Isten hogyan teremtette a világot? Milyen cselekményt hajtott végre ehhez? Mit tett?

Köznyelvi megfelelőjét azért nem találod meg, mert a köznyelv sekélyes pocsolya az ősi nyelvekhez (görög, héber, szanszkrit,latin) képest. A logosz szó, értelem, ige, szellem, szabály, mérték, jel, jelkép, törvény, ítélet és ki tudja mi még. Hirtelen ezek a jelentések jutottak eszembe. Teremtő szó és persze gondolat, hiszen Isten szellem, a szellem szava pedig a gondolat.

Hozzám az életem folyamán háromszor szólt Isten. Nem úgy értem, hogy "válaszolt az imáimra" hanem szólt. Nem hallottam külső hangot, bennem szólalt meg, de mindhárom alkalommal drámaian megváltoztatta az életemet. Ma nem itt lennék, ha nem hallgattam volna rá. Az ő szava:élet, teremtő erő.

Igen, Isten maga a szó, és a keresztények szerint Jézus eredeti formájában maga a logosz, a teremtő szó, Mária a teremtő szótól fogant meg (gúnyos megjegyzéseket mindenki tartsa meg magának)és Jézus bár ácsfiú volt, szóról szóra tudta az írásokat, bár, ahogy a zsidók a templomban megjegyezték, sohasem tanulta. Nos, a testben született Jézus nem is, de az ő szellemi lényege: Isten szava. Ezért mondja azt a Biblia, hogy Jézus fog ítélni az idők végén. Nem a názáreti ács, hanem Isten szava.

Te egyébként hogy vélekedsz erről? Nem fejtenéd ki bővebben?

Teremtés: Az emberi szellem implicit módon valamennyi kijelentésében igenli -- a valamennyi kijelentésben abszolútnak tételezett metafizikai lételvek és megismerési elvek reális alapjaként -- az abszolút létet mint -- titkot és mint kiváló értelemben vett személyt. Ezt a névtelen valóságot nevezzük Istennek. Ez az abszolút, körülfoghatatlan valóság -- amely ontológiailag a valóságokkal való mindenfajta szellemi találkozásnak néma horizontja -- végtelenül más, mint a felfogó szubjektum, az ember, de implicit módon mégis minden kijelentésben tételezve van az egyes véges dolgokkal együtt, amelyeket az ember felfog. Ebbôl az alapgondolatból kiindulva a felfogó szubjektum és a felfogott dolog, a véges létezô és az abszolút végtelen közötti viszony csupán két oldalról megközelítve határozható meg:

a) egyfelôl Istennek mint abszolút és végtelen lénynek mindenben különböznie kell a végestôl (DS 3001) (különben Isten a felfogó megismerés tárgya volna és nem mindig ,,rajta túlemelkedô'' alapja, márpedig Isten még ott is megmarad ilyen alapnak, ahol a metafizika fogalmi reflexiójával megnevezik és ,,objektiválják''), Isten tehát nem szorulhat rá a (világnak nevezett) véges valóságra (vö. DS 3002), mert egyébként nem különböznék valóban gyökeresen a világtól, hanem része volna egy nagyobb egésznek, amelyben a világ magának Istennek volna valamilyen módosulása: az ô teste, megjelenési módja, önlétének módja vagy eszköze (panteizmus, emanáció).

b) Másfelôl a világnak mindenestül függnie kell Istentôl (vö. DS 800 3021 3025) (ám ez nem jelenti azt, hogy Isten függne a világtól, mint ahogy az úr függ a szolgától), a világban egyáltalán nem létezhet semmi, ami létszerűen független volna tôle, mint ahogy a világ dolgainak sokfélesége sem ismerhetô meg ezek sokféleségében és egységében a szellemnek Istenre irányuló transzcendenciája nélkül, Istennek a szellem által történô ,,megsejtése'' nélkül. Ez a függôség Istentôl szabadon létrehozott függôség kell, hogy legyen (DHI: DS 3025), mert a világ véges és változó volta miatt nem lehet szükségszerű, és így a létrehozott dolog szükségszerűsége csak az Isten által való létrehozás szükségszerűségébôl származhatna, ami a világot Isten szükségszerű produktumává tenné, Isten tehát nem lehetne független a világtól. Ez a gyökeres függôség tartós kell, hogy legyen (vö. DS 790 3003), tehát nem vonatkozhat csupán a ,,kezdet'' pillanatára, mert a véges most és mindenkor az abszolútra utal mint alapjára.

