Tényleg igaz, hogy a román nyelv soha nem volt újlatin nyelv, csak latinosították?

Idézek egy román nyelvet kutató munkájából: "Róma, a mai Irán, területén vi­selt háborúi nyomán sok összegyűjtött rabszolgát hozott a birodalomba. Felszabadításuk után e rabszolgák­ból alakult ki az a valachus népesség, mely lelkében még kötődött ősei hagyományaihoz, megőrzött nyelvi kifejezéseket, rajzolt mo­tívumokat, dallamokat, táncmozdulatokat ősei hagyatékából, akár­csak az amerikai négerek az afrikaiból. Azonban nem lehetett kizárni a latin nyelv erőteljes hatását a továbbiakban sem, hiszen a mindennapjaikban ezen a nyelven kellett kapcsolatban legyenek a körülöttük élőkkel. Így hát keveredett tovább a nyelv, viszont ebben a nyelvi keveredésben mégis megőriztek nagyon sok szót őseik ősnyelvhez közeli nyelvéből.

Van egy nagyon régi közmondás, mely említést tesz erről az akkor alakuló néprétegről. A közmondásokról (folklór) tudjuk, hogy valaha valós esetekből indultak ki. Pál apostol római hittérítő munkája során megpróbált beszélni a krisztusi hitről Róma felszabadított rabszolgáival, a valachusokkal is (mai nevük? oláhok). Azok viszont egyáltalán nem voltak fogékonyak erre, és Pál többszöri próbálkozás után haragosan magukra hagyta őket. Ekkor kelt az a mondás: Úgy otthagyta őket, mint Szent Pál az oláhokat. itt a valachusokról van szó, akikből később kiala­kult a vlachok rétege, és akik a birodalom szélén, a mai Albánia te­rületén kezdtek új, szabad életet. A tatárjárás után a XIII. században a részben kiirtott kunok helyét foglalták el az akkori Kunországban, a mai Havasal­földön. Később Moldvában a megritkított magyarok helyét töltötték fel. A vatikáni pápai levéltárban az 1410-es évjárat adattárában – mint hitterjesztési terület – Havasalföld Ungro-Valachia néven szerepel. Később onnan jöttek át Hátszeg vidékére. Ez a bizonyítható igazság. Ekkor már nyelvükben hozták magukkal a latinból örökölt ősma­gyar gyököket is, melyek mai napig élnek benne. Ezek a gyökök keveredtek még a római rabszolga­ságuk előtti, elámi őseik nyelvének megőrzött kifejezéseivel, mely akkor még szintén hordozta az ősnyelv nyomait. Ve­hetnék azt a fá­radtságot román nyelvészek, hogy Irán különböző vi­dékein kutassanak őseik nyelvi gyökerei után, mert a román nyelvről szólva még elmondható, hogy csak az ősmag(yar)-nyelvből sarjadt ázsiai ős­nyelvi gyökeik maradtak állandóak nyelvük­ben, a többiek mindmáig cserélődtek szavaik közt. Erre bizonyíték sok van, de példának említhetők Bakos Ferenc a Román – Magyar Kéziszótár előszavában írt szavai is: „Mintegy harminc éve, hogy a Terra kisszótár sorozatában a román – magyar szótár napvilágot látott. Kevés kivételtől eltekintve ennyi idő alatt egy szótár elavul.” Igen, de csak az állandóan változó nyelvek esetében! A román nyelv is ezen változó nyelvek közül való. Ugyanis a román nyelv az utóbbi ötven-száz évben szinte teljesen átalakult. Erre erőteljes példa a szülő szó, mely a múlt század első évtizedéig a naşte – szül szó alapján még născător. Ez a kifejezés a nő ősgyök nőstény bővítményéből alakult ki a nyelvek szétválása idején, és sok-sok nyelvben van jelen. A franciában is, ahol a nő ősgyök, na alakra módosulva bővül: natal, naître, naissance, renaissance stb. Tehát az átvételi irány vitathatatlan! Aztán később a világháború utáni nagy franciásítási hullámban átvették francia parent szót, és ezzel egy másik, szintén ősmag(yar)-nyelvi gyökre váltottak, mivel a parent az apa szóból eredő. A gyök a kisbaba ajkán fogant nemzetközi: papa. Azért papa, mivel a kisbaba a kerek arcra mondaná a baba szót, de mivelhogy nem tudja kiejteni a zöngés b-t, így annak zöngétlen párjával néha papát mond. Ám a magyar nyelvben élt az aba szó is, sőt a selypítő kisgyerek „találta ki” az atya szót. S hogy a különbség érezhető legyen a baba szempontjából, ő az anyuka kerek arcára is a baba szót mondaná, de mivel az anyuka emlőjéből táplálja őt, mely oly ennivalóan: mmm édes, így a leglágyabb érzelmi azonosító hanggal, m-el fejezi ki az őt megnevező drága szót: mama. E kis kitérő után menjünk vissza a román nyelvhez.

Renge­teg kifeje­zést vettek át a fran­cia, az olasz nyelvből, és mint látható, akarva, akaratla­nul, azokkal újabb ősmagyar gyököket is hoztak. Ma már mel­lőzik az addig tö­megé­vel jelen levő szláv eredetű szavakat. Pedig a szovjet ár­nyékban a tan­könyvek csak úgy dicsőítették a szláv-román testvéri­séget, hogy olva­doztak tőle a lapok, és na­gyon kellett szeretnünk a szláv eredetű sza­va­kat. Ezt lehet cáfolni, de ak­kor el kell tüntetni az összes régi román írás­em­léket, főleg a cirill betűseket. E nép még mindig keresi önmagát, de nem ott ke­resi folklórját: rajzolt motívumai, dalla­mai, táncai gyöke­reit, ahová valóban tartozik, Ázsiában. Pe­dig igazi ázsiai őseik semmivel sem alábbvalók, mint a végül – fajta­lankodások és egyéb okok miatt – degenerálódott, elaljasodott, kipusztult rómaiak. Tulajdonképpen a rómaiaknak nincsenek is megnevezhető leszármazottaik sehol, mert a latin nyelvcsaládhoz tartozó népek nem a rómaiak utódnemzetei, hanem a mindenhol gyűlölt, utált rómaiak által leigázott népek sarjadékai."