Normális, hogy így érzek, miután elhunyt az anyukám?

Anyukám mozgáskorlátozott volt, amíg élt, nagyon sokat kellett segíteni neki, mindig itt voltam mellette, szerettem, viszont úgy érzem, hogy ezzel együtt valahogy a saját életemről is lemondtam részben.

Az utóbbi időben romlott az állapota, már nem tudtam vele úgy beszélgetni, mint előtte, emiatt kb. fél évvel, mielőtt elhunyt, már úgy éreztem, mintha elveszítettem volna, de ettől még ott voltam mellette és segítettem a gondozásában, nem hagytam magára.

2 hónapja ment el, ezalatt az idő alatt sokat sanyargattam magamat, de úgy érzem, hogy sikerült nagyjából megnyugodnom. Nem érzem azt, hogy cserbenhagytam volna, viszont úgy érzem, hogy el kell kezdenem élni a saját életemet.

Hálás vagyok neki a sok áldozatért, amit értem hozott, szerettem és hiányzik, viszont egyben hálátlannak is érzem magamat, amiért ilyen "hamar" fel szeretném dolgozni az eseményeket.

Az az egy gondolat tudott megvigasztalni, hogy ő nagyon szeretett engem és most, hogy már nincsen, így itt az ideje, hogy megtanuljam szeretni magamat, ha ő szeretett engem, akkor nekem is szeretnem kell magamat alapon, viszont hálátlannak érzem magam, főleg akkor, amikor próbálok jókedvű lenni és mosolyogni mások előtt, mintha semmi sem történt volna.

Ti mit gondoltok?