Istennek és a világnak ezt a sajátos, egyszeri (valamilyen általános [egyértelmű] kauzalitás-fogalom alá voltaképpen nem besorolható) viszonyát nevezi a hittan a világ teremtettségének: ez azt jelenti, hogy a világ tartósan a személyes Isten szabad tettén alapul, és így hiánytalanul és minden pillanatban tôle függ (világ fenntartása, Isten együttműködése). Ez a létrehozás tehát nem tételez fel valamilyen már meglévô ,,anyagot'' (Isten a ,,semmibôl'' teremt [DHI: DS 3025]; tehát Isten nemcsak demiurgosz); a létrehozott dolog azonban a létrehozás által valóban létezik és Istentôl különbözô, igazi valóság, tehát nem puszta látszat, amely mögött Isten rejtôzik, és ezért a teljes függôség és az igazi valódiság nem fordított, hanem egyenes arányban van egymással. A hittan ezt a ,,teremtést'' annak alapján mondja ki, hogy az imádatban saját, felelôsségünkre bízott, önálló valóságunkat olyan valóságnak tapasztaljuk, amely teljes egészében alá van vetve a voltaképpeni titok tôlünk független rendelkezésének. És a hittan az itt tapasztalt teremtményiséget minden olyan véges valóság alapstruktúrájának tekinti, amellyel az ember kapcsolatban áll. A teremtményiség keresztény tana egyúttal az emberen kívüli világ ,,mítosztalanítása'' is: ez a világ nem Isten, nem valójában ,,numinózus'', és ezért joggal tekintjük az emberi teremtôerô ,,anyagának''; benne az ember a világ nyomasztó végességével, önmagában pedig (s a világban mint megismerésének és szabad rendelkezésének tárgyában) -- a maga határtalan, de sohasem kész és így véges szellemi nyitottsága miatt -- saját voltaképpeni teremtményiségével és ezáltal Istennel találkozik. A véges valóság e teljes függôség miatt ,,nyilvánítja ki'' (kinyilatkoztatás) valamennyire minden létfokon Isten lényegét, mivel a teremtô és a teremtmény között kell, hogy legyen valamilyen analógia; és így szolgálja a véges valóság Isten dicsôségét.

A teremtéstan fôbb mondanivalói

A Biblia és a Bibliát magyarázó egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai alapján a teremtésre és a teremtett világra vonatkozó teológiai igazságokat a következô tételekben foglalhatjuk össze:

1. A világ a maga egészében maradéktalanul Isten teremtménye

a) A ,,maga egészében'' az értelmetlen teremtményeket, az embereket és az angyalokat egyaránt jelzi: ahogy ma létezik a világ. A Bibliában ui. a ,,menny és föld'' az egész világmindenséget jelenti. Másodlagosan arra is utal a ,,maga egészében'' kifejezés, hogy a teremtés szó nemcsak a világ létrehozására értendô, hanem létbentartására, továbbá működésének és fejlôdésének dinamikájára, valamint a fejlôdés irányítására is. Az utóbbiról több helyen olvasunk a Bibliában, a fogság óta pedig állandó témaként szerepel. Részletezni a következôkben fogjuk (lásd a 16. és 17. §-okat).

b) Tételünkben a teremtmény szó a létében és működésében való abszolút függésre vonatkozik, és egyelôre eltekint attól a kérdéstôl, hogy idôbeli-e a világ vagy pedig öröktôl való. Ha öröktôl fogva léteznék a világ, akkor sem szűnne meg teremtmény lenni, Istentôl öröktôl fogva függne, Isten öröktôl fogva gondolná és kormányozná.

c) A maradéktalanul kifejezés kiegészíti az eddig mondottakat: kizárja a lehetôségét annak, hogy -- ha idôbeli teremtésrôl van szó -- létezett volna Istentôl független ôsanyag, amibôl, vagy létezett volna Istentôl független terv (idea), ami szerint Isten a teremtéskor csak megformálta volna a világot. Amit ma a ,,maradéktalanul'' kifejezéssel jelzünk, azt a második század óta az Egyház teológiája a 2Makk 7,28-ból vett kifejezéssel szokta jellemezni: Isten ,,a semmibôl'' teremtett. Az új teológia képviselôi azonban nem szívesen hivatkoznak a semmire. Egyrészt azért, mert a bibliai szövegben -- mint már említettük (12. §. 1.3.) -- nem a most említett tényre vonatkozik a semmi. Másrészt, mert a semmi említése félreérthetô: azt a hiedelmet keltheti, mintha a semmi a világ alapanyagául felhasználható létezô lett volna.

d) Tételünket a IV. lateráni zsinat dogmaként mondta ki, ugyanezt tette az I. vatikáni zsinat is, amely a ,,secundum totam suam substantiam'' kifejezést használja (DS 3025).

