégyene, hogy mivel ezelőtt 700 évvel az emberek még sokkal szigorúbbak s durvábbak voltak, mint ma, az akkor élt papok is körülbelül ugyanilyen lelki berendezésűek voltak mint a többiek s ezért az ő inkvizíciójukban is körülbelül ugyanaz volt a perrendtartás, eljárási mód, körülbelül ugyanolyan volt a keménység, mint az ugyanazon időben működő más, nem az egyház irányítása alatt álló törvényszéken. Csak "körülbelül" - mondom -, mert azért (mint ez illik is) az inkvizíció valamivel, sőt sok tekintetben sokkal is enyhébb, irgalmasabb és megértőbb volt a bűnösök iránt, mint ugyanakkor a világi törvényszék. Ennek bizonyítására számtalan adatot hozunk majd fel, mert a közvélemény - sajnos - éppen az ellenkezőjét gondolja.

Most kérdem: Szégyen-e az, hogy ezelőtt 700 évvel a papok is koruk gyermekei voltak (mikor kétségtelenül minden ember kora gyermeke), tehát ők is úgy gondolkoztak, úgy jártak el, úgy szolgáltattak igazságot, mint ahogyan az akkori emberek szoktak és tartottak jónak? Ez magától értetődő dolog s ezért nem is lehet szégyen. Ez legfeljebb a korra lehet szégyen, de nem az akkori papokra. Korukat meghaladni és a XIII. században már úgy gondolkodni, mint a XX. században szokás, csak lángelmék szoktak és tudnak. Teljes képtelenség azonban, hogy egy egész testület, tehát a papság mint ilyen, haladja meg több mint fél évezreddel a korát. Ilyen követelmény felállításához valóban elképesztő gyűlölet és elfogultság kell.

Ha itt az inkvizítorok részéről bűnről lenne szó, akkor értenénk a követelményt s hiánya miatt a felháborodást, mert bűnök tekintetében a papság akkor se követheti korát, ha azok a bűnök a kor bűnei. Itt azonban nem bűnről van szó, hanem csak arról, hogy a régi felfogás szigorúbban járt el a bűnösökkel, mint a mai. Azonban a bűnösöket büntetni, sőt még hozzájuk szigorúnak lenni is, nem bűn, sőt bizonyos körülmények között (például nagy erkölcsi elfajulás vagy a közbiztonság ijesztő megromlása esetén stb.) egyenesen kötelesség. Továbbá az is vitathatatlan, hogy durva lelkű, keményebb bánáshoz szokott emberrel ennek megfelelően is kell bánni. A középkor emberei pedig ehhez voltak szokva s ez is volt megfelelő számukra, mert ennek megfelelő volt a lelki alkatuk s idegzetük is. Egy mai intelligens szülő például sohase üti meg a gyermekét, a középkori szülők pedig még akkor is naponta botoztak vagy botoztatták őket, ha hercegek vagy királyok voltak. Akkor a szülők is és a bírák is kötelességüknek tartották a szigort.

A mai kor szemüvegén át nézve teljesen téves felfogás ez, sőt mondhatjuk, hogy abszolúte is téves, de azt se lehet tagadni, hogy a régi felfogás is igazságon alapult. Hány ember tulajdoníthatja például egész tönkrement életét annak, hogy szülei s nevelői nem voltak hozzá olyan szigorúak, mint szükséges lett volna? Viszont ha egy szülő vagy egy nevelő abban téved, hogy keményebb, szigorúbb volt neveltjéhez, mint megokolt lett volna, mert a gyermek finomabb, érzékenyebb lélek volt, mint az átlag szokott lenni, ha szigorsága nem gyűlöletből vagy ellenszenvből folyt, hanem abból a téves meggyőződésből, hogy a gyerek számára ez a szigorúság szükséges építés helyett bármily rombolást okozott is a gyermek lelkében, a nevelőnek mégse beszélhetünk bűnéről, hanem csak tévedéséről vagy tudatlanságáról, mely - sajnos - nagyon is gyakori. (De - különösen újabban - még gyakoribb az ellenkező, mikor a nevelő szinte cimborája a tanítványának és sokkal többet elnéz neki, mint szabad volna.)

Világos, hogy tévedése a középkori papságnak is lehetett és minden kor papságának lehet. Hiszen a papság is emberekből áll, ha mindjárt olyan emberekből is, akik, mivel állandóan az evangéliumon elmélkednek, erkölcsileg magasabb színvonalon állnak és okosabbak is, mint az átlagember. Ha pedig a papság tévedése a kor tévedése (például egy kor igazságszolgáltatásának módjában), akkor szinte szükségszerű, hogy korával együtt a papság is tévedjen, mert köztudomású, hogy kora megelőzésére csak lángelme képes, az pedig szükségképpen kivétel.

