Az ősszlávban nem volt szó a köszönömre?

Az ilyen kifejezések, udvariassági formulák, és érdekes módon a kötő- és módosítószavak évszázadonként változni szoktak divat szerint. Ezek más rokon nyelveknél is általában eltérnek.

A legősibb szavak a névmások szoktak lenni, amik még különböző nyelvcsaládokban is azonosak, utána jönnek az ősember által is használt mozgás- és életvitelbeli igék, testrészek és alapvető főnevek, ezek határoznak meg egy nyelvcsaládot. A magázódás meg a különféle társalgási etikettszabályok és a hozzájuk tartozó üres töltelékszavak nagy valószínűséggel csak az utóbbi évszázadok kultúrájának fejleményei. Tehát ezek újonnan képzett szavak szoktak lenni. Nem tudom, volt-e / voltak-e és mik a szlávban, de valahogy ezeket más nyelveknél se lehet találni.

Lehet, hogy nekünk furának tűnik, de ha úgy szocializálódtunk volna, hogy nem létezne köszönömözés, akkor az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Úgy sincs ám semmi érdemi tartalma, mivel az ember annak is köszönömöt mond, akit valójában a pokolra kíván. Általában mikor jött egy új vallás az ilyen formulákat lecserélték, az üdvözlést mondjuk egy assalâmu aleykum-ra, vagy egy szabadság elvtársakra, ugye mikor mire, a régiek meg feledésbe mentek. Nyilvánvalóan a honfoglalók se köszöntek "Jó napot kívánok!"-kal, mert ez egyszerűen tükörfordítása a nyugati szokásoknak.

Meg nem mondani, volt-e egyáltalán olyan, hogy köszönés, vagy csak ráfüttyentettek a másikra, hogy: "Te, ott!" Könnyen lehet, hogy ezer éve nem voltak ilyenek udvariaskodások. A nyelvészet legalábbis nem találja nyomát. Viszont ilyen "te ott"-ok biztos voltak húszezer éve is. A "te" az "ti" a szlávban, az "ott" végén a -tt egy török helyhatározó eset, mely az o(n)-ra kapcsolódik, tehát "őnála lévőt" is jelent ugyanúgy. Ebből van a magyar ő és ön, a török o(n), a perzsa u(n), a francia un, une, a finn hän, az arab hen, vagy épp a szláv on/ona/ono/ony. Régen a névmásokat használták megszólításra, azért voltak, nem dísznek! Ma ebben a túlkulturalizált világban már ezeket rá se lehet mondani az emberre, mert úgymond túl közönséges, helyettük kellenek ezek a művi köszöngetések, köszönömözések. Régen, gondolom, köszönöm szépen helyett volt egy mosoly, ha örült neki az illető, és ha kellett, azt mondta hozzá: "fogom, elengedheted".