2. A teremtés kizárólagos isteni tevékenység, Isten tehát teljesen egyedül vitte végbe

a) A Makkabeusok anyja nem a második század óta használt értelemben beszélt a semmirôl, hanem Isten egyedülálló hatalmát állította szembe más hatalmakkal: egyedüli, mert más ok és eszköz igénybevétele nélkül hozott létre mindent, és most is úgy intézi az emberek sorsát fogantatásuk pillanatától fogva feltámadásukig.

b) Izajás ezekkel a szavakkal tanítja tételünket: ,,Én vagyok az Úr, a mindenség teremtôje; én terjesztettem ki az egeket egyedül, és amikor a földet megformáltam, nem volt szükségem segítségre'' (Iz 44,24).

c) A Szent János-féle evangélium prológusában ezt olvassuk: ,,Minden általa lett'' (1,3).

d) Tételünket valószínűsíti, hogy a Ter elsô fejezete a teremtést a bara igével jelöli. Ez az ige negyvenhétszer fordul elô az Ószövetségben, ebbôl hússzor Izajás könyvének 40-60. fejezeteiben. Mindenütt kizárólagos isteni tevékenységet jelez, pl. olyan csodát, amelyet népe üdvössége érdekében tett Isten. A Papi kódex idejétôl kezdve már csak abban a jelentésben szerepel ez az ige, amit fentebb a ,,maradéktalanul'' szóval jellemeztünk. Az utóbbi viszont feltételezi a teremtés kizárólagosságát.

e) Az elohista forrás szerint a teremtés Isten ,,szava'', Isten ,,igéje'' által jön létre: ,,legyen'' szava elég ahhoz, hogy a világosság, föld, növények stb. létet nyerjenek. Az ókori Keleten nagy hatékonyságot tulajdonítottak a kimondott szónak, különösen az áldás és az átok szavainak. Ezek azonban varázsige jellegű értelmezések voltak, hatékonyságuk ereje a kimondott szóban rejlett, nem pedig a kimondó akaratában. Jahve szaváról egészen más értelmű tapasztalatot szerzett Izrael a tízparancsolatban és a próféták igehirdetésében. Ezért a világ teremtésére vonatkozó szózatot sem varázsige formájában, hanem egy mindenható és tökéletesen szabad akarat megnyilatkozásaként értelmezte. Ez az akarat eszközli a világ létét és rendjét, pl. a nappal és az éjszaka egymásra következését, a csillagok járását, a vegetációt stb. Az isteni szózatnak ez az ereje -- amellyel az üdvtörténet során többször is találkozunk -- az elsô teremtéstörténet olvasói számára még inkább jelezte a teremtôi hatalom páratlanságát, mint a bara ige, amely utóbbi inkább annak csodálatos, érthetetlen, elképzelhetetlen voltára utalt.

f) Philón-nak azzal a véleményével szemben, hogy a világ teremtésében angyalok segítettek Istennek, kezdettôl hangsúlyozták a szentatyák, hogy a teremtés végtelen erôt föltételez, véges angyalok ilyennel nem rendelkezhetnek.

g) Hogy a teremtés sajátos isteni tevékenység, azt a IV. lateráni zsinat dogmatizálta (DS 800).

3. ,,Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott''

Nem metafizikai, hanem funkcionális jóságra kell gondolnunk: Isten mindent saját céljaira felhasználhatónak teremtett. Ami ennek ellenkezôje a világban, tehát bűn, baj, szerencsétlenség, annak nem Isten az oka, hanem az emberek. A jahvista forrás leírja az elsô emberpár boldogságát, és hogy hogyan tette tönkre ezt az ôsbűn, amely a kozmosz eredeti rendjét is megzavarta, a késôbbi bűnök miatt bekövetkezett vízözön pedig az egész kozmosz szépségét újra káosszá változtatta.

