A 40.-dik életévtől kezdve nem lenne jó abbahagyni végre a tegeződést? Biztosan nem segítené elő a nemzeti szolidaritás kialakulását?

Egyetlen értelmes ember sem nevezi a magázódást tiszteletadásnak 50 éves kor alatt, afölött is csak a maradibbak.

A nemzeti szolidaritás meg még véletlen sem passzol a témához.

Normális emberek egre inkább a "mindenkit tegezni" irányba megy, mert egyszerübb, illetve ez a természetes.

Neked meg sürgösen meg kellene keresni valami orvost és kezeltetni magad.

Magázva is el tudok bárkit küldenki a büdös k-va anyjába, és tegezve is meg tudom adni a tiszteletet. Ez nem megszólításfüggő, amire a kérdező utal, annak nem itt van az oka.

Ezzel együtt én is jobban szeretek először magázódni, és azzal tegeződni, akivel ez indokolt. Pl. szakmán belül vagy sportpályán.

Pl. dolgozok edzőként is, először a szülők általában telefonszámon keresnek meg, érdeklődnek. Itt mindig magázódunk, aztán az első személyes találkozáskor felajánlom a tegeződést a férfiaknak, a nőknél pedig rákérdezek, hogy tegeződhetünk-e, mielőtt először letegezném. A kisgyerekes szülőknél idősebb is vagyok a magam 45 évével, illetve a gyereke edzőjeként a teremben enyém a magasabb rang, de így akkor senki nem feszeng, hogy akkor most tegeződjünk, vagy magázódjunk.

Nemzeti szolidaritás kb.az 1988-as tüntetésen volt (az erdélyi falurombolás és az ottani diktatúra ellen), meg talán még pár hónapig utána. Később az előrehaladó reformfolyamat során az államcsődöt úgy igyekezték elkerülni, hogy a legsebezhetőbbb rétegeket padlóra küldték.

Azt is mondhatnám, hogy akkor alakult ki a magyar társadalom ma ismert kettészakadása, de ez nem lenne teljesen igaz: valójában a kettészakadás felé való tendálást már néhány korábbi döntés is megalapozta, amit akár a 70-es évekig is vissza lehetne vezetni. De talán mégis ekkorra vált mindenki számára is nyilvánvalóvá, és főleg véglegessé, végletessé a dolog.

Egy már kettészakadt társadalom megjavítása nagyon nehéz (ld. ma dél-afrikát, de néhány szemontból az USA déli államai is idekerültek). Nem lehetetlen, de kb. vissza kell menni az alapokig, ami még lélektanilag is fájdalmas, emellett sok kitartó munkát igényel, és a hozadéka pedig hosszú távú, nagyon magas átfutási időkkel. Polikailag nagyon nehéz eladni, a legtöbb javító jellegű lépés vagy fájdalmas, vagy bíbelődős, vagy unalmasan szürke. Sajnos erről még csak nem is a demokrácia tehet elsősorban: a legtöbb diktatúra is szívesen megy el populista irányba, és általában szívesen nyalizik legalábbis az alantasabb ösztönök felé.

Kedves Kérdező,

Köszönöm szépen válaszodat, meg az érdekes kérdést!

Sajnos a hagyományosan tiszteletteljeseknek ismert társadalalmakban is, mint pl. a japán, dél-koreai társadalomban, a mélyben valójában igen súlyos válságjelenségek voltak mindig is, amit csak elfedett a társadalmilag hagymányosan előírt tisztelet.

Az igazán fontos témákban (családon belüli erőszak, társadalmi kisebbségek hétköznapi megaláztatásai, stb.) ez nem sokat segített. Gondoljunk a tömeg-kiberzaklatással halálba vagy szenvedésbe kergetett délkelet-ázsiai celebsztárorokra, vagy kissé régebbi időkre visszatekintve, a szamurájok naknkingi vérengzésére.

Az ember igazából mindig is nagyjából a gyerekkorban megélt élményeit adta ki magából későbbi élete során, persze általában mindig épp a legsebezhetőbbekre kivetítve. Ezért van az, hogy a mélyszegények, hajléktalanok, melegek, meg a jellegzetes kiberzaklatás-kamaszáldozatok sokkal hitelesebb ,,hőmérői'', érzékelőműszerei a társadalom valódi kegyetlenségi mértékének, mint amit a hivatalos illem meg úri közélet mutatna.

Általában a nemzedékek valójában lényegében ,,körbealázzák egymást'': mindig a későbbi nemzedék megtörolta saját gyerekkori sérelmeit a felnövekvő új nemzedéken (persze nem egy az egyben, hanem minden korban az aktuális bűnbakok legggyengébb példányain).

Ezen a fajta ,,körbecsapdán'' legfeljebb csak néhány kisközösség tudott túllépni, azok is csak akkor, ha valami kivételesen szerencsés okok miatt fel tudott nőni egy olyan nemzedék, akiknek nem kellett gyeremekkorukban megaláztátásokkal traumatizálódniuk. Biztos az őskor felbomlása előtt több ilyen is volt, akárcsak sima szerencse alapon, de általában a nagy történelmi traumák nem ezeknek kedveztek. A háborúkat nem az őskor bukása óta rendre nem a legemberségesebb, hanem a legnagyobb hadseregeket vagy népessségeket kiállító közösségek nyerték, az emberek életének valódi minősége nem sokat számított.

1988-ban még bizakodtam benne, hogy egy valódi, igaz kommunista társadalmat tudunk megteremteni, legalábbbis az elkövetkező körben, ehelyett a hajléktalanok, cigányok megaláztatásai nemhogy nem enyhültek, hanem még súlyosbódtak is. Igazából én arra vágytam volna, hogy a szegénység, nyomor teljes eltörlése, és a családon belüli erőszak megszűnése fog eljönni.

A tisztelet olyan közvetlenül nem érdekel, persze az is fontos, de azt egy megfelelő emberiség spontán módon úgyis elhozza. Ahhoz persze kell egy olyan kiteljesedett boldog társadalmi közeg, ahol legalább egy gyerekenemzedék felnőhet szegénység, hajléktalanség,testi vagy lelki bántalmazás nélkül.