Valaki segitene az angol háziban? Le kellene fordítani.

Volt egy idő az életemben, amikor a szépség valami különlegeset jelentett számomra. Azt hiszem, akkortájt hat vagy hét éves lehettem, néhány héttel, talán egy hónappal azelőtt, hogy az árvaság öregemberré tett.

Minden reggel az árvaházban kelnék, megágyaznék mint egy kis katona, amivé váltam, és aztán beállnék a kettő közül az egyik egyenes sorba, és reggelizni masíroznék a többi húsz vagy harminc fiúval, akik szintén velem élnének a kollégiumban. Reggeli után egy szombat reggel visszatértem a szállásra, és láttam a kollégiumi gyámot királylepkéket kergetni, amik százával éltek a kollégium körül burjánzó az azáliabokrokban. Lesből figyeltem, amint elkapta ezeket a gyönyörű teremtményeket, egyiket a másik után, aztán kivette őket a hálóból, és egy egyenes tűt szúrt keresztül fejükön és szárnyukon, egy kemény kartonlapra szegezve őket. Mily kegyetlen volt megölni az ekkora szépséget! Sokszor kisétáltam a bokrokhoz teljesen egyedül, csak hogy pillangók szállhassanak a fejemre, arcomra és kezemre, és megnézhessem őket teljesen közelről. Amikor a telefon csengett a házban, a felügyelő lefektette a nagy kartonlapot hátsó betonlépcsőre, és bement felvenni a telefont. Felsétáltam a kartonlaphoz, és ránéztem a pillangóra, akit éppen csak odatűztek a nagy papírhoz. Még mozgott, így levettem és megérintettem, így az egyik tű kiesett. Körbe-körbe repülni kezdett, próbált elmenekülni, de még mindig át volt szúrva az egyik szárnya egy tűvel. Végül eltört a szárnya, a földre hullott, és csak remegett. Felvettem a törött szárnyát, és megpróbáltam visszailleszteni rá, hogy el tudjon repülni, és szabad legyen, mielőtt a felügyelő visszaér. De a szárny nem akart ott maradni. A következő, amit tudok, hogy a felügyelő kisétált a hátsó ajtón a szemetes szobán keresztül, és kiabálni kezdett rám. Mondtam neki, hogy nem csináltam semmit, de nem hitt nekem. Felvette a kartonlapot, és verni kezdte a fejem. Mindenféle pillangó részek hulltak mindenfelé. Ledobta a kartont a földre, és utasított, hogy dobjam ki a szemes ládába a kollégium hátsó szobájában, majd elment. Ott ültem a koszban a nagy, öreg fa mellet, a lehető leghosszabb ideig próbálva összerakni a széthullott pillangó darabokat, hogy egészben temethessem el őket, de ez lehetetlen volt. Így csak imádkoztam értük, és egy régi, törött cipős dobozba helyeztem őket, majd a dobozt egy földbe vájt erőd aljára helyeztem és eltemettem közel a nagy bambuszokhoz, a szederbokrok mellett.

Minden évben, amikor a pillangók visszatértek az árvaházhoz, és megpróbáltak rám szállni, elhessegettem őket, mert nem tudták, hogy az árvaház egy rossz hely élni, és nagyon rossz hely meghalni.

*Mily kegyetlen dolog volt megölni ekkora szépséget!

(Ezt a mondatot elsőre valahogy túlkomplikáltam magamban…)

Csávókám nagyon sajnálta a madarakat, amiket a köcsög ipse kinyírt, és miután nem tudta őket kihúzni a pácból, elásta őket kertbe.

Vagy ha még ez is túl összetett, akkor egyszerűbben: megdöglöttek a lepkék.

(Amúgy az gáz, hogy egy egy oldalas szöveget még magyarul se tudsz elolvasni és megérteni… Szerintem menj el orvoshoz, mert lehet hogy diszlexiás vagy. Lehet, hogy kapsz felmentést angolból és magyarból.)