A régi kozmogóniák általában dualista szemléletűek. A világban található bajt és bűnt a jó principiumával ellentétes elem hatalmának tulajdonítják, és az embert úgy tekintik, mint aki éppúgy kiszolgáltatottja ennek az elemnek, mint a jóság Istenének. A Genezis szerint nem így van, mert a babiloni mitológiában szereplô sötét hatalom (tehóm = Tiamat) is kénytelen engedelmeskedni Isten teremtôi szavának. A szövetség Istene tehát, aki mindent jónak teremtett, egyedüli hatalom, aki ôhozzá csatlakozik, annak nem lehet ártalmára semmiféle baj és gonoszság. Maga a teremtés is Isten jóságának köszönhetô, voltaképpen ez is szövetségkötés, Isten késôbbi szövetségeinek bevezetése (Sir 17,12).

Késôbbi szentírási szövegek is visszhangozzák, hogy Isten kezébôl csak jó kerülhet ki. Pl. ,,Istennek minden teremtménye jó'' (1Tim 4,4). A patrisztika ezt a tételt a manicheusokkal és a priszcillianistákkal szemben képviselte, a középkori pesszimistákkal szemben pedig a IV. lateráni zsinat dogmaként mondotta ki, hogy Isten még a késôbbi ördögöket is jó angyaloknak teremtette (DS 800).

A Zsoltárok, Izajás és az Újszövetség számos kijelentése ígéri, hogy a bűnnel és bajjal fertôzött mostani világ azért fog véget érni egyszer, hogy helyt adjon az ,,új égnek és új földnek'' (Iz 65,17; 66,22; Jel 21,1), és az idôk végén ugyanolyan boldogság vegye kezdetét, mint amilyent az idôk kezdetén szándékozott nyújtani Isten az emberiségnek.

4. A világot Isten ,,kezdetekor'' teremtette, vagyis nem öröktôl fogva létezik a világ

Ez dogma (DS 800).

1. A Genezis teremtéstörténetei nemcsak abban különböznek a szomszéd népek kozmogóniáitól, hogy az utóbbiakban Isten egyenrangú félként küzd meg a káosszal, hanem abban is, hogy Isten elôbb van, ,,kezdetkor'', kezdetben teremtett. Az Egyház hagyományos értelmezése szerint ez az idô kezdetét jelenti.

Csak újabban vallja néhány szentírásmagyarázó annak lehetôségét, hogy a kezdet szó csupán az üdvtörténet kezdetére utalna. Eszerint az ôsanyag, a káosz, Istentôl függôen öröktôl fogva is meglehetne, a kezdet szó pedig részben Isten kezdeményezô hatalmára utalna, részben arra, hogy ennek a hatalomnak felhasználásával, a káosz kozmosszá való rendezésével vette kezdetét az üdvtörténet.

Ez az értelmezés nemcsak a hagyománynak és a IV. lateráni zsinat döntésének mond ellent (az utóbbit különleges ,,hermeneutikai'' módszerrel egészen át kellene értelmeznünk), hanem annak a Biblián végigvonuló általános meggyôzôdésnek, amely mindent Istenre vezet vissza, az ôsanyagnak tehát nemcsak létben tartását vallja, hanem létrehozását is. Szent János írja: ,,Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett'' (Jn 1,3). Ilyeneket olvasunk továbbá: ,,Az idô kezdetén te teremtetted a földet'' (Zsolt 102,26). Jézus (Jn 17,5) és Szent Pál (Ef 1,4) ezt a kifejezést használja: mielôtt a világ lett. A Péld (8,22 skk) a bölcsességet létezônek mondja, mielôtt Isten bármit is mondott..., ôsidôk óta, még a föld elôtt. A Jel 1,8 és 22,13 szerint Jézus az Alfa és az Ómega.

Nem lehet arra hivatkozni, hogy ezzel szemben a Bölcsesség könyve (11,17) a világnak alaktalan anyagból való teremtésérôl beszél. Ez a kifejezés ugyanis a görög bölcseletbôl átvett szóképpel csupán a megteremtett káosz megformálására utal. Hogy errôl van szó, azt a Zsidóknak írt levél bizonyítja (11,3). Az utóbbi ugyanis kettôt állít: ugyancsak a görög filozófia hatására, sôt talán a Bölcs 11,17-re való utalással azt mondja, hogy a látható a láthatatlanból lett; ugyanakkor vallja, hogy ,,a világot Isten szava alkotta''.