Ha tehát valaki egy szót se szólna arról, hogy akkor még egész más világ volt, mint ma, és hogy a bűnösökhöz való szigorúság: a kezdetleges börtönök, a kínvallatás és a rafinált halálnemek nemcsak az inkvizíciónak, hanem a régi kornak sajátsága és általános tévedése volt és a borzalmas börtönök, a máglyahalálnak, a kínpad kínjainak kiszínezésével és az áldozatok iránti szánalom felkeltésével az egyház és a papok ellen kelt hangulatot, az történelmi analfabéta ha népbutító, ha jóhiszeműen teszi, amit tesz, viszont ravasz egyházellenes agitátor és lelkiismeretlen rágalmazó, ha tudatos gyűlöletből csinálja.

A pápa csak akkor rendelte el, hogy az inkvizíció a bizonyítás eszközeként a kínpadot is felhasználhatja, mikor az állam ezt a vallatási módot már rég alkalmazta. A kínpad behozása akkor haladásszámba ment, mert a római jog felélesztésével s alkalmazásával járt. Úgy fogták fel a dolgot, hogy ez megkönnyíti a bűnperekben az igazság kiderítését, ezért elhanyagolását nemtörődömség, felületesség jelének tartották. A pápa csak azt akarta vele, hogy a bűnös ártatlansága vagy bűnössége kiderítésében az egyházi törvényszék se maradjon el lelkiismeretességben a világi bíróság mögött.

Ha erre valaki azt mondja, hogy a kínpad, mint bizonyító eszköz a vádlott bűnös vagy bűntelen volta megállapítására egyenesen a józan ésszel ellenkezik, azt felelem neki, hogy valóban így van. A testi kínokhoz hozzászokott, erős idegzetű ember még a kínpad kínjai közt is képes arra, hogy ne ismerje el azt a bűnt, amit elkövetett, míg az elkényeztetett vagy rossz idegzetű ember ilyenkor azonnal elismer akármit, s még az anyagyilkosságot is vállalja, hogy kínzását abbahagyják.

Mivel azonban józan eszük az embereknek régen is épp úgy volt, mint nekünk van, ezért lehetetlen feltennünk, hogy a középkori kínvallatás úgy folyt volna le, mint ma az együgyűbbek gondolják. Ez csak gonosz, bosszúálló vagy szadista hajlamú emberekről tehetjük fel. Ilyenek - de természetesen csak kivételképpen - a bírák közt is akadhattak. Társas bíróságokban azonban az egyes ember kegyetlensége nem érvényesülhetett. A fontosabb ügyeket azonban régen is társasbíróságok intézték. Hogy a kínvallatásokat nem végeztették olyan együgyűen, mint nagyközönségünk gondolja, azt majd látjuk akkor, mikor az inkvizíció perrendtartását ismertetjük. Lehet, sőt valószínű, hogy a világi bíróságok nem voltak olyan irgalmasok, mint a papiak, de mivel a kínvallatás, mint egyszerű bizonyító eszköz, a józan ésszel ellenkezik, egész nyugodtan feltehetjük, hogy ők se esztelen módon alkalmazták, s hogy ők is tekintetbe vették azt, hogy ha a vádlott a kínpadon vall, az még nem bizonyítéka annak, hogy azt, amivel vádolják, el is követte. Ebből azonban az is következik, hogy nem mindig s nem minden bűnöst vetettek alá kínzásnak, s ha igen, annak is megvoltak a maga korlátai és szabályai, amelyek igyekeztek kiküszöbölni azokat a szükségszerű hátrányokat, melyekkel az ilyen eljárás járt.

Olvasd el:

[link]

[link]

Az Egyház nem tud bűnös lenni, mivel bűnt elkövetni csak egyes egyének tudnak, és nem intézmények. A "Ne ölj" parancsa pedig már a maga idejében sem zárta ki a jogszerű bírói vagy katonai halálosztást. az Írás mondja azt is, hogy "a bosszuló rokon keze legyen az első rajta," meg hogy "az egész gyülekezet kövezze őt halálra." Püff. (Help: ez az ellenpélda nem hozza vissza a megkövezés gyakorlatát az egyházba az ószövetségből, csak a "ne ölj"-nek az általad erőltetett "fekete-fehér", azaz darabos, egysíkú és betonfejű alkalmazását cáfolja meg látványosan.) Nem vonatkozott a "ne ölj" parancs a háborúban az ellenség megölésére sem. Vagy tán azt is be tudod bizonyítani, hogy igen?

