Kedves hívők és kedves nem hívők, ti mikor és hogyan szembesültetek azzal a ténnyel, hogy léteznek veletek ellentétes világnézetű emberek és elméletek?

Falun száz házra már van egy templom. Én Pest sűrűjében nőttem fel, ahol 70 ezer lakást mehetsz bármely égtáj irányába, mire jön egy templom. (Az is csak bedeszkázott zsinagóga.) Családomban, rokonoknál, szomszédok közt, iskolatársak közt nyoma nem volt vallásos embereknek. Pláne a szocializmusban, bár itt azóta se lett. Bőven általános iskolás lehettem, mikor először hallottam róla, hogy ilyen is van. Azt a részét nem igazán sikerült elhinnem, hogy ők ezt komolyan is gondolják, és ezt azóta se nagyon sikerült hová tennem, bár ma már látom, hogy ilyen is van.

(Meg aztán nálunk nem röpködő télapók, jézuskák és hétfejű sárkányok hozták/vitték az ajándékot, szüleim felvilágosult szellemben neveltek, sose hülyítettek ilyesmikkel. Ha kell, inkább elmagyarázták a játékgyár termelési módszereit. Gyereknek az is lehet érdekes...)

Következmény?

Kétféle helyzet van. Ha valaki vallásos nekem esik, hogy kiokítson, állandóan felhozza ezt a témát, mindenáron le akar győzni a saját igazával (akadt ilyen, de ritka) azzal nem lett nagy jövője a barátságunknak.

Egyéb esetben vallásos ismerőseimmel tiszteletben tartjuk egymást, mint embert, ezt a témát nem feszegetjük, bőven lehet másról is beszélgetni...

Már oviban feltűnt, hogy a csoporttársaim nagy része nem jön vasárnaponként a templomba, mint mi a családommal. Aztán általános iskolában ez még egyértelműbb lett. Mivel faluban laktunk, ahol mindenki mindenkiről mindent tud, hát rendszeresen kaptam az osztálytártásaimtól a beszólásokat, hogy én milyen szentfazék vagyok. :D Ezen persze utólag csak nevetek, de akkoriban nagyon rosszul esett.

(Egyébként mielőtt bárki azzal jönne, nem azért vagyok ma is hívő, mert gyerekkoromban belém nevelték, nekem is ugyanúgy voltak kételyeim, de személyesen jutottam erre a meggyőződésre, nem vakon hiszek, mert gyerekként ezt tanították.)

Oviban is lehet, hogy már volt ilyen, de általános iskolában már biztosan. De nem emlékszem, hogy pontosan milyen szituációban jött elő. Azóta meg mindennap szembesülök vele.

Gimiben már volt olyan, hogy pl. etikaórán kellett érvelni és akkor láttam, hogy mennyire másképp gondolkozunk dolgokról. Tudtam, hogy nem vagyunk egyformák, de nem gondoltam, hogy ekkora különbségek is lehetnek.

Azt hiszem, oviban. Nekem az volt a furcsa, hogy az amerikai gyerekfilmekben a gyerekek mindig imádkoztak lefekvés előtt, mi meg nem. Meg, hogy ovis társak Jézuskáztak karácsony környékén. Meg volt egy kislány, aki nem ünnepelt sosem. D eez lehet, hogy már az iskolában volt.

Alsóban határozottan emlékszem egy lányra, nem osztálytárs volt, csak ugyanabban az évfolamban, aki mindig azzal jött, hogy engem majd megbüntet az Isten. Az indok valami olyasmi volt, hogy nem voltunk barátok, de volt közös barátunk, aki inkább velem játszott szünetben.

Keresztény vagyok, a közeli baráti körömben vannak ateisták és agnosztikusok, soha nem volt semmi probléma.

Magával az ateizmussal nincs semmi bajom, mert az csak annyit jelent, hogy az illető nem hisz Isten létezésében, semmi többet.

Sőt még az olyan ateistákkal sincs bajom mint Richard Dawkins, nekem csak a militáns vulgár materialista ateistákkal van bajom, nem az hogy ateisták, hanem az hogy primitívek.