2. A világ idôbeliségének filozófiai bizonyítását illetôleg a skolasztika virágkora óta két ellentétes vélemény uralkodik.

a) Szent Tamás nyomán ma a legtöbben úgy vélik, hogy a világban tapasztalható történések, rend, célirányosság stb. esetleges (kontingens) voltából jogosan következtethetünk ugyan arra, hogy a világ egy abszolút Valakitôl függ, az azonban nem következik a kontingenciából, hogy öröktôl fogva van. Abszolútumra a világ öröktôl való léte mellett is szükség volna, hiszen a kontingens akkor sem magyarázza meg önmagát, ha öröktôl fogva létezik. Az idôbeliséget tehát csak a Bibliából tudjuk. (STh I 46 ad 1).

b) Egy másik filozófiai irány megkísérli filozófiailag is bizonyítani a világ idôbeliségét (Bonav: Sent II d 1 p 1 a 1, q 2 ad opp).

A szentatyák bizonyos gnósztikus irányzatokkal szemben a világ teremtettségét és idôbeliségét egyaránt vallották. A negyedik századbeliek Áriusszal szemben így érveltek: a Verbum azért sem lehet teremtmény, mert a Verbum öröktôl fogva létezik, a teremtmények viszont idôben keletkeztek.

5. A teremtés dogmája nem a világ keletkezésének mikéntjét akarja megmagyarázni

Tehát nem teszi fölöslegessé a természettudományos hipotéziseket, például az általános fejlôdéselméletet. -- Ez biztos teológiai igazság a Biblia értelmezésére vonatkozó pápai enciklikák és a II. vatikáni zsinat megnyilatkozásai alapján.

A régiek a Biblia ,,legyen'' szavaiból azt következtették, hogy a nap, a hold, a csillagok és az élôk világa, az ember teremtésének jahvista leírásából pedig azt, hogy az ember, mai formájukban került ki Isten kezébôl. Az isteni szózat bibliai szerepének, továbbá a bibliai leírások korhozkötöttségének tanulmányozása azonban arra az eredményre vezetett, hogy a Biblia nem természettudományt akar tanítani, hanem saját korának kifejezési formáival teológiai igazságokat hirdet. Ilyen igazságok: egyedül Isten az oka minden létezônek, a világot jónak teremtette, az embert másnak teremtette, mint a világ többi lényét, különleges szerepet szánt neki stb.

6. Isten a világot örök teremtôi eszméi szerint alkotta meg

Különösen az Ószövetség bölcsességi könyvei és a zsoltárok mutatnak rá arra a tervszerűségre, amely a világ megalkotásában és irányításában jut kifejezésre. Pl: ,,Az Úr bölcsességgel alkotta a földet, értelemmel tette az eget szilárddá'' (Péld 3,19). ,,Minden dolgot ismer létrejötte elôtt'' (Sir 23,20). A mindenség művésze a bölcsesség (Bölcs 7,2; vö. Péld 8,22-31). A teremtett dolgok révén mindez felismerhetô (Bölcs 13,5), és akik vele élnek, megszerzik Isten barátságát (Bölcs 7,14).

Ezeket a gondolatokat építi tovább Szent Pál és Szent János, akik az Atya teremtôi terveit a Fiúban látják. Mert ô egyrészt az isteni bölcsesség összes kincseinek foglalata (Kol 2,3), másrészt az is elmondható róla, hogy az Atya általa teremtette a mindenséget (Jn 1,3; Kol 1,16; Zsid 1,2), és mióta megtestesült, a legigazibb formában tükrözi azt az isteni bölcsességet, amelynek befogadása által már nemcsak barátai, de gyermekei lehetünk Istennek.

Isten teremtôi terveivel különösen Szent Ágoston óta foglalkozik a hittudomány. Mivel az Egyház nem-hivatalos megnyilatkozásai is szólnak róla, ilyenek létezése biztos teológiai igazságnak mondható.

Freya: Amit írtál, olyan egy kicsit mint a Védák megspékelve Buddhizmussal. Vagyis mégsem, hiszen a Buddhizmus lényege a felébredés, nem?

