Az alábbi nyelvek közül melyik a legkönnyebb? Melyiket érdemes tanulni?

Igazából a négy nyelv közül egyik nyelv sem könnyű, de ha jó nyelvérzéked van, akkor menni fog.

Na jó, ennyit a szokásos szövegelésből.

Szóval:

A kínai nyelvben az a leginkább nehézség, hogy karaktereket írnak és nem betűket. A kínai nyelvtan viszont nem bonyolult. Kb 2000 karakter megtanulására van szükség ahhoz, hogy hétköznapi szinten tudj kínaiul, általában ennyit tud egy átlagos kínai. Persze ha minél több karaktert ismersz, annál műveltebbnek számítasz.

A japán nyelvben négyféle írásmód van, amit általában használnak is a japánok, kivéve talán a romadzsit. Nem minden esetben alkalmazzák ezeket, gondolok itt arra, hogy például idegen szavaknál inkább a katakanával írnak. A japán nyelvtan egy kissé bonyolult, ám sok szempontban hasonlít a magyarhoz.

A koreainál az írás eléggé logikus szerintem, minden hangnak külön jelölése van. A nyelvtanról pedig: ha például a múlt időt szeretnéd jelölni, akkor az ige végére odarakod a múlt idő végződését, mert minden igeidőnek külön végződése van. Persze a végződések nem csak az igeidőkre vonatkoznak, hanem arra is, hogy milyen stílusban beszélsz valakivel.

A thai nyelvről csak annyit tudok mondani, hogy itt is van abc, mint a koreaiban. A nyelvtant viszont nem néztem meg.

A japánban és a koreaiban egyaránt előfordulnak kínai karakterek, amiket a japánok kandzsinak, a koreaiak handzsáknak hívnak.

Miért szeretnék tanulni a négy nyelv valamelyikét?

Néhány helyesbítés:

A japán nem tonális nyelv.

Ugyan nem tudok kínaiul, de elég nehezen hiszem, hogy egy átlag kínai csak 2000 kandzsit ismerne. Ugyanis a japán nyelvben a hivatalos használatban levő kandzsik száma 2136, amelyet minden japán az iskolában megtanul. És ha ezt a kb. 2000-et már ismered, még mindig lépten nyomon futsz bele ismeretlen jelekbe. Saját tapasztalat alapján kb. 3000 kandzsit kell ismerni, hogy egy regényben vagy újságban, ami nem tudományos nyelvezetű, ne fuss bele ismeretlen kandzsiba.

És mivel a kínai nyelv több kandzsit használ, mint a japán, 2000 jel a kínaiban csak alap szintű kommunikációra lehet elég szerintem.

"tonális (hangsúlyokat különböztet meg), ami rendkívül megnehezíti a tanulást"

Nem feltétlenül. A koreai és japán nyelv például tele van azonos alakú szavakkal, inkább talán ez nehezeíti meg a tanulást, tekintve, hogy sajnos nem tonálisak (a japán egykor az volt, máig őrzi a japán nyelv tájanként, csak már nincs jelentés megkülönböztető szerepe a japán nyelvben).

Ellenben egy tonális nyelvben a tonalitás által megkülönböztethetőek a máskülönben azonos alakú szavak. Ráadásul a többségi kínai nyelvben, a mandarinban csupán 4 tónus van, tehát épp ideális, és nem igazán nehéz (ellentétben pl a vietnami tonalitással, vagy pl a kantoni kínai 6+3 tonalitásával).