A "ne ölj" még a maga idején sem vonatkozott a jogi ítélkezés végső aktusára. A "ne ölj" parancsát senki sem értelmezte a jogi értelemben vett halálbüntetés tilalmaként. Vagyis ez csak a JOGTALAN emberölést tiltja. A Biblia mondj azt is, hogy

"Aki embervért ont, ember ontsa ki annak vérét, mert az ember Isten képére alkottatott." (Ter 9:6)

A tévtanítókkal szembeni hivatalos egyházi eljárásnak valóban voltak túlkapásai, de nem mai szemmel kell mérlegelni több száz évvel ezelőtti eseményeket. Ennek megértéséhez nézzük az inkvizíció kialakulását. A hajdani eretnekek (katharok, waldensek, bogumilok, husziták) korántsem voltak jámbor vallási álmodozók. Templomokat, városokat égettek fel vagy fosztottak ki, embereket öltek, abnormális polgári és szexuális éltet éltek ill. propagáltak. Ezek ellen az államnak fel kellett lépnie. Amikor az állam az eretnekség vádját politikai tisztogatásra kezdte használni, az Egyház közbelépett és nem engedte, hogy az állam önkényesen döntse el, hogy ki eretnek és ki nem. így az inkvizíció nagyon sok ember életét megmentette, de erről egy szót sem írnak a történelemkönyvek.

Az inkvizíció méreteiről és módszereiről alkotott kép is igazságtalan. Sokakkal hitették el, hogy az inkvizíció tömegesen és könnyedén égette meg az embereket, s ugyanakkor borzalmas kínvallatásnak vetette őket alá. Igaz ugyan, hogy bizonyos esetben alkalmaztak kínvallatást, de ez a korszellemnek volt köszönhető, és az Egyház itt is irgalmat gyakorolt: Az inkvizíciós bíróság egyféle kínvallatást alkalmazott, a világi bíróság kínzó eszközeinek csak a fantázia szabott határt. Nem véleden, hogy nagyon sok rajtakapott bűnöző a bíróságon kitalált egy vallásos mozzanatot („azt mondták a hangok"; „Isten üzente"), hogy ügye átkerüljön a világi bíróságról az inkvizíciósra, ahol enyhébb büntetésben reménykedhetett. így az inkvizíciós perek túlnyomó részben közönséges bűnvádi eljárások voltak, és korántsem a „lelkiismeret és a hatalom drámai összeütközései." Halálos ítéletek is csak súlyos és köztörvényes ügyekben születtek. Ezek száma nem volt több az évi két - három főnél. A büntetések súlyossága is relatív. A büntetések olyakor valóban kemények voltak. „De a középkori ember bírta is a őket. Kevésbé elpuhult népeknél ma is húsbavágóbb eszközökkel él az igazságszolgáltatás" (Mehrle Tamás O.P.: Szt. Domonkos életének tanítása).

Igazi vallási ítélet ritkán született, és csak nagyon nagy jelentőségű vagy különösen erőszakos eretnekeket végeztek ki (pl. Husz János). Itt azonban két dolog játszik közre. A középkorban Istent tekintették a királyok Királyának. Aki a királyt megsértette, felségsértés bűntettével halálra ítélték. Az eretnek tévedést tanít Istenről vagy szavát meghamisítja - gondolták régen. Ezzel a királyok Királyát sérti, tehát az eretneket is halálra szánták. De ne feledjük, a középkorban a kereszténység volt az állami ideológia, a társadalmi kohézió legfőbb ereje volt. Az ellene irányuló támadás össztársadalmi érdekeket sértett. Az állami ideológia nyílt bírálóit mindig büntették. Ma sincs ez másképpen: És nem kell feltétlenül a Nagy Francia Forradalom tömeges kivégzéseire, a náci koncentrációs táborokra vagy a kommunista gulágokra gondolni. Elég csak a nemzetbiztonsági hivatalok tevékenységét figyelemmel kísérni. Sok nyugati országban, ha valaki olyan mozgalom mozgatója, melyet a hivatalos közeg „eretnekségként" kezel (pl. neonáci), akkor az államhatalom figyeli, esetleg le is állítja. Nem ok nélkül. Λ modern szólásszabadság sem olyan egyértelmű, mint sokan hiszik. Sok európai országban bizonyos nemzetiségek vagy devianciák nyílt vagy akár csak burkolt megsértését börtönnel büntetik. A lényeg nem sokban különbözik az eretneküldözéstől, és a módszerek sem sokban térnek el az inkvizíció módszereitől.