Nos, én a következőképpen látom a dolgot: minden ősi szent könyv tökéletes, mert mindegyik logosz központú. Egyiptomban a Tabula Smaragdina, Indiában a Védák, a Szánkhja, Judeában a Tóra, a Kabbalah korai formája. Ezeknek összemosása normális esetben hiba lenne, vagy legalábbis szükségtelen, hiszen ezekben a könyvekben minden benne van, a theosz logosz, az univerzalitás szelleme, a hagyomány, minden! Az eltérő részeiket pedig nem szabad összemosni, mert ezeknek csak a saját rendszerükben van értelme. (pl Júdaizmusban a tisztátalan állatok, pl sertés fogyasztása. A rendszerbe tökéletesen beleillik, hiszen nekik kellett tisztán tartani a logoszt, de ez Jézus után értelmetlen. Betartani lehet, de a mai rendszerben már felesleges szabályként alkalmazni. Viszont egy vallásos zsidótól nem várhatod el,hogy föladja.)

A probléma ott kezdődik,hogy a történeti kor embere nem tudja ezeket az ősi archaikus egységeket értelmezni. Nem csak a több ezer esztendő, más kultúra és az univerzális ősnyelvek lefordíthatatlansága miatt, hanem mert az őskori ember analógiákban gondolkodott, a modern ember pedig a "tudományos" "absztrakt" gondolkodásmódjával nem érti, lenézi, gyerekesnek tartja ezeket a történeteket és azt hiszi, az a pár ember aki ezekkel foglalkozik, túlmisztifikálja őket. Pedig nem így van.

Miért írtam le mindezt? Mert ma már teljesen mindegy,melyik szent könyvet olvasod, az emberek többsége nem érti, és ha értené is: az ott vázolt dolgok ebben a világban az emberi (vissza) fejlődés mai sötét fokán megvalósíthatatlanok. Ezért a modern ember nemcsak nem tudja, de nem is akarja érteni ezeket a könyveket. Esetleg elméleti szinten, kávé mellett.

Nem fogod tudni ezt megváltoztatni. No és az összemosott "ezotériáddal" az a másik baj, hogy milyen morális abszolútumot fogad el? Mit teszünk bele, mit veszünk el? Pl a kereszténységet nem tudod mással összemosni, mert 1. a mai világban ez az egyetlen útja annak, hogy minden emberhez eljusson az ősi tanítás, bár előemésztett formában, és így is homályosan értelmezve. 2. Mert a keresztény számára csak Jézusban (Isten élő szava,logosza) van megváltás és senki és semmi másban nem. Ez nem nyomulás, erőszak vagy kisajátítás, ez csak egy ténymegállapítás.

Gondolom, "kedves önvalós fiatalember", hogy teljesen jó szándék vezérel amikor szeretnél világosságot gyújtani mások elméjében, de felteszek egy kérdést: Szerinted egy egyszerű embernek számít az hogy Isten gondolja a világot vagy sem, hogy az anyag igazából létezik, vagy sem?

Püthagorasz annak idején két csoportra osztotta tanítványait. Az ezoterikusokra és exoterikusokra. Az nagyobb, exoterikus csoportot a háza külső előcsarnokában vagy a kertjében tanította, a cél a morál, az igazságérzet és hit kimunkálása volt, a "jó állampolgár" megformálása. A kisebb, ezoterikus csoportot pedig háza belső szobáiban a legmélyebb ismeretekbe vezette be, cél a "beavatás".

Szerintem hiba ezoterikus tudással terhelni exoterikusokat, mert nincs rá szükségük és csak megzavarja őket. Másod sorban pedig az ezoterikus tudás beavatás és mester nélkül érvénytelen és veszélyes is lehet. A mester talán lehet a könyv, de te milyen beavatást ajánlasz? Milyen abszolútumot?

Most látom, a válaszom közben írtál, csak közben altalom a gyereket is, és ez időigényes munka. Nnna, szóval azt állítod, hogy a halál után beleolvadunk a nagy, egyetemes istenségbe, ha nem tévedek?

Egyet értünk addig, hogy a világ káprázat, hogy " a mennyek országa ti bennetek van" de abban már nem értek egyet, hogy te és én olyan formában vagyunk egyek Istennel, mint Jézus.

Másfelől: mi van, ha Isten a lelkemet örökbe adta? Ha nem olvadok fel benne, hanem megmaradok önálló szellemi egységnek? Csak kérdezem.