Megbántok-e egy vak embert azzal, ha felajánlom a segítségemet?

Nah ugye, akkor valahogy valamilyen szinten csak jól gondolom, mert az előző válaszoló is írta... én úgy segítenék, ha látom hogy gond van az természetesen nem gondolkozok rajta hogy kellek e vagy sem, de ha látom hogy nincs gond, akkoris rámjön az önjelölt támogató kényszere, de félek megkérdezni mert attól félek ő azt gondolja magában hogy "mit képzel ez magáról azért mert bot van a kezemben már nem bírok átmenni a zebrán??" vagy hogy amiatt mert megszólítom hogy átkísérhetem e, egész napra elintézem neki azt hogy ezen keseregjen hogy ő olyan állapotban van hogy idegen emberek szólongatják meg... ezért van a dilemmám...

ha bajban van természetes a segítség, pl gyerek voltam még, anyával mentem az utcán és egy keresszékes felborult a padkán, szaladtunk mind a ketten és besegítettük a székbe..

De néha az öregekkel is úgy vagyok, hogy megkérdezem vihetem e a szatyrát hazáig (ha mondjuk a környéken látom és szemmel láthatóan nehéz neki)biztos elkezd rettegni hogy egy gonosz erőszakos fiatal vagyok aki elfog szaladni a cókmókjával, ha meg nem adja oda akkor megverem... mert az öregek is félnek nagyon, a híradó is azzal van tele hogy megverik a fiatalok őket :( ha meg azt mondja hogy nem kell a segítség, mert nyílvánvalóan megrémítettem, akkor meg szegény egész nap ezen fogja lesokkolni magát hogy úristen én hozzászóltam és akár ki is rabolhattam volna...

ilyeneken filózok állandóan, nem tudok szabadulni a gondolatuktól.