Spanyolország kivételt képez. Nemcsak azért, mert itt működött legkeményebben az inkvizíció, hanem, mert itt az inkvizíció nem egyházi, hanem elsősorban állami kezekben volt. Ez ugyan sok visszaélést és kegyedenkedést eredményezett, de alapjaiban ennek is megvolt az oka. Spanyolország tele volt látszatra megtért mórokkal, akik kereszténynek tettették ugyan magukat, de igazából kémkedtek, és Európát a félhold igájába akarták hajtani. Ezeket az embereket valóban minden eszközzel igyekeztek felkutatni. Azonban látható, hogy az inkvizíció itt is kémelhárítási funkciót töltött be. Neve is ezt tükrözte: Sanctum Offícium Inquisitionis, azaz a Felkutatás Szent Hivatala.

Volt tehát sok árnyoldala az inkvizíciónak, de ezek nem magának az intézménynek, hanem az emberi gyarlóságnak voltak a következményei. Erre pedig áll, amit a 81. kérdésre feleltünk és igazoltunk, hogy az Egyház szentségét nem csökkenti, ha egyes tagjai bűnt követnek el, mert az ilyen botrányok elkerülhetedenek. Ha az inkvizítorok lelkiismeretesen működtek, akkor gáncs nem érheti őket, mert szigorukkal az igazságon és kereszténységen túl a közembereket védték a köztörvényes, vallási bűnözőktől. Szentek is voltak közöttük.

Sokan úgy gondolják, hogy a Katolikus Egyház sorra máglyán égette el a más hiten levőket. „Először is: nem egyszerűen a „más hiten lévőket" égették el, hanem legfeljebb a megátalkodott zendülőket, a tudatos vallási felforgatókat. Másodszor és főleg: nem az Egyház égette el őket. Az Egyház maga soha senkit sem égettetett el sem máglyán, sem egyébként. A máglyahalál a pogány germán jognak rettenetes maradványa, amelyet sajnos, a középkorban úgyszólván minden állam átvett és fenntartott; s ami fő: állami büntetés volt, nem pedig egyházi. (...) Magának a vallási bűnténynek megállapítása tekintetében természetesen egyházi tényezőket kérdeztek meg, s így létesültek a vegyes törvényszékek, aminő az inkvizíció volt. Az egyházi tényezők abban sajnálatosan hibáztak, hogy sokszor túlságosan kiadták magukat az állami túlkapások védelmezőinek s nem helyezkedtek eléggé szembe a kegyetlen és gyakran igazságtalan kínvallató és büntető módszerekkel. A legtöbb esetben mégis megtették ezt, s éppen az Egyház volt az, amely ismételten keményen felszólalt e barbár szokások ellen" (Bangha: Világnézeti válaszok. VI. fej.).

Sokan hiszik azt is, hogy az inkvizíció száz- meg százezreket vitt borzalmas halálba. „A »száz meg szazezer« szelíd túlzás, amelyet a spanyol hitehagyott Llorente talált ki, és számos fanatikus katolikusellenes regényíró hozott forgalomba. Komoly számítások szerint az inkvizíció áldozatainak száma 700 év alatt jóval elmarad csak az angol katolikusüldözés vértanúinak és megkínzottainak száma alatt is. (...) Egyébként az inkvizíció maga csak részben volt egyházi intézmény. Fentebb kifejtettük már, mennyiben. Hozzá kell tennünk még, hogy a legjobban szereplő spanyol inkvizíció állami volt, amelyet az hívott életbe, hogy a hosszú mór foglaltság után Spanyolországban maradt s látszólag megkeresztelkedett araboknak, valamint a velük titkon szövetkező zsidóknak hazaáruló üzelmeit ellenőrizze s ártalmatlanná tegye. Ennek érdekében mindenekelőtt mindig azt iparkodtak megállapítani a spanyol inkvizíció bírái, vajon a gyanúsított arabok és zsidók jogosan hivatkoznak-e a keresztlevelükre, vagyis csakugyan keresztény életet élnek-e, avagy csak menlevélnek használják a keresztelkedést. Innen a vallási és polgári elemnek sajátos összekeverése a spanyol inkvizícióban. Az Egyházat annyira nem lehet felelőssé tenni a spanyol inkvizícióért, hogy ellenkezőleg: éppen a római Kúria volt az, amely számos esetben tiltakozott a spanyol inkvizíció intézkedései ellen s bennük a spanyol korona illetéktelen beleavatkozását látta az egyházjogi kérdésekbe. (...) A »spanyol inkvizicio« olyan vesszőparipa, amelyen száz év óta boldogan lovagolnak az Egyház ellenségei, noha a szakemberek százszor megcáfolhatták a róla keringő rémmeséket".