Isten és a rossz problémája, egy korrekt válasz, mi a véleményetek?

„Ha az Isten jó, miért bocsát rengeteg szenvedést és fájdalmat a gyermekeire?”

Ez kétségtelenül nagy és nehéz kérdés. De megoldást talál az elvben, hogy a szenvedésnek nagy erkölcsi erői vannak. Megtisztít, nemesít, kiábrándít a földből, figyelmeztet a saját gyengeségünkre, esendőségünkre s az Isten nagyságára, komollyá és magunkbaszállóvá tesz, érzékelteti az örök szenvedés borzalmasságát, amelynek az teszi ki magát, aki Istent felejti s végül alkalmat ad a vezeklésre elkövetett bűneinkért.

„Mit vétettem én, hogy az Isten csapásokkal sújt?”

Először is a fentiekből kitetszik, hogy a szenvedésnek nem csupán büntetés, hanem oktatás és felemelés jellege is van. Másodszor: a legkevesebb ember mondhatja magáról, hogy ő nem tartozik elégtétellel a megbántott Isten fölségének. Hogy némely ember teljesen ártatlannak képzeli magát, rendesen csak onnan ered, hogy nagyon is eltompította a saját lelkiismeretét s talán még a súlyos bűnöket sem tekinti komoly dolognak. "Mit vétettem én?" - kérdezi akárhány nagy öntelten s nem emlékszik arra, hogy esetleg számos esetben elmulasztotta vallásos kötelességeit, megszólta s becsületében megkárosította felebarátját, másnak bűnre adott alkalmat, vagy súlyosan vétett gondolatban, szóban, cselekedetben a 6. parancs ellen stb. S akkor még neki áll feljebb, hogy "mit vétett ő?"

„Ha Isten Igazságos, miért engedi sokszor az ártatlanokat és jókat szenvedni, a gonoszokat pedig uralkodni?”

Mert Isten nem ezen a földön akar végső igazságot tenni az emberek között, hanem odatúl. A jókat éppen azért engedi szenvedni, mert érdemet szereznek az örök életre, ahogy Krisztus maga, a legjobb és legártatlanabb, szintén szenvedett a gonoszok részéről s szörnyű kínok közt meghalt a kereszten az emberekért. Viszont a gonoszokat sokszor engedi, hadd élvezzék ki bűneik gyönyörét, mert úgyis minden emberi borzalomnál rettentőbb, elképzelhetetlen szenvedések várják őket odatúl. Az Isten örök; ő ráér igazságot tenni: felemelni s megdicsőíteni az ártatlant és megalázni, megsemmisíteni a gonoszt.

„Hogy lehet Isten az égben, ha szó nélkül tűri azokat az égbekiáltó igazságtalanságokat, gyilkosságokat, Isten-káromlásokat, amelyek nap-nap mellett történnek?”

Erre már a fenti kérdésnél megadtuk a választ. Azonkívül ezt is felelhetjük: Isten épp azért engedi meg sokszor a gonoszság látszólagos diadalát a földön, hagy az ő híveinek alkalmat adjon a hősiesség legmagasabb fokának gyakorlására, a vértanúi és hitvallói helytállásra s így Krisztus Urunk tökéletes követésére. Ne felejtsük: az Úr Jézus, a Szűzanya s az apostolok is mind szenvedtek s látszólag vereséget szenvedtek a gonoszok részéről. Vajon ki mondhatná, hogy az ő szenvedésűk s megaláztatásuk nem jelentett magasabbrendű, nagyszerű diadalt?

A jóknak a kereszt s a Golgota a feltámadás útja!

A rossz problémája

Isten tulajdonságairól tárgyalva óhatatlanul felmerül a kérdés: Ha Isten a legfőbb szellemi valóság, a lét értékeinek forrása és teljessége, teremtő, gondviselő és világfenntartó Isten, akkor miért engedi meg, hogy rossz is legyen a világban? Vajon a legfőbb Jó lehet-e oka a rossznak? Vagy talán más létforrást kell keresnünk a rossz eredetének megmagyarázására?

Minthogy a fölmerülő kérdésekre teljesen kielégítő választ csak a teológia adhat, filozófiai megközelítésben a kérdés így vetődik föl: van-e értelme a rossznak a világban? A rossz problémája ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget és napjainkban is Isten léte ellen a legtöbbet hangoztatott kifogás. A szenvedés, bűn, nyomorúság, halál, a földi élet igazságtalanságai, sok keserűsége, az eszmények pusztulása nyomasztóan hat az emberi gondolkodásra. Schopenhauer ennek a lehangoló létélménynek a hatására mondja ki keserű ítéletét a világról: ,,Ez a világ a lehető legrosszabb.'' Dosztojevszkij gyötrelmes vízióiban szintén a lét sok szenvedésével vívódik és regényeiben a teremtett világ valói, elsősorban a szenvedő emberek és a létük értelmén töprengő, gondolkodók kérdőleg tekintenek teremtőjükre. Merre kell tehát keresnünk a megoldást? Mi adja meg a rossz szerepének értelmét? Válaszunk így hangzik: Isten a rosszat nem akarhatja magáért a rosszért. A fizikai rosszat akarhatja a tökéletesebb erkölcsi és szellemi jóért, vagy más fizikai jóért. Az erkölcsi rosszat megengedheti a nagyobb erkölcsi jóért.

Válaszunkban először tisztáznunk kell a rossz fogalmát. A rossz nem valami pozitívum, nem valamiféle szubsztancia, amely a jótól függetlenül önmagában fennáll, hanem hiány, valamely jó hiánya, amely a létezőnek kijár. A rossz olyan valaminek a hiányát jelöli, amely kijár egy dolognak a dolog természete szerint, és ha nincs meg benne, akkor a dolgot rossznak nevezzük: (a rossz tehát nem defektus, hanem privatio). Nincs tehát jogunk arra, hogy rossznak mondjunk egy szobrot, ha az nem szólal meg (jóllehet egészen élethű), vagy egy festményt, mert az nem mozog úgy, mint a film. Természete szerint ugyanis ez a létforma jár ki neki. Hiányosságai tehát (pl. hogy nem beszél) defectusok és nem privatiók. Ugyanígy vagyunk egyéb dolgokkal is, amikor azokat a rossz szempontjából mérlegeljük. Így az embert nincs jogunk rossznak tartani azért, mert nem angyal. Az ember gondosságát, vagy jóságát emberi mértékhez kell igazítani, az emberi természet és eszmény mércéihez viszonyítva kell értékelni.

A rossz fogalmának másik fontos tisztázni való oldala az, amit Leibniz (nem egészen szabatosan) ,,metafizikai rossznak'' nevezett. Ez azt jelenti, hogy a teremtett világ és annak valamennyi valója, köztük az ember is szükségképpen magán viseli a teremtettség korlátait, illetve tökéletlenségeit. Isten teljességéhez viszonyítva tehát minden teremtmény szükségképpen tökéletlen. Ezt a tökéletlenséget szemléletesen állítja elénk a fejlődés, melynek következtében a külső körülményektől függetlenül is mintegy belsőleg részese a teremtmény a rossznak. Szinte metafizikai alkatánál fogva viselni kénytelen azokat a gyengeségeket és hiányokat, melyek a kifejlett valóban, a beteljesedett eszményben már nincsenek meg. Nem kétséges, hogy az eszmények megvalósulása szükségképpen nem eszményi. Mennyi vád éri a teremtést ebből a szempontból! Hányan mondják ki: én nem így csináltam volna. Az emberi rövidlátás nem veszi észre a létezők metafizikai korlátait. Nem látja be, hogy ez a világ nem lehet sem a legjobb, sem a legrosszabb, hanem csak ilyen vagy olyan szempontból jobb vagy rosszabb. A valóságban az eszményi jó és tökéletes sohasem valósul meg. A rossz fogalma tehát a jóban megfészkelő hiány vagy a jónak még ki nem alakult formája, amely arra a belátásra vezet, hogy fölmentsük Istent a rossz teremtésének hamis vádja alól. Valljuk, hogy a dolgok létrendileg alapvetően jók (amennyiben arra vannak rendelve, hogy céljuknak megfelelően létezzenek), és törekvésükben is az érték és a jó kibontakoztatására irányulnak. Mielőtt a rossz értelmét részletesebben vizsgálnánk, tekintetbe kell vennünk különféle formáit. Itt ismerjük föl, hogy a rossz fogalma is analóg fogalom, hiszen a léthiány, illetve a lét-tökéletlenség az egyes valóságtartományokon belül más és más minőségben érvényesül. A fizikai rossz (földrengés, vihar, természeti csapások stb.), a biológiai rossz (létharc, hervadás, betegség, halál) és a szellemi-erkölcsi rossz (tévedés, bűn, boldogtalanság) formáit különböztetjük meg.

A fizikai és biológiai rossz nem képvisel abszolút értelemben vett rosszat, csupán viszonylagosat, hiszen az anyagi valóknak természetéhez tartozik az átalakulás és az elmúlás. Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a fizikai és a biológiai rossz akárhányszor a nagyobb jó szolgálatában áll sokszor a fizikai rossznak minősített természeti jelenségek más fizikai jót szolgálnak. Így például a rothadás termékeny talajt készít az új virágzásnak. A biológiai rossznak vélt létharc, amely az állatok és általában az ösztönök világában érvényesül, a fejlődést szolgálja. A fizikai és biológiai rossz nemcsak romboló erő, hanem egyúttal a természet drámaiságának és ezzel különleges szépségének is hordozója lehet. A természet jelenségei és a lélek indulatai között rejtett analóg rokonság fedezhető föl, melyek gazdagítják az ember szellemi életét. A fizikai és biológiai rossz akárhányszor erkölcsi értékek szolgálatában is állhat. Drámaiságával erkölcsi megtisztuláshoz is vezetheti az embert. Gondoljunk a halál, a szenvedés és betegség erkölcsileg is értékesíthető vonatkozásaira. Így értjük meg, hogy a fizikai és biológiai rosszat -- épp az erkölcsi értékek előmozdítására -- Isten kifejezetten is akarhatja az ember érdekében. Az ilyen fölépítésű világ, mint a miénk nem mond ellent Isten szellemi értékteljességének, hanem a küzdő ember próbatételének méltó, drámaibb háttere és más javak eszközszerű előmozdítója.

A szellemi rossz gyökere a tévedésben van. Az emberiség közismerten sok tévedés eszmei következményeit volt kénytelen viselni. És ha egy eszmei tévedés önmagában ártalmatlannak tűnik is, valójában veszedelmessé válhat, mihelyt elterjed és tettekbe megy át. A szellemi eltévelyedésnek mégis van pozitív értelme is, hiszen akárhányszor ez vezetett el az igazság felismeréséhez. Az elődök elméleti eltévelyedései tanulságul szolgálnak az utódok számára. Ha azonban ezeket nem vonja le az ember, az már szabad döntésének számlájára írandó épp úgy, mint a rossz elmélet következményeinek gyakorlati levonása is. A fizika története mutatja meg, hogy a téves elméletek és a sikertelen kísérletek voltaképpen építő tartozékai a helyes elméleteknek és eredményes kísérleteknek.

Az erkölcsi rossz, a bűn és annak következménye a bűnhődés. A bűn lehetősége az ember erkölcsiségéből adódik, és súlyosbítóként járulnak hozzá az átörökölhető rossz hajlamok, valamint mások rossz példája, a rossz környezet is. A bűn kifejezett akarása ellen tiltakozik Isten értékteljessége és szentsége. Viszont a bűnt is meg lehet engedni, hiszen megengedése szellemi-erkölcsi javak szolgálatában is állhat. A szellem java a kultúra. A bűn és következményei, a szenvedés különféle típusai sokrétűen szolgálhatják az emberi kultúrát. Bertrand Russel szerint ,,szenvedés nélkül nincs kultúra''. A bűn lehetősége az emberi szabadság bizonyítéka, ténylegessége pedig az emberi dráma jelentős tényezője lehet, amely számos kiváló szellem alkotó tevékenységének lendítője volt. Milyen megdöbbentő hatással tud írni Istenről az, aki sokáig hitetlen volt, az erkölcsi tisztaságról, aki erkölcstelen életet élt, s a jóságról, aki hatalmában volt a rossznak. De a szellem javánál lényegesebb az erkölcs java. Az emberi sors nagy ismerői már régtől tudják, hogy nagy lelki, erkölcsi értékek szinte korrelatív kapcsolatban vannak a bűnökkel. A hősies erények egész sora kapcsolódik a bűnökhöz, mint a fény az árnyékhoz. A szeretet, áldozat, hősiesség, türelem, bajtársiasság stb. a bűn következtében és a szenvedések közepette vált naggyá az emberi kultúrában. A zsarnok kegyetlensége, a hitnek és hazafiságnak hány vértanúját eredményezte, illetve szolgált eszközül ahhoz, ahogy erre már Aquinói Szt. Tamás is rámutatott. Mindez egyúttal nem csupán új erények fölvirágzásához vezetett, hanem az ember szellemiségének örök tanúságtétele is (pl. Szókratész halála az igazságért, sokak vértanúsága a szabadságért). A bűn és nyomában a büntetés, testi és lelki szenvedések egyúttal az igazságtevést is szolgálják. A bűnért bűnhődés jár és ez értelmet ad a szenvedésnek. Minthogy azonban az ember közösségi lény, azért a bűnhődésben személyes voltukban ártatlanoknak is részt kell venniük. Ez kikerülhetetlen következmény az esetek nagy többségében. Egy családból például elég, ha egyetlen tagja gonosszá válik, hogy a többinek is fájdalmat okozzon. Egyetlen ember súlyos bűne miatt országok keveredhetnek háborúba egymással annak minden következményével együtt. És ez nem valami rendkívüli dolog, hanem természetes következmény, az emberiség közösségi alkatának logikus eredője. Amikor tehát összegezzük az erkölcsi rosszat és annak következményeit, az emberi szabadakaratot, a vezető tekintélyek felelősségét, valamint az emberiség közösségi alkatát kell fokozottan figyelembe vennünk, hogy tárgyilagosan ítéljük meg a személyeket és eseményeket.

Láthatjuk tehát, hogy a világban tapasztalható és felismerhető rossznak értelme van. Jóllehet a filozófiai megfontolás nem tudja földeríteni a rossz teljes értelmét, de amint láthattuk, az alapvető szempontokra rá tud mutatni. Ezért az ész, a hit után kiált, mert az emberi bölcselkedés nem csupán fölismer dolgokat a létezés titkaiból, hanem azt is belátja, hogy sok mindenre nem tud végső és teljes választ adni. Így a rossz titkára sem. Mindez arra mutat, hogy világunk nem tökéletes még és nem befejezett, mint ahogy nem befejezett az ember fejlődése sem, amely kettős irányú: előre és fölfelé irányuló. Az előrehaladásban a tudomány és technika előtt még hatalmas távlatok lehetnek. A ,,fölfelé'' haladásban pedig a vallás, a belső kulturáltság, az átszellemülés nyit számunkra távlatokat, amint a Szentírás is mondja: ,,Még nem tudjuk, hogy mivé leszünk''. Az emberi sors drámai feszültségekkel telített, küzdelmes és próbatétel jellegű. Befejezetlenségére jellemző, hogy tudása a hitre, természete a természetfölöttire, világa a másvilág felé irányul és arra szorul. Az emberi sors, az emberiség földi élete mindezek nyomán joggal hasonlítható egy hatalmas drámához, ahogyan a nagy drámákban is így szerepel (vö. Faust, Az ember tragédiája, stb.). Nem könnyű fajsúlyú operett tehát, ahogyan sokan óhajtani szeretnék. És ez a tény sokat megsejtet a rossz megengedéséből, a szenvedés szerepéből, mindabból, ami a rossz problémáját alkotja. Ennek ellenére a rossz olykor akkora erővel és kegyetlenséggel jelentkezik a történelemben, hogy az fölülmúlni látszik az emberi szellemet, minthogy emberfeletti, démoni erők játékaként jelentkezik. S itt meg kell állnia a bölcselkedő értelemnek, hogy átadja a helyét a teológiának. Ez az, ami a ,,gonoszság misztériumaként'' ismert a hívő ember előtt. A tisztán értelmi elemzés akárhányszor tanácstalanul áll az előtt a tény előtt, mely joggal szólal meg az ártatlanul szenvedők ajkán: ,,Elvben elfogadom, hogy a szenvedésnek és rossznak magasabb, erkölcsi értéket előmozdító szerepe is lehet, de miért kell éppen nekem szenvednem, miért büntet engem az Isten...?'' A jogosnak tűnő szemrehányásra itt is csak, nézetünk szerint, az Isten hittel elfogadott üzenete adhat választ.

A rossz problémájának összefoglaló végkövetkeztetése mindenesetre kimondja, hogy a kellően gondos és tárgyilagos bölcseleti vizsgálat előtt a világunkban mutatkozó rossz nem ad alapot Isten létének tagadására, mert a rossznak (akarásának és megengedésének) értelme van és kellő távlatból, megfelelő összefüggésben ez az értelem ki is világosodik előttünk. Vizsgálódásunknak nem is volt célja az, hogy a rossz problémáját maradéktalan világossággal megoldjuk, csak hogy kimutassuk, mennyire nem lehet érvül fölhozni Isten